A kamarazene ünnepei, 2008 - Lockenhaus / 1

Második alkalommal tudtam jelen lenni a Lockenhausi Kamarazene Fesztiválon, ezen az utánozhatatlan hangulatú rendezvénysorozaton, s annak, hogy kissé részletesebben számolok be a hallottakról, egyetlen oka van: szeretnék minél több magyar zenebarátnak kedvet csinálni az átruccanáshoz.

Lockenhaus (egykoron Léka) alig 7 km-re van a magyar határtól, kőszegi szállással viszonylag olcsón megoldható a valóban világszínvonalú hangversenyek látogatása (a jegyek ára - internetes rendeléssel - egységesen 27 euró, azaz mintegy 6000 Ft, lényegében megfelel a hasonló nemzetközi értékű hazai koncertek jegyárainak).

A 27 éve tartó sorozat egyedülálló varázsa is változatlan: már befutott világhírű művészek és ígéretes tehetségű fiatal zenészek töltenek együtt két hetet, menet közben alakítják a programokat, a tényleges műsort és a fellépők neveit mindig csak a koncert előtti estén teszik közzé, hatalmas, kézzel írt plakátokon.
Előzetesen csak a fő irányvonalat lehet tudni: ezúttal a francia zene (kiemelten Franck, Messiaen, Poulenc) jelent meg, mint központi téma, valamikor az év elején, majd később vették hozzá Prokofjev nevét, feltehetően azzal a megfontolással, hogy az orosz mester élete jelentős részét Párizsban töltötte. A szereplők listáját ömlesztve teszik közzé - hogy ki mikor lép fel, nem tudni előre.

Volt néhány előzetes vágyam: jó lenne újra hallani Gidon Kremert és az általa alapított kamarazenekart, a Kremerata Balticát, a tavaly \"felfedezett\" Hugo Wolf Kvartettet, Messiaen Kvartett az idők végezetére című művét, amelynek szépségével (CD-n hallgatva) évek óta nem tudok betelni. És persze nagyszerű élmény lenne ismét kirobbanó tehetségű fiatalokat \"felfedezni\". Előre elmondhatom, remek érzékkel választottuk ki \"vaktában\" az időpontokat - változatos programokat, csodálatos előadásokat hallottunk, s minden előzetes óhajom teljesült.

Nagyon nagy szerencsénk volt mindjárt az első általunk meglátogatott koncerttel (július 8., a római katolikus templomban). Bevezetésként a lett Iveta Apkalna játszotta el César Franck Három orgonadarab (A-dúr fantázia, Cantabile és Piece héroique) című művét. Az orgona \"döngetésének\" veszélyét elkerülő, szépen tagolt, világosan értelmezett interpretációt kaptunk - főleg a nyitó fantázia előadása volt megragadó.
Ezt követte - mintha csak kifejezetten az érkezésemre vártak volna! - Messiaen Kvartett az idők végezetére című sorozatának előadása. Az általam a XX. századi zene egyik megrendítő csúcsának tartott mű sajátos atmoszférája különösen jól érvényesült a templom miliőjében és akusztikájában. Gidon Kremer a rá jellemző magas színvonalon hegedült, Kristina Blaumane megindítóan szépen gordonkázott, Cédric Tiberghien pedig példásan játszotta a zongora kevésbé feltűnő szólamát, mégis, ami az előadást feledhetetlenné tette, az Mate Bekavac zseniális klarinétjátéka volt. Amit ez a szlovén származású fiatalember bemutatott, az felülmúlhatatlan. Ahogyan a szólóklarinétra írt 3. tételben az elképzelhető leghalkabb pianissimótól a fortissimóig vitt egyetlen frázist - azt hiszem, akik ott voltunk, soha nem felejtjük el.

A katolikus templom

Szünet után Messiaen Vocalise-etűdjének oboa-zongora változata következett (Alexej Orgintcsuk és Markus Bellheim előadásában), majd a 22 éves ukrán Valerij Szokolov játszotta el Ysaye Ballada alcímű 3. szonátáját. Maga a mű is kellemes meglepetést szerzett - nem virtuozitást bemutatni kívánó üres bravúrdarab, hanem jól összefogott, kifejezetten hangulatos zene. Szokolov hatalmas hegedűhanggal, pontos, illúziókeltő játékkal örvendeztette meg a hallgatóságot. Ezután Poulenc zongorára, oboára és fagottra írt, első hallásra meglehetősen súlytalan Triója következett, Christopher Hinterhuber, Orgintcsuk és Jasen Atanasov előadásában. Az estet Prokofjev 8. zongoraszonátája zárta, Andrius Zlabys remeklésével. A nagyrészt Amerikában fellépő fiatal litván pianista a zongorajáték minden szépségét bemutatta. Különösen megragadó volt a középső, Andante sognando tétel Schubert világát idéző megformálása, és a záró Vivace hibátlan előadása.

Másnap (július 9.) délelőtt áldoztunk az egészséges életmódnak, két és fél órás kirándulást tettünk az Írottkő osztrák oldalán, a Kis és a Nagy Szarvaskő bebarangolásával, sőt, visszafelé még a lockenhausi völgybe szép betekintést nyújtó Szt. Margit-kilátó 25 méteres falépcsőzetének megmászására is maradt energiánk.

