A kamarazene ünnepei, 2008 – Verbier / 1

A Genfi-tótól a St. Bernard-hágóra vezető főútról ágazik ki a szerpentin, amely az 1500-1600 méter magasan fekvő svájci városkába, Verbier-be visz. A település elsősorban a síelők kedvelt téli főhadiszállása, de a környék nyáron is rengeteg látnivalót kínál – no meg hallgatnivalót, hiszen 15 éve helyet ad a világ egyik legrangosabb zenei fesztiváljának.

Az idén 17 napos (július 18. – augusztus 3.) eseménysorozaton 64 fizetős hangversenyt rendeztek, az ingyenes rendezvények összeszámolására nem is vállalkozom. Mi mindössze 7 napot tartózkodtunk ezen a csodálatos vidéken, s mivel a környék megismerését ugyanolyan fontos feladatnak tekintettük, mint a zenehallgatást, csak öt hangversenyre vettünk jegyet, az egyéb kínálatokba pedig éppen csak belekóstoltunk.

Mik is az egyebek? A koncertekkel párhuzamosan mesterkurzusok zajlanak, s az azokon részt vevők minden délután – ingyenes koncerteken – mutatják be tudásukat. Maguk a mesterkurzus-foglalkozások is ingyenesen látogathatóak, ugyanúgy, mint reggelente az aznap esti zenekari hangversenyek nyilvános főpróbái, valamint a zenekar tagjaiból alakuló alkalmi formációk késő esti kamarakoncertjei (ez utóbbi sorozat a szellemes Fenetre sur l’Orchestre nevet viseli). Ehhez járulnak még a – többnyire szabadtéri – Fest’Off rendezvények, elsősorban népzenei és jazzprogramokkal. Szóval, aki Verbier-ben egyetlen koncertre sem vesz jegyet, az is napi 3-4 órán át hallgathat szép zenéket!

A fesztivál 34 országból meghívott, túlnyomó többségben fiatal zenészekből álló szimfonikus zenekarral büszkélkedhet, de az általuk adott kilenc koncert meglehetősen kis hányadát képezi a teljes kínálatnak, a mi egy hetünkön pedig olyan volt a műsor, hogy választásunk inkább a kamaraestekre esett.

Július 26-án, szombaton kora délután érkeztünk meg szálláshelyünkre. Bár a falu tetején (1660 méter magasan) található apartman nagyon kicsi volt, ráadásul kissé rozzant bútorokkal rendezték be, minden csalódottságunk elszállt, amikor megpillantottuk a teraszról a panorámát:

Kipakoltunk, és irány a templom. A puritán, minden belső díszítménytől mentes modern építmény mintha eleve hangversenyteremnek készült volna.
Fazil Say, Renaud Capuçon és Misha Maisky estje.
Nehéz három különbözőbb megjelenésű zenészt elképzelni. Capuçon (32 éves) kifogástalan öltözetű, jólfésült, egész megjelenése, minden mozdulata határozott, jól kontrollált. Say (38) igazi egzaltált zseni kinézetű és parányit groteszk mozgású, ő az, akinek szemmel láthatóan a zene az élete. Maisky (60) – a világsztár, tökéletesen felépített imázzsal, jól ismert hajkoronájával.

Say és Capuçon kezd, a Kreutzer-szonátával. Csupa tűz, csupa feszülő energia jellemzi előadásukat, lenyűgöző a hatás! (Néhány nappal utazásunk előtt hallgattam meg Perlman és Argerich felvételét, mintha más mű lett volna, főleg Perlman kissé édeskés játéka miatt!)
Ezt követően Say és Maisky lép „színpadra”, hogy megtartsák Fazil Say gordonka–zongora szonátájának ősbemutatóját. Maiskyt eddig egyszer hallottam élőben, akkor úgy tűnt, nagy mestere az érzékien szép hangok elővarázsolásának, de a határozottság, a keménység nem az erőssége. Say feltehetően eleve Maiskyra szabta darabját, remekül kiaknázta partnere adottságait. Maga a szonáta alapvetően romantikus darab, első hallás alapján inkább rapszódiának nevezném.

