A kamarazene ünnepei, 2008 - Lockenhaus / 2

Negyedik napunk (július 11.) is - talán már mondanom sem kellene - két és fél órás kirándulással indult, ezúttal Óháztető környékén barangoltunk, a korábbiaknál nagyobb szintkülönbségű utakon.

Este maratoni hangverseny. Az első részben Haydn A Megváltó utolsó hét szava a keresztfán című műve hangzott el, úgy, ahogyan a mester elképzelte: templomban, s minden egyes \"sonata\" előtt a lockenhausi plébános, Monsignore Josef Herowits - aki évek óta Gidon Kremer mellett a fesztivál főszervezője - olvasta fel a vonatkozó evangéliumi mondatokat. A többféle verzióban ismeretes műnek ezúttal a vonósnégyesre és vonószenekarra írt változata hangzott el. A kvartettben Kremer, Andrejs Golikovs, Danlil Grishin és Eriks Kirsfelds foglalt helyet, a vonószenekar pedig a Kremerata Baltica volt. A bevezető zene (L\'introduzione: Maestoso ed adagio) első akkordjától kezdve ugyanazt a csodálatos vonószenekari hangzást kaptuk, mint amit a Kremerata tavalyi koncertjein. A hét mondat feletti elmélkedést segíteni hivatott lassú tételek egy pillanatra sem tűntek monotonnak, minden témának, frázisnak súlya és jelentősége volt. A művet lezáró tétel (Il Terremoto: Persto e con tutta la forza) zaklatott drámaisága méltó módon koronázta meg a mintegy egyórás előadást.

Az első szünet után előbb Andrzej Panufnik (1914-1991) lengyel karmester és zeneszerző Hommage a Chopin című hangulatos darabját adta elő fuvolán Maria Fedotova, a Kremerata Baltica együttesét az Ukrajnában született Roman Kofman vezényelte. A nem túl jelentős kompozíció legnagyobb erénye az volt, hogy meghallgathattuk, mennyire otthon van a Kremerata a szép bársonyos, impresszionisztikus hangzások világában is.
Ezután az 1980-ban született bolgár Dobrinka Tabakova Szvit régi stílusban című darabját hallhattuk. Az ukrán Maxim Rysanov játszotta a brácsaszólót és vezényelte a Kremeratát, a csembalónál maga a szerző ült. A művet el tudnám képzelni, mint egy reneszánsz korban játszódó film kísérőzenéjét, de önálló koncert-előadásra kevéssé alkalmas, némi jóindulattal eklektikusnak nevezhető... A nem csak címében giccses harmadik tétel (Rózsakert a holdfényben) viszont alkalmat adott egy újabb gyönyörű mélyhegedűs produkció megcsodálására. Az előadást a közönség - számomra kissé érthetetlenül - hatalmas ovációval fogadta.

Iveta Apkalna és Roman Kofman a Poulenc-koncert után

Ezek után a korábban már megcsodált bájos ifjú lett orgonista hölgy nagy percei következtek. Iveta Apkalna előbb Widor Toccatájának ragyogó (ismét: rendkívül világos!) előadásával hódította meg a közönséget, majd Thierry Escaich Evocation II című művét adta elő. A műsort látván kissé csodálkoztam, hogy mivel lehet folytatni egy programot a slágerszámba menő Toccata után, de Escaich darabja eljátszatott és győzött. Frappáns ritmusokban, csodálatos hangzásokban bővelkedő mű.
A műsorblokkot Poulenc Orgonaversenye (pontosabban a g-moll versenymű orgonára, vonósokra és üstdobokra) zárta. Az előadás előtt elgondolkodtam: most a néhány órája kedvenc orgonistám a hónapok óta kedvenc vonószenekarommal adja elő az évek óta kedvenc orgonaversenyemet. Akinek ennyi jó kevés... Az interpretáció valóban csodálatos volt. A karmester, Roman Kofman, a szólista Iveta Apkalna és - nem utolsósorban - a szokásosnál határozottabb, erőteljesebb dobütésekkel jeleskedő Andrej Puskarev a legtöbb felvételen hallhatónál lényegesen súlyosabb, jelentőségteljesebb előadást produkált.

Újabb szünet után következett a harmadik rész: Messiaen Visions de l\'amen című műve, a nemzetközi hírű Messiaen-specialista Markus Bellheim, és a mindössze 20 esztendős, istenáldotta képességekkel rendelkező grúz Khatia Buniatishvili előadásában. A közel 50 perces kétzongorás sorozat valami egészen különös hangzásvilágot varázsolt a templomba, mindvégig lekötve a kezdeti teltház mintegy kétharmadát kitevő kitartó hallgatóság figyelmét. Az utolsó tétel harangzúgást idéző csodája hajszálpontosan éjfélkor ért véget.

Mivel napközben már kezdett felfelé menni a hőmérők higanyszála, délután feleségemmel azon töprengtünk, hogy másnap folytassuk-e a túrázások sorát, vagy váltsunk strandolásra. Aztán este megláttam a szombat délelőtti templomi koncert programját, s egy pillanat alatt minden eldőlt: se kirándulás, se strand - még egy koncert. Ez életem egyik legjobb döntésének bizonyult.

A matiné (július 12.-én) Dutilleux 1974/76-ban írt Ainsi de la nuit című, héttételes darabjával kezdődött. Valósággal lubickoltunk a vonósnégyes hangzás minden szépségét feltáró kompozícióban (újabb tételt vettem fel a \"sürgősen beszerzendő zenék\" listájára...), s ezúttal a Hugo Wolf Kvartet is az elsőtől az utolsó pillanatig csodálatosan muzsikált.
Következett az alig néhány órával korábban még a Messiaen világában remeklő Khatia Buniatishvili és a Kremer, Marija Nemantye, Rysanov, Giedre Dirvanauskite alkotta vonósnégyes, Franck f-moll kvintettjével. Erről az előadásról a legkönnyebb minden részletre kiterjedő méltatást írnom: egyszerűen TÖKÉLETES volt!

S hogy végre valami rosszat is írjak Lockenhausról: olyan ízetlen fagyit, mint amilyet a szünetben a főtér cukrászdájában vettem, aligha ettem eleddig!

A hangverseny második részében a kijevi Sedrik Gyerekkórus (pontosabban leánykórus) lett a főszereplő. A mintegy 40 tagú együttes először Fauré zongorakíséretes Messe basse miséjét énekelte (amely mindössze a Kyrie, Sanctus, Benedictus és Agnus Dei tételekből áll), karigazgatójuk, Marianna Sablina vezényletével. A kórus szép hangzása már itt feltűnt, a dallamok - nem éppen misébe illően - szélesen áradó megformálása alighanem a karnagy hölgy hibája volt.
Messiaen Troi petites Liturgies de la présence divine című kompozícióját a Poulenc-orgonaverseny dirigenseként már megismert Roman Kofman vezényelte. Ragyogóan fogta össze a sokszínű apparátust, kiváló stílusérzékkel dirigált. A gyerekkórus szemlátomást nagy boldogsággal énekelte hatásos szólamait, a Kremerata Baltica - a hangversenymester pultjához ezúttal maga Gidon Kremer ült! - ismét nagyszerű volt. Az ütőhangszereket Andrej Puskarev, Dmytro Marcsenko és Igor Kraszovszkij kezelte, az Ondes Martenot mellett Christine Rohan ült. A zongoraszólót - természetesen - Markus Bellheim játszotta, és talán már senki sem lepődött meg, hogy a hihetetlenül sokoldalú és fáradhatatlan Khatia Buniatishvili ezúttal a cseleszta megszólaltatását vállalta.

A vár belső lépcsője

Alig néhány órás szünet után következett a számunkra utolsó hangverseny (másnap a templomban tartottak még egy előadást). Ezúttal is nagy várakozással sétáltunk fel a vár belső lépcsőjén a koncertterembe.

A műsor első számaként Valerij Szokolov és José Gallardo adta elő Prokofjev 1. hegedű-zongora szonátáját. Bár Szokolov hegedűjátéka ezúttal is pontos volt és Gallardo megbízható partnernek bizonyult, produkciójuk kissé hangulattalanra sikeredett, mintha elfáradtak volna a többnapos fellépés-sorozatban. Sokkal jobban szólt Gallardo, Mints, Mönkemeyer és Blaumane előadásában Fauré 1. zongoranégyese. Az Adagio (3. tétel) megformálása lélegzetelállítón szép volt.
Szünet előtt elköszönhettünk a Lockenhausi Fesztivál lelkétől és motorjától: Gidon Kremer (Andrius Zlabys kiséretével) Franck Prelúdium, Fuga és Variációk című darabját szólaltatta meg. Az eredetileg orgonára írt művet előbb maga a szerző tette át harmóniumra és zongorára, majd ennek nyomán különféle átiratok sora keletkezett, köztük a most hallott hegedű-zongora változat is.

Szünetben meglátogattuk a büfét, ami itt, Lockenhausban sajátos esztétikai élményt is jelent: a koncertlátogatók középkori lovagteremben fogyaszthatják el falatjaikat, italaikat.

Büfé a várban

A műsor második részében először Markus Volpert énekelte el Poulenc La Bestiaire (Cortege d\'Orphée) dalciklusát. A hallatlanul rövid kis dalok előadása nem tett rám mély benyomást - humora nem volt átütő. A kísérő kamaraegyüttest a Hugo Wolf Kvartet tagjai, valamint Maria Fedotova (fuvola), Mate Bekavac (klarinét) és Mor Biron (fagott) alkotta.
Zárásként Prokofjev zenés meséjét, a Péter és a farkast hallgathattuk meg. A Poulenc-műben felsorolt művészekhez Gottfried Boisits (oboa), José Gallardo és Andrej Puskarev társult - merthogy ezúttal a Helmuth Schmidinger által 1998-ban készített, kamaraegyüttesre hangszerelt változatot adták elő. Michael Dangl ragyogó humorral, a zenével együtt élve mondta el a mesemondó szövegét. Az már egyéni balszerencsém, hogy ez a zenés mese soha nem tudott igazán lekötni. De lehet, hogy csak a műsor-összeállítók rendkívüli figyelmességével találkoztam: könnyebbé akarták tenni számomra a búcsút a csodálatos fesztiváltól.

Hazafelé még egy pillantás a kivilágított várra... Viszontlátásra jövőre! Ugye többen leszünk magyarok?

(A fényképeket Feleségem készítette)