Zene a prés alatt

avagy archívum a mellényzsebben?

Vannak zenebarátok, akik egyúttal a számítógépek és az internet világában is járatosak. Gondolom olvasóink többsége ilyen, tehát egészen biztosan hallottak már az MP3-ról, az internetről letölthető zenéről.
Ha viszont felkeltette érdeklődésünket ez a lehetőség, a felkutatott web-oldalakon azt kellett tapasztalniuk, hogy komolyzenéről szinte egyetlen szó sem esik. Legfeljebb néhány népszerű részlet fordul elő az áruházi "best of classics", legjobb esetben a három tenor szintjén.

(www.mp3.com - Az Index mp3 oldala )

Ezen mi természetesen meg sem lepődünk, hiszen nem ez az első eset, hogy egy újdonság ihletője nem a komolyzene - hanem az üzlet.
Mi általában csak másodikként jöhetünk, mert kevesen vagyunk. Mi nem diktálhatunk a piacon, legfeljebb azt engedik meg nekünk, hogy mi is szétnézzünk, turkáljunk a maradékban, tudunk-e valamit hasznosítani a magunk céljaira.
Én most erre a kutakodásra vállalkoztam. Akinek van kedve kísérjen el. Mi is az-az MP3? Hagyjuk-e meg az egészet a diszkó, autóhifi és slágerlista világának, vagy hátha jó lesz nekünk is valamire.

Nem akarok a technikai részletekben elmerülni. Aki ebből a szempontból túl felületesnek találja írásomat, bőségesen talál információkat az interneten, beleértve akár a szabvány tételes specifikációját.

(Az MPEG hivatalos honlapja)

A mindannyiunk által ismert CD is digitális adatokat tartalmaz. Kezdetben, vagyis a nyolcvanas évek elején csupán a dekódolást végző digitális áramköröket volt esély viszonylag olcsón gyártani. Mára viszont az általános célú számítógépek is elég gyorsak lettek ahhoz, hogy ezeket a numerikus adatokat zenévé alakítsák, sőt, lehetségessé vált egy speciális algoritmus szerint az adatokat tömöríteni. Az így zsugorított műsort gazdaságosabban lehet tárolni, majd szintén számítógép segítségével kibontva lejátszani. Az MP3-ban használt eljárás valójában csak melléktermék, az elsődleges cél a filmfelvételek digitalizálásakor jelentkező iszonyatos tárigény csökkentése volt. (A név eredetileg betűszó: Moving Picture Experts Group, Audio Layer 3)
Az audio CD-ken használatos rendszert mindenki ismeri, a másodpercenként 44100 alkalommal megmért és 16 bites felbontásban ábrázolt zenéből valamivel több, mint egy óra fér el a lemezen. Ehhez képest az MP3-ban akár tízszerannyi is felírható egy CD-re, de vigyázat, ez úgynevezett "veszteséges tömörítés", tehát inkább az átlagos fülek korlátainak kihasználásával és becsapásával működik, így a hangminőség mindenképpen korlátozott, és a tömörített változatból többé már nem állítható helyre az eredeti.

Magától értetődik, hogy az Internet vált a legnagyobb felhasználóvá, hiszen a vonal használata pénzbe kerül, és egyáltalán nem mindegy, hogy mennyi adatot, mennyi idő alatt tudunk letölteni. Egy átlagos (de jó) telefonvonal/modem mellett egy hárompercnyi zenét tartalmazó tömörített hangfájl cca. 10 perc alatt jön át. Ugyanez az eredeti adatfolyam esetén természetesen a tízszerese, vagyis több, mint másfél óra.
Gondolom ebből már mindenki rájött, hogy a komolyzene miért nem jelent meg a hálózaton. Azért, mert egy slágerlistás pop nóta tipikusan 3, legfeljebb 5 perces. Egy szimfónia, vagy szonáta tétele viszont (komplett operákról nem is beszélve), még MP3-ba tömörítve is lehetetlenül sok lenne.

Talán más oka is van kedvenc tárgyunk mellőztetésének. A felvételek beszerzésének ezen módja elsősorban azoknak kedvez, akiknek mindennél fontosabb a gyorsaság. Mire egy sikeres számot összeizzadó és slágerlistára felreklámozó együttes teljes CD-je megjelenhetne a boltokban, addigra a gördeszkás srác azt az egyetlen számot már ronggyá hallgathatta kazettáról - sőt már el is feledkezett a három hónappal korábbi kedvencről.

Bennünket - ha már egy Lipatti felvétel beszerzésére tudtunk húsz évet várni - az idő ennyire nem szorít.

Itt akár be is fejezhetnénk a kutakodást az MP3-at könnyű szívvel meghagyva azt a pop-zenének, de hát hol van az kikötve, hogy a mi forrásunk csak az internet lehet. Mi van akkor, ha a zenét mi magunk komprimáljuk, és tároljuk mondjuk a merevlemezen, vagy még inkább egy írható CD-n!
Hogy miért tennénk ilyet? például azért, mert így készíthetünk magunknak saját archívumot.

Saját archívumra pedig szükség van. Mindenkinek vannak kedvenc szerzői, kedvenc előadói, vagy kedvenc stíluskorszaka. Lehet, hogy ezen a területen sokkal komolyabb igényei vannak, mint amilyet a kiadók hajlandók kiszolgálni. A nagy érdeklődésre való tekintettel a Haydn szimfóniákat többféle előadásban is megtaláljuk a boltokban - de Nielsent, Góreckit, vagy tuvai torokénekeseket? (Bár ez utóbbiak mintha kezdenének divatba jönni!)

Hivatkoznék egy kedves olvasónk levelére, aki Svéd Sándor előadásában kereste a Winterreise régi felvételét. Az eredeti Qualiton lemezt természetesen már réges-régen nem lehet kapni, a felvételt birtokló Hungarotonnak pedig nem áll érdekében azt CD-n újra megjelentetni, hiszen esetleg a Polgár László féle kiadványának teremtene konkurrenciát, de - dacára a felvétel minden erényének - nagy piacra egészen biztosan nem számíthatna.

A másik kényszerítő körülmény az, hogy ha már egyszer valamely kevésbé ismert szerző darabjait favorizáljuk, és ez valahol meg is jelenik, akkor a kiadó (ő sem ellensége saját magának) valami népszerű kompozícióval fogja kiegészíteni a CD-t, hogy jobban el tudja adni. Így (tényleg csak a példa kedvéért) előfordulhat, hogy megvesszük egy lemezen Glazunov 1. szimfóniáját és a Csajkovszkij patetikust. Később örömmel fedezzük fel a boltban Glazunov második szimfóniáját, amely CD-n mellesleg rajta van még a Csajkovszkij patetikus, majd a harmadikat... (Nem folytatom, Glazunovnak összesen 9 szimfóniája van.)

Tehát építsünk saját hangtárat - de hogyan?

• Sem orsós magnót, sem alkatrészt, sem a hozzávaló szalagot nem lehet kapni, ha valahol mégis (a stúdiók számára 50 mikron vastag szalagot tudtommal még gyártanak), akkor egy órányi műsor a szalagsebesség függvényében 2000 - 5000 forintba, vagy többe kerül. Ezt a módszert csak az választja, akinek a kedvenc ópusza Chopin perckeringője Rubinstein előadásában, és senki, semmi egyéb nem érdekli.
• A kazetta fél - legfeljebb háromnegyed óránként fordítandó, a felvétel többé kevésbé zajos, a költség pedig kb. 200 - 250 forint / óra. Nagyon sokan csinálják. Komoly hátránya a hosszabb részek kényszerű szabdalásán kívül az, hogy a szalagok nagyon rosszul bírják a strapát. Ha kifejezetten jól karbantartott, korrekt mechanikájú készüléken hallgatjuk, egy idő után akkor is elkezd fodrozódni, nyúlni. A másik "szűk keresztmetszet" a nehézkes kezelés. Ha gondosan felírjuk a számláló állását, akkor is percekbe kerülhet, amíg sikerül megtalálni a keresett tételt. (Noch dazu: még vissza is kell csévélni, ha nem akarunk rendetlenséget hagyni magunk után!) Az utolsó szempont alapja lehet, hogy inkább érzelmi – mint racionális. Hátránynak tartom, hogy a kazetta törölhető. Igaz, hogy a biztosító fület ki lehet törni, de azt a lyukat könnyen le is lehet ragasztani. Így az archívum nem sugallja azt az érzést, hogy az „gyűjtemény” a szó igazi értelmében. Nem érzem úgy, hogy az illető felvételt valóban birtoklom.
• Nagyjából ugyanezt lehet elmondani a Hi-Fi videóra rögzített hangról is. Egy időben komoly reményeket fűztem hozzá, hiszen a fajlagos költség igen alacsony, legfeljebb 80-100 Ft. /óra. (240 perces kazettára Long Play üzemmódban 8 órányi hangot rögzíthetünk egészen jó minőségben.) Sajnos a kazettában itt is könnyen sérülő mágneses szalag van, ráadásul nincs olyan monitorozási lehetőség, mint a háromfejes magnóknál, azaz csak a gondos visszahallgatáskor dől el, hogy végig megfelelő-e a felvétel. Egy ilyen hosszú szalagnál ráadásul a csévélési idő is nagyon sok, túl sok. Én sehogy sem tudtam megbarátkozni azzal, hogy ha egy darabról egy másik jut eszembe, akár tíz perc is beletelhet, míg azt megtalálom és meghallgathatom.
• A CD-t CD-re másolást a legtöbb egyszerű íróprogram szándékosan nehezíti meg, a CD-k felírásával foglalkozó hivatásosok pedig szerzői-jogi megfontolásból nem vállalják Audio CD-k másolását. A különös szigor oka az a hiedelem, hogy a digitális másolat teljesen azonos az eredetivel. Nos valóban közel van hozzá, mégis határozott minőségromlás érezhető. A jelenséget DeSign cikke is említi audio rovatunkban. Ha mégis megpróbálkozunk ezzel a módszerrel (saját CD - írónk van),  400 - 450 forint / óra, költséggel számolhatunk.
• Nem szóltam még a DAT magnóról, de talán nem is nagyon kell. Ez a médium nem vált be, pedig a CD kiadók úgy rettegtek tőle, mint amennyire mi vártuk. Egyrészt szó sincs „egy az egyben” másolatról, a kicsinyke szalag egyenetlenségei miatt a hibajavító áramkörök ilyen-olyan hatásfokkal, de szinte folyamatosan működnek. A csévélési idők itt is túl hosszúak, de legfőképpen akkor válik értelmetlenné az ilyen másolás, ha rájövünk, hogy az eredeti kiadvány szinte olcsóbb, mint egy üres DAT-kazetta.

Az MP3-ról, ha már egyszer ez a témánk, természetesen bővebben kell írnom.

Először vegyük sorra a hátrányait.

• A másolás folyamata egy kicsit összetettebb, mintha magnóval csinálnánk, és megfelelő számítógép kell hozzá. Ha műsorforrásunk egy audio CD, akkor a CD-rom olvasóból a hangkártya kikerülésével tudunk digitális kópiát készíteni, tehát a hangkártya minősége a felvételnél nem játszik szerepet. Ha más - analóg - készülékről kívánunk felvenni, akkor azt a jelet először digitalizálnunk kell. Erre ugyan a legolcsóbb hangkártyák is képesek, de itt bizony már számít annak minősége, például saját zaja. Mindazonáltal a szükséges eszközök az úgynevezett multimédiás számítógépekben már rendelkezésünkre állnak, legfeljebb új szoftvereket kell telepítenünk.
• A számítógépre a lejátszásnál is szükségünk van, tehát a hangkártya kimenetét rá kell kötnünk az erősítő valamelyik szabad bemenetére. (A számítógépekhez rendszeresített kicsiny hangdobozok botrányos minőségűek. Azokon élvezhetjük egy lövöldözős játék hanghatásait, de róluk zenét hallgatni nem szabad.  Akkor inkább használjunk fejhallgatót!) A lejátszás egyébként nem köti le a gép minden kapacitását, tehát akár munka közben is szólhat valamelyik Bach partita. (Bár eme cikk írása közben, én éppen Jordi Savall Cantigas-felvételét hallgatom.)
• A zsugorított zenéket a merevlemezről CD-re kell írnunk, hogy legyen hely a következőnek. Ehhez vagy el kell tudnunk vinni valahová (mobil merevlemezre van szükségünk), vagy CD-író készüléket is szerelünk-szereltetünk a gépbe. Bármelyik utat választjuk, többletköltségeink lehetnek. Nota bene: akár a második merevlemez (25-40 ezer), akár egy CD-író (50 – 65 ezer) nem drágább, mint egy átlagos – még csak nem is csúcsminőségű kazettásmagnó.
• A hangminőség, mint már fentebb is írtam, bizony romlik valamelyest. Meggyőződésem, hogy még mindig jobb, mint a kazettás magnóké, de ezt mindenki maga kell, hogy eldöntse. A minőség egyébként függ a tömörítés mértékétől és módjától is, tehát megtehetjük, hogy ne tizedére, hanem csak ötödére préseljük össze a kényesebb darabokat. Különbség lehet az egyes tömörítő algoritmusok között is. Ezeket néhány ezzel foglalkozó újságban, illetve web-oldalon már tesztelték, de egy-két próbát magam is tartottam. feladványként szereplő félperces minták senkit se csapjanak be! Azok monósítva vannak, és a gyorsabb letölthetőség érdekében a lehetőségek végső határáig össze vannak préselve.)
• Jogilag tisztázatlannak tűnik, hogy ilyen másolatot egyáltalán szabad-e készíteni. Elvileg saját használatra igen (az üres magnókazetták árába régóta be van építve a szerzői jogvédőnek járó százalék), de ezen törvények és jogszabályok most szinte naponta változnak. Sajnos többnyire szigorodnak.

Az MP3-as archiválásnak mindössze két előnye van, de azok nyomósnak tünnek.

• Arról már írtam, hogy félek a hanghordozó eszközök gyors- és egyre gyorsabb avulásától. A számítógépes perifériákat viszont elsősorban adatfeldolgozásra és tárolásra használják. Egy zenebaráttal bármikor meg meri tenni az ipar, hogy gyűjteményét értéktelen szemétként vesse áldozatul egy új fejlesztés oltárán, de hogy egy nagyvállalat ne tudjon hozzáférni a könyvelési, gyártási, kereskedési adataihoz, az nem fordulhat elő. Mára például teljesen eltűnt a floppy lemezek 51-es generációja, peddig annak idején nem volt olcsó abból megvenni egy doboznyit. Igen, de a romlás nélküli másolásra még mindig van lehetőség, ráadásul szinte nevetségesen alacsony áron. Az a 12 megabájt, amennyi akkor elfért egy olyan doboz floppyn, amiből a havi jövedelmemből legfeljebb négyet-ötöt tudtam megvenni, most egy CD-re írva szinte kifejezhetetlenül olcsó. (Időközben kiszámoltam: kb. 8, - forint…) Valószínű tehát, hogy CD-re írt gyűjteményünk hosszú életű lesz.
• A tömörített archiválás legkomolyabb előnye annak fajlagos költsége. Egy üres írható CD ára 350 és 450 forint között van. Ez annyit jelent, hogy ennyiért három, vagy akár öt komplett operaközvetítést felvehetünk a rádióból, de akár a teljes Nibelung tetralógia is elférhet egy ilyenen. Ugyanezt valamilyen "gyári" változatban megvásárolni egy havi átlagfizetést is felemészthet, míg az MP3-as változat költségeit a gyalázatosan alulfizetett tanár is megengedheti magának.

Summázatul tehát elmondhatjuk, igen hasznos lehet számunkra is az MP3. A hangminőségre érzékenyeknek javaslom, hogy járjanak többet élő hangversenyre, otthon pedig vegyenek elő időnként egyet a 60-as években préselt analóg lemezekből. Sajnos az ilyen lemezek már nagyon drágák (az újonnan gyártott jó minőségű audiofil lemezeket tipikusan 6.000 – 12.000 forint között lehet megrendelni!) A CD-nek már komolyabb konkurrenciája lehet az MP3-as (aggódnak is újfent a kiadók), pedig a kettőnek teljesen más a célja – és vásárló közönsége. Kizártnak tartom, hogy a kettő versenytársként jöhessen számításba. A legtöbben csak a kedvenc művet, vagy műveket fogják megvásárolni - természetesen CD-n, a komolyzenei MP3 viszont az olyan gyűjtők eszköze lehet, akik bizonyos művek bizonyos felvételeit hosszú távon is szeretnék magukénak mondani. Tulajdonképpen csak azok, akik házi hangtárukat elsősorban tanulmányozás, összehasonlítás és megismerés céljából, de szeretnék minél teljesebbé tenni. Éppen ezért a hangminőség bár nem teljesen lényegtelen, de másodrendű kérdés számukra. Az ilyen „líbhábereknek” nem elegendő egy szvit, hanem kell a teljes balett – lehetőleg több előadásban. Az olasz opera megismerését nem érzik letudva Puccini egy-két operájával, hanem mondjuk egy Catalanit is szeretnének többször meghallgatni.

Hogy hány ilyen ember van? Igazán nem tudom. De mindenképpen kevesen vagyunk ahhoz, hogy feltételeket szabhassunk. Egyetlen esélyünk, ha a környezet nyújtotta lehetőségeket minél hatékonyabban kihasználjuk.