Szünet után immár mindhárman együtt, Sosztakovics 2. trióját adják elő. És megtörténik a csoda. Már az Andante első sejtelmes hangjainál érezni lehet, nagy előadásnak leszünk tanúi. Minden hang a helyén, a három, eltérő karakterű zenész kölcsönösen inspirálja egymást. Összjátékuk példás. Maisky magától értetődően otthonosan mozog a Sosztakovics zenéjében – éppen e trióban először – megjelenő orosz zsidó zenei idézetekben, emellett most átragad rá partnerei erőteljessége is. Aztán a fináléban, a klezmerre emlékeztető téma haláltáncig fokozódó extázisában eláll a lélegzetünk, mintha Maisky is „elfelejtené”, hogy mindig szépen, elegánsan kell játszani, szinte tépi a húrokat. S mindez a káprázat persze anélkül, hogy a zenei pontosság egy pillanatra is sérülne. S aztán minden fokozatosan elhalkul, a zene valami páratlan kilátástalanságban hal el. Döbbent csend, majd egyre fokozódó tapsvihar. Vastaps (ezek szerint nem csak Magyarországon ismerik), s a nézők zöme felállva brávózik. Nem tudom, mikor hallottam kamarazenei koncerten ilyen hatást.

Másnap reggel átruccanunk Zermattba, s felvonóval felmegyünk a Schwartzsee-hez, ahonnan a legszebben látszik a Matterhorn. (Mivel ez a csúcs szerepel minden második svájci képeslapon, itt álljon inkább a tó másik oldaláról készített fénykép.)

Gyalog sétálunk le a tótól Zermattba, az út rengeteg szépséget tartogat, alpesi virágokkal borított legelők, fenyőerdők, patakok, vízesések, de a négyórás út meredeken lefelé (2550 m-ről 1650 m-re) meglehetősen fárasztó. Aztán még két óra vezetés – szóval késő délután és rongy fáradtan értünk haza. Egy frissítő zuhany, és indulás az este 10-kor kezdődő rövid koncertre, a költői nevű Chalet Orny faházba.

A meghitt hangulatú teremben körülbelül 120 szék. Az Amadeo Modigliani Quartet lép fel, amely hat évvel ezelőtt ugyanitt még a mesterkurzus résztvevője volt. A négy francia fiatalember Haydn g-moll („Lovas”) vonósnégyesével kezd. Korrekt, de egyéni értelmezés nélküli, kissé iskolás produkció. Annál több a mondandójuk műsoruk második számáról, Ravel F-dúr vonósnégyeséről. Igazi, értékes előadást hallunk (a kvartett további fejlődéséhez érzésem szerint elsőször azt kellene elérniük, hogy első hegedűsük ne indítson minden új frázist gőzmozdonyokat megszégyenítő hangerejű süvítésekkel).
A hangverseny végén szinte kipihenten, felfrissülve állok fel a székről. Íme, közzéteszem felfedezésemet: kirándulás utáni fáradtság enyhítésére hallgassunk vonósnégyeseket!

Harmadik napunk, hétfő. Verbier nyugati szélén felvonóval fel 2200 méter magasra, kellemes, három és fél órás túra a gerincen, majd a keleti oldalon szintén felvonóval vissza. Útközben 3000 méter feletti hófödte csúcsok, s lenn a völgyben Verbier látványa.

Este 11-re elmegyek a templomba, meghallgatni néhány zenekari tag kamarázását. Kezdésképp Schubert első vonóstrióját játssza három ifjú – igencsak feledhetően. (Lehet, hogy a lámpaláz tette: a kezdés előtt mintegy húsz perccel érkeztem a helyszínre, éppen próbáltak – sokkal jobb volt, mint a koncerten!) Azután öt fiatal (nemzetiségük: görög, örmény, dán, amerikai és kanadai) Dvořák G-dúr vonósötösét játszotta – olyan előadásban, amely a világ bármely hangversenyszínpadán nagy sikert aratna. Ha belegondolok, hogy ők öten alighanem néhány nappal korábban találkoztak életükben először...

Verbier a völgyben