Este Léka várában tartották a hangversenyt. A program Prokofjev Nyitány héber témákra című, a klezmer zene világát idéző, klarinétra, zongorára és vonósnégyesre írt művével kezdődött. Az előadás ragyogó volt, talán elég, ha megemlítem, hogy a klarinétot ismét a nagyszerű Bekavac fújta, s az alkalmi vonósnégyes prímása Kremer volt. Másodikként az orosz Maria Fedotova játszotta el Jolivet szólófuvolára írt Cinq Incantations sorozatát, de bevallom, magáról a műről nincs mit mondanom, a 3. darab néhány részletén kívül semmi nem fogott meg, az elsőt pedig kifejezetten csúnya zenének találtam. Szünet előtt - az alig néhány órával korábban közzétett műsorhoz képest is \"last minute\" változással - Debussy Vonósnégyese hangzott el a Hugo Wolf Kvartet előadásában. Az első pillanatokban kissé megijesztettek, hogy oda a tavalyi varázs, bizonytalanul kezdtek. De néhány ütem alatt minden helyreállt, s az első tétel közepétől már azt az ihletett vonósnégyes-játékot kaptuk, amire számítottunk.

Léka vára

A második részben Christopher Hinterhuber ült a zongorához, előbb Ravel Szökőkút, majd Debussy A boldog sziget című darabját adta elő. A Ravel-kompozícióban talán még hiányolhattunk egy kicsit több csillogást, a Debussy-interpretáció azonban már hibátlan volt. Ezután a zongorista Danlil Grishin társaságában Ravel közismert művének (Pavane egy infánsnő halálára) mélyhegedű-zongora átiratát adta elő. Grishin megjelenése és játéka különös kontrasztot hozott: színpadra lépett egy nagy termetű, csaknem kopaszra nyírt fiatalember, aranylánccal és fülbevalóval - szóval, bocsánat, de sokkal inkább biztonsági őr, semmint zenész küllemmel -, s elkezdett valami álomszép leheletfinom hangon játszani... Mindennek ellenére magam részéről maradok a zenekari változatnál.

A hangverseny egy különös trióval zárult. César Franck gyakran játszott, népszerű művei szinte kivétel nélkül élete vége felé keletkeztek, mi most meghallgathattuk 15 éves (!) korában írt Op.1, No. 2-es trióját, amely a - nem túl hízelgő - Trio de Salon melléknevet kapta. Szerencsére a sok kedves ötletet tartalmazó kompozíciónak legfeljebb az utolsó, negyedik tétele tartalmazott rossz értelemben vett szalonzenei megoldásokat. Érdemes volt megismerkedni egy nagy zeneszerző ifjúkori darabjával. Külön ki kell emelni, hogy Szokolov, aki előző nap a szólószonáta előadásakor egész teret betöltő hatalmas hegedűhangjával tündökölt, most milyen alázattal igazodott partnerei, Blaumane és a zongorista José Gallardo játékához.

A harmadik nap (július 10.) délelőttje is hegyi túrával indult, ezúttal a Hörmann-forrástól indulva az Írottkő csúcsára mentünk fel, majd lesétáltunk az osztrák oldalon lévő parkolóhoz - és vissza. Kissé lassú menettel sikerült elérnünk, hogy a túra ezúttal is két és fél órás legyen.

Az esti koncert nyitószámaként a 22 éves ifjú, Valerij Szokolov és Gidon Kremer (ebben a sorrendben!) adta elő Prokofjev két hegedűre írt C-dúr szonátáját. Az az óramű pontosságú (szabad olyat mondanom, hogy atomóra-mű pontosságú?) összjáték, amit ez a két nagy művész produkált, ismét a feledhetetlen percek számát növelte.
Őket a Litvániában született, szintén 22 éves Ieva Paukstyte követte, az 1970-ben született Yann Tiersen szólóhegedűre írt, meglehetősen hagyományos hangzású, de rendkívül mutatós Két darabjának szép előadásával.
Az első rész zárásaként ismét egy fiatal művész lépett fel egy érett, befutott muzsikussal: Ravel hegedűre és gordonkára írt Szonátáját az alig 23 éves Fanny Clamagirand és Perényi Miklós adta elő. Hogy hogyan? Nos, ez volt az első eset, amikor Lockenhausban azt láttam, hogy a nagy sikerre való tekintettel egy tételt megismételnek... (természetesen a kiemelkedően szellemes Scherzót).

Fanny Clamagirand és Perényi Miklós köszöni meg a tapsokat

A program a szünet után is Fanny Clamagirand tündöklésével folytatódott. Ezúttal Ysaye 2. szólószonátáját adta elő. A mű (bevallom, most hallottam először) igazi hegedűscsemege. Négy tétele négy különféle hangulatvilágot idéz meg, a középkori Dies irae téma azonban - természetesen más és más variációban - mind a négy tételben megjelenik, s ezzel szerves egységgé kovácsolja a kompozíciót. (A két kiváló lockenhausi előadás után el is határoztam, sürgősen pótolnom kell CD-gyűjteményem hiányosságát, be kell szereznem a hat Ysaye-szonáta felvételét!). Fanny Clamagirand, ez a vékony, törékeny - ha meg nem sértem - kislány könnyedén vette a mű technikai akadályait, s érzelmi töltettel telített minden frázist. Nagyon remélem, hogy nevével (és játékával!) sokszor fogok még találkozni!

A program ezzel még nem ért véget. Vladimir Babeshko következett, aki mélyhegedűn játszotta el Vieuxtemps C-moll capriccióját (szépen, de Clamagirand után \"nem volt esélye\"). Françaix rendkívül szellemes Trióját Roman Mints (hegedű), Nils Mönkenmeyer (mélyhegedű) és Marta Sudraba mutatta be, a harmadik tételben a dán brácsás örvendeztette meg a közönséget igen szép szólójával. Zárásként Markus Bellheim és a Hugo Wolf Kvartett adta elő Messiaen Zongoraötösét. Az egytételes, igen rövid kvintett sok izgalmas ötletet vonultatott fel, első hallásra csak az alakult ki bennem, hogy szívesen hallgatnám meg újra.

Szokolov, Paukstyte és Clamagirand: ez az este a zseniális huszon-alig éves hegedűművészeké volt!