A Janus-arcú Salzburg

Frau Maria letegezett.
Tény, hogy a szokottnál kissé magasabb volt benne a maligánfok-érték.
A Momus azon fiatal, zöldfülű olvasói számára, akik esetleg még nem hallottak volna Salzburg városának eme intézményéről: Frau Maria egy apró söröző tulajdonosa és üzletvezetője, a szóban forgó helyiség közvetlenül a piac sarkán található. Méretre valamivel kisebb, mint egy átlagos panellakás nagyszobája, folyó dolgok – megfelelő objektum híján – az utca túloldalán lévő nyilvánosban intézendőek.
A helyiek egyik kedvenc kocsmája, ha turista téved be, udvariasan, ám indifferensen szolgálják ki.

Frau Maria rólam sem vett tudomást vagy egy évtizedig, ám, mivel nála a legjobb csapolású a salzburgi Stiegl (nem felejtettem el a gyár saját éttermét!), konzekvensen vissza-visszatértem hozzá, míg egyszer beszélgetésbe elegyedtünk, s ez immáron évek óta szertartássá alakult: hozok neki egy üveg jó magyar bort, ő meghív az első korsó sörömre, s kitárgyaljuk a világ – no persze elsősorban Salzburg – dolgait.

Frau Maria sose ittas, csak mindig egy kicsit szalonspicces, egy pohárka pezsgő ezzel a törzsvendéggel, egy korty bor amazzal, mindig hihetetlenül elegáns, hol népviseletben, hol trendi cuccban, és vagy két évtizede, amióta ismerem, semmit sem változott.
Lehet negyvennyolc éves, és lehet hetvenkettő.
Jelenség – ezért is, no meg a remek sör miatt belevetettem az üzletet Conrad Seidl osztrák Sörkalauzába.
Szóval, a kezdés jó volt, a folytatás kevésbé.

Az első estén (augusztus 26-án) a Varázsfuvola. Pierre Audi rendezése két éve került először színre, anno beszámoltam róla, immáron DVD-n is elérhető.
A korábbihoz képest gyengébb a szereposztás. Sokatmondó, hogy a legemlékezetesebb alakítás a veterán Franz Grundheberé (Sprecher/Első Pap). Michael Schade tenorja már nem mozarti, keményebbé, érdesebbé vált, Albina Shagimuratova Königinje messze nem éri el Diana Damrauét. Franz Josef Selig hanganyaga sem egy Papéé, Kühmeier változatlanul megérint, de az egész nem az, amit két évvel korábban tapasztaltam.
A legnagyobb csalódás Muti. Időnként azt hittem, egy másik Beaumarchais-darabot hallok, a Sevillai borbélyt. Nem gondolnám, hogy a Zauberflötét olasz vígoperaként kellene dirigálni.

Másnap (augusztus 27-én) ismét Muti állt a Bécsi Filharmonikusok élén, Verdi Otellóját vezényelte. Meggyőzőbben, mint Mozart operáját, ám időnként kapkodva-loholva, a koncepció ugyanaz volt, mint a Scala (DVD-n elérhető) 2001-es előadásán.
Csakhogy ott a címszerepben Domingo, búcsúzva Otello szerepétől, ám még mindig egy nagy művészt látni-hallani, a hang már nem arany, nem is acél, inkább bronz.
Itt pedig? Most már megértem, hogy egy José Cura miért tudja magát elsütni a világ vezető operaszínpadain. Ha a Salzburgi Ünnepi Játékok csak Franco Farinát volt képes szerződtetni... (Az igazság kedvéért: egyetlen előadásra, a többin a nagyon reményteljes Aleksandrs Antonenko lépett fel).
Csodaszép, meleg hang a Desdemonát éneklő Marina Poplavskayáé, Carlos Alvarez (Jago) leszálló ágban.
Stephen Langridge rendezésére három hét elteltével csak foltokban tudok visszaemlékezni, annyira érdektelen volt.

Harmadnap (augusztus 28-án) a Haus für Mozartban a Rusalka, Jossi Wieler és Sergio Morabito rendezésében.
Felmegy a függöny, egy kuplerájban vagyunk.
A textil-nagykereskedők csődbe mennének, ha annyi ruhaanyagot tudnának csak eladni, amennyi a három prosti, bocs, akarom írni, a három sellő testét fedte. Ez tulajdonképpen nem volt baj, sőt – percekig vertikális nystagmusom támadt, a hölgyeket bokától derékig s visszafelé csodálva (na jó, craniálisabb irányba is...)
Egy Rusalka-előadásról szóló beszámolót nem a három sellő nevének felsorolásával szokás kezdeni, de a három gyönyörű nő gyönyörűen is énekelt, tehát: Elena Tsallagova, Stephanie Atanasov, Hannah Esther Minutillo.
Egyikük rögtön keményen elkapta és meglovagolta a Vízimanót (Alan Held – szép, erős, de inkább baritonális színű hang), nomen non est omen, az attakot nem viselte hősiesen, beleájult.

Aztán bejött Jezibaba is, Birgit Remmert énekelte, felejthetően, bevásárlószatyrot tolt maga előtt, azt megfordította, rögtön rokkantkocsi lett belőle. Ebben ülve már kényelmesen végig lehetett nézni, ahogy a varázsital keverése közben (a még sellő altestű) Rusalkát egy nagy fekete kandúr hágja hátulról.
Rusalka emberi formát nyer, megérkezik a Herceg (Piotr Beczala – két éve még Tamino, a hang sokkal izmosabbá vált, a színe gyönyörű maradt, talán kevesebb erőltetés hatásosabb lenne), ölelgeti a sellőlány lábát.
Ez – mivel Camille Nylund musculus triceps surae-ja a Rémségek Kicsiny Boltjában díszvitrinbe kerülhetne – elég különös rendezői ötlet.

Hogy Nylund milyen énekes? Nem derült ki – torokcső-gyulladással énekelte végig az estét. Ezt az előadás előtt be is jelentették, közölve, itt a cover, Helena Kaupová.
Nem értem.
Kaupová – amióta Benacková nem énekli Rusalkát – a világon a legjobb ebben a szólamban (nem feledtem Fleminget!).
Akkor ab ovo miért nem ő?
Nylund amúgy meggyőző lehet, a II. fináléban persze teljesen és reménytelenül elkeveredett – ez még egészséges hangi kondícióban is gyilkos rész.

Nem untatom Önöket a zseniális rendezői ötletek további ecsetelésével, nyilván Dvořák is így képzelte el utolsó előtti operája előadását.
A Clevelandi Szimfonikus Zenekart Franz Welser-Möst dirigálta.
Nagyon harsányan, nagyon agresszívan, és nagyon-nagyon érdektelenül.

És jött 29-én, ugyanitt, a Don Giovanni új rendezése.
Claus Guth követte el.
Elnézést mindazoktól, akiknek tetszett – sokra becsült fórumtársaim közül is volt, aki privát levelezésben dicsőítette a rendezői koncepciót.

Én sem vagyok vaskalapos, megrendített Kovalik, avagy Bednarik egy-egy munkája.
De itt: Don Giovanni már a nyitány alatt leszúrja a Kormányzót. Az revanst vesz, lelövi Don Giovannit. A Donra rájár a rúd, mert előtte Donna Anna megerőszakolja. Peches Don Ottavio is, felforr luxuslimuzinjának hűtővize.
Donna Elvira mindezt végigszemléli egy buszmegállóból. Avagy talán a gemenci kisvasút megállójából, mert az egész darab egy erdőben játszódik. Zerlina ártatlanságának elvesztését fehér ruháján egy akkora vörös folt jelzi, hogy azzal a festékmennyiséggel a Lenin-mauzóleumot újra ki lehetne pingálni.
Nem folytatom.

Behunytam a szemem, és élveztem az előadás zenéjét – nagyszerű tolmácsolás. Christopher Maltman férfias Donja, Dorothea Röschmann nagyszerű Elvirája. Ezen előadás után Erwin Schrottot sem úgy emlegetik majd, mint „a Netrebko férjét”. Felfedezés volt Pavol Breslik Ottaviója, egyáltalán, a nagyon erős gárdából csak Annette Dasch „lógott ki”, Donna Annája erőtlen, vértelen volt (persze máig nem tudom felejteni huszonévvel korábbról, még a pesti, Ljubimov-féle Don Giovanni Donna Annáját, Temesi (akkor még Tóth) Máriát.

Bertrand de Billy lendületes, izgalmas előadást dirigált.
A Bécsi Filharmonikusok élén, akik aznap délelőtt Mahler Harmadik szimfóniáját játszották, először muzsikálva Esa-Pekka Salonen vezényletével).
S ahogy irigykedve olvastam kobzos55 koncertbeszámolóját a szeptember 6-i pesti Mahler-előadásról, talán viszont tudom őt sárgítani:
Ilyen hangversenyt nagyon, nagyon ritkán él át az ember.

Nem vállalkozom a részletezésre. Talán csak egyetlen példa: az első tétel hatalmas fokozásához hasonlót életemben mindösszesen háromszor éltem meg, Gardelli pesti Giocondájánál a III. fináléban, a Bostoniakkal, Ozawa vezényletével a Fantasztikus szimfónia zárásánál, és egyszer Rattle-lel – az Auferstehungssinfonie első tételében.
Budapesti fellépése után már tudtam, hogy Salonen jelentős karmester.
Most már azt is tudom, hogy nagy dirigens.

Jövőre is megyek Salzburgba – de lehet, hogy csak koncertekre.
Meg Frau Mariához sörözni.