Vegyészek és a zene
Manapság egyre többet hallani, hogy az úgynevezett klasszikus zene kiváló hatással van az anyaméhben fejlődő gyermek kedélyére és későbbi intelligenciájára, a beteg gyermekek és felnőttek gyógyulására, növények növekedésére és még sok egyébre.
Saját tapasztalataimból kiindulva gondolom, hogy emögött valóban lehet valami. Bár egyelőre szobanövényeinken nem vettem észre semmi különöset (talán ők szerencsére pont nem Mahlertől szeretnek nőni, különben igencsak nagy gondban lennénk...), de úgy vélem, a zene az intelligenciával és a nagy eredményekkel – mint azok ösztönzője és inspirálója – sok esetben valóban kapcsolatba hozható.
Ha kiemelkedő tudósok életrajzait, vagy visszaemlékezéseket olvasunk, feltűnik, hogy az esetek nagy hányadában valamilyen kapcsolatuk van a zenével, méghozzá általában annak az úgynevezett klasszikus ágával. Ez a kapcsolat néhol laza, máshol jelentős, vagy egészen érdekes, de mindenképpen létezik.
A zene gyakran nem csak az értelmesen eltöltött szabadidőt vagy pihenést jelenti, sokkal több ennél. Számos igen jelentős, meghatározó elmélet alapjául szolgáló ötlet, gondolat inspirálói voltak nagy és kevésbé nagy zeneművek, illetve szerzők.
Ezen tudósok közül szeretnék röviden bemutatni néhányat a kémia területéről, elsősorban szakmai tevékenységükre koncentrálva.
Jons Jacob Berzelius (1779–1848)
Svéd vegyész, a kémia egyik legnagyobb hatású alakja. Végzetségét tekintve orvos, de érdeklődése inkább a kémia felé irányult. Szerteágazó munkássága nem szűkölködött a jelentősebbnél jelentősebb eredményekben.
Ő fedezte fel a szelént, a szilíciumot és a tóriumot, illetve – Wilhelm Hisinger svéd geológussal közösen – a cériumot. Tőle származik sok kémiai jelenség neve, és ő figyelte meg először, hogy bizonyos vegyületek elektromos áram hatására bomlani kezdenek (elektrolízis). Nevéhez fűződik az elemek jelölésére ma is használt rendszer, valamint a szerves és szervetlen vegyületek fogalmának bevezetése (1807).
A zenét „mennyei kiváltságnak” tekintette, de inkább annak egyszerűbb formáit kedvelte, a kevés fennmaradt konkrét információ alapján elsősorban a billentyűs zene és Händel kompozíciói érdekelték.
Michael Philip Faraday (1791–1867)
Angol vegyész és fizikus. Az autodidakta kutató a legnagyobb természettudósok egyike volt. Ő fogalmazta meg az elektrokémia két alaptörvényét is (tiszteletére ezeket ma is Faraday I. és II. törvényének nevezzük), valamint az 1 mol elektron töltéséből adódó állandó is nevét viseli (Faraday-állandó). A fizikában is nagy eredményeket ért el, főleg az elektromágnesség témakörben, ahol az általa felfedezett diamágnesség jelenséget Faraday-effektusnak nevezzük, de a kapacitás egysége is az ő tiszteletére lett farad. Munkásságának további nagy erénye a rendkívüli kísérletező kedv és tudás, valamint a matematikai felkészültség. Autodidakta lévén a kialakult matematikai szemléletmódja nem mindig volt a legmegfelelőbb, de tehetségét az is bizonyítja, hogy nála találkozunk először a fizikai tér gondolatával, ami a későbbi modern fizika – és így a relativitáselmélet – számára is az egyik legfontosabb fogalommá vált.
Rendkívül sokoldalú műveltséggel rendelkezett, sűrű elfoglaltságai ellenére is fontosnak tartotta a művészeteket, különösen a zenét. A Haydn zenéjével való találkozás nagyon fontos volt számára, igen kedvelte annak kamarazenéjét, szimfóniáit, főleg 103., Üstdobpergés szimfóniáját. Nagyon szerette Händel oratóriumait.
Alekszandr Porfirjevics Borogyin (1833–1887)
Orosz orvos, vegyész és zeneszerző. Bár kutatói munkássága is fontos és eredményes volt, elsősorban kiváló oktatóként ismerték és szerették. Orvosként nevezték ki kémiaprofesszorrá, de kutatási területébe tartozott például az arzén és a foszfor, valamint ezeknek szervetlen vegyületei is.
Borogyint gyermekként is nagyon sokféle dolog érdekelte egyszerre, így zeneszerzéssel is már gyermekkorától kezdve foglalkozott. Többek között cselló-, zongora-, oboa- és fuvolatanulmányokat folytatott, és már 14 évesen figyelemre érdemes versenyművet komponált. Később a tudományos pálya iránti érdeklődése egyre nagyobb hangsúlyt kapott. Orvosként, kitüntetéssel végzett a szentpétervári Sebészorvosi Akadémián, de a zeneszerzést sem hagyta abba. Sikeres kutatóként és oktatóként nem sok ideje maradt a komponálásra, ezért művei általában évekig készültek.
Saját magát „vasárnapi zeneszerzőnek” nevezte, és a zene számára bevallottan csak a pihenést, szórakozást jelentette. Ez irányú fáradozásai nem voltak hiábavalóak, művei általában kedvező fogadtatásban részesültek – például óriási sikereket aratott a Közép-Ázsia pusztáin című szimfonikus költeményével. Többