90 éves lenne Simándy József

Volt egyszer egy nagy tenoristánk.

Meseszerű pályát futott be. Egyszerű család szegény legényeként kezdte. Mikor a család széthullott, tizenöt évesen szinte teljesen magára maradt. Autószerelőnek jelentkezett, mert a gépek nagyon érdekelték. Inasévei után munkát vállalt, s ott az egyik munkatársa figyelt fel szép énekhangjára. Mert énekelni nagyon szeretett, ahol csak tehette, mindjárt rágyújtott egy dalra. Operettre, nótára, népdalra, áriára. Csak ami a rádió után a fülében megmaradt.

A buzgó kolléga elcipelte egy énektanárnőhöz, Posszert Emiliához, aki a maga anyáskodó modorában elkezdett vele foglalkozni. Ez idő tájt látott életében először operát. Huszonkét éves volt, és két év múlva búcsút mondhatott a szerelőműhelynek. 1940. szeptember 2-án belépett az Operaházba - énekkari művészként. (A felvételin Roubál Vilmos hallgatta meg, s egy kis beszélgetés után odaszólt Rékai Nándornak: \"Hallod Nándor, tudja, mi az a szinkópa…\")

Persze a java még csak ezután következett. A tanulás. A hiányzó zeneelméleti tudás pótlása. De már a színpadon volt, és figyelt lankadatlan. (Mikor - hét év múltán - először énekelte Lohengrint, elmondhatta, hogy előtte színpadról látta hallotta a hattyúlovag jelmezében Max Lorenzet, Ralf Torstent, Franz Völkert és Set Svanholmot.)

Majd megjöttek az első kisebb szerepek. A Lohengrin második lovagja, s A Rózsalovag udvarmestere. (Clemens Krauss vezényelt, de nagy idők lehettek!) Közben kitört a második világháború. Még elénekelte a Fidelióban az Első rabot, a karmester Berg Ottó így fogadta a próbán: \"Tudja, hogy Beethoven ezért a tizenhét ütemért írta meg a Fideliót?” Majd sötétség. Bombázás. A harcok megszűntével egy újabb akadály: németes neve miatt (Schulder) nem alkalmazták az Operaházban.

Nevet és várost váltott, Szegeden próbálkozott - sikerrel. Vaszy Viktor hallotta meg benne a jövő hangját. Még nem volt harmincéves, amikor végre igazi főszerepben lépett a szegedi publikum elé: Don Josét énekelte a Carmenben, Hidy Franciska partnereként - néhány hónappal később már Anday Piroska oldalán. És közben tanulás folyton. Mert jöttek az újabb főszerepek: Turiddu, Cavarradossi és Gricko (Muszorgszkij: A szorocsinci vásár). És ahogy lenni szokott, Pestre is visszahívták, előbb vendégnek, majd tagnak, magánénekesként.

A tanulás részeként kapott egy fontos - életre szólóan fontos - figyelmeztetést: \"Fiatalember, magától függ, hogy vidéki bonviván, pesti tenorista vagy - művész lesz-e…\" - fordult hozzá Ferencsik János. És a fiatalember, akit ekkor már Simándy Józsefnek ismertek, eldöntötte: művész akar lenni. 1947. december 25-én a Lohengrin címszerepében lépett a fővárosi közönség elé. Nem is lépett, robbant. Az egyik pillanatról a másikra ismert lett (ma sztárnak hívnánk).

Ha ezt az első harmincegy esztendőt, az addig bejárt utat áttekintjük, a laikus számára is meghökkentő az a táv, amit a szegény, szétesett családú kistarcsai fiú megtett. Annál is inkább, mert a jó szerencsén és néhány segítőn kívül egyes egyedül csak magára számíthatott. Ismerünk művészeket (szinte bármely művészeti ágból), akik hasonló helyzetbe kerültek, de csak elenyészően keveseknek sikerült tartósan a felszínen maradniuk. Az a teher, ami Simándyra nehezedett az első - beugrásos - Carmenben, vagy a nem sokkal később bekövetkező (gyakorlatilag nemzetközi rangú énekesekkel tűzdelt) Lohengrinben, az őt a képességei maximális kiaknázására sarkallhatta. Legalábbis utólag így tűnik. És ettől (másoktól eltérően) nem lett depressziós, szorongó, alkoholista és még sorolhatnám. Ettől lett ő Simándy József.

Folyamatos tanulások útján jöttek a nemesebbnél nemesebb szólamok szép sorjában: Radames (Soltival), Stolzingi Walter (Klempererrel), Manrico (Francesco Molinari-Pradellivel és Mario Rossival), Don Carlos (ezt Sebestyén György dirigálta), és így tovább. Nemesebbnél nemesebb szólamokat említettem, nem véletlenül. Simándy ugyanis megőrizte a tiszta lelkét, és képtelen volt attól idegen figurákat megjeleníteni. Beszédesen így ír erről, annak kapcsán, miért is nem vállalta el a Bohémélet főszerepét: \"… ott énekli Rodolphe: \'Hideg barlang az én kicsiny szobám… és nincsen fára pénzem.\' Egy olyan fasorban, parkban annyi a száraz fa, amennyit akarsz […]. Aki egy nőért, a szerelméért még arra sem képes, ha már annyira szereti, hogy összeszedje a fát és befűtsön: hát, a kutyafáját! Az nekem nem férfi.\" Nem is énekelte el, mint ahogy a Mantuai herceget sem szívesen keltette életre (talán csak nyolc alkalommal, visszaadta, amint lehetősége nyílott rá).

A rettentő tanulási vágyon túl volt még egy ritka előadói tulajdonsága: az egész életét alárendelte a munkájának. Előadásnapjait csendes koncentrálással töltötte, még a családjához sem igen szólt. Már reggel Don Carlosként kelt, úgy is töltötte a napot, kottával a kézben, skálázgatással. Nem vállalta túl magát, egymás utáni napokon semmiképpen sem énekelt. (Egyszer - Tito Gobbi kedvéért - megtette, hogy Otello után Cavarradossit énekelt, de többet sosem.) Hiú volt. A legjobb értelemben: csak tökéletes állapotban szeretett mutatkozni. Hangilag éppúgy, mint megjelenésben. S ha egyszer valamiért nem sikerült, az hosszú hónapokig, évekig bántotta.

A szerepek szerepe, Bánk bán 1953 tavaszán találta meg. Úgy indult, mint egy szokványos szólam, egy szokványos produkció, és végül Simándy lett a Bánk bán. Egy nemzet vezető énekese. Egy gondolat és egy előadói attitűd első számú hordozója. Addig Bánk szólamát jeles hőstenorok alakították, súlyos matériával, kissé darabosan. Simándy karcsú, egyéni színű tenorja egy más lehetőséget nyitott meg. Az ő Bánkja nem a sebezhetetlen Nagyurat, inkább a tiszta, egyszerű embert állította középpontba. Aki nem a Sors ármánya folytán bukik el, hanem mert ez a tisztaság nem talál kellő partnerekre a környezetében. (Gondoljunk csak Peturral énekelt kettősére az I. felvonásban!)

Egy biztos: Simándy után már jelentősen mást gondolunk Erkel hőséről, mint előtte, és az utána következő nemzedék bizony nem tudta magát függetleníteni Simándy Bánk-felfogásától. Iskolát teremtett, és énekes ezt csak ritkán mondhatja el magáról.

Bánk szerepében saját magát adta, akárcsak a legtöbb szerepében. Saját magára formálta szólamokat? Valamilyen mértékben igen, de ugyanakkor az is kiderülhetett, hogy ezeket a szerepeket nem csak egyfelől lehet megközelíteni. Erre legjobb példa az Otello. Verdi hősét Simándy esetében nem a temperamentum feszítette, hanem inkább a határtalan szerelem, amivel Desdemona felé közelített. Kivételes helyzet, hogy a produkcióról (Horváth Ádám rendezésében, Simándy mellett Melis György és Pitti Katalin közreműködésével) televíziós felvétel készült.

Szinte mindent elénekelt. Talán csak Parsifal talányos alakját sajnálhatjuk.

Példás módon, a csúcsról vonult vissza. Szerepeitől egyenként elköszönt. Utoljára Bánk bán, Hunyadi László s Otello maradt. 1980. június 5-e volt. Még néhány koncert. E sorok írója 1993 kora őszén hallotta utoljára, Gounod ritkán hallható Szent Cecilia miséjében. A hang nemes csengése a megszokott pátosszal zengett, talán csak szeméből sugárzott valami korábban ismeretlen szomorúság.

Amikor felvette a betegek szentségét, utoljára gyónt és áldozott, papjától így búcsúzott: \"Atya! Nem hagylak el benneteket. Veletek maradok. Odaát már többet tudok segíteni.\"

1997. március 4-én hunyt el, s ma lenne 90 esztendős Simándy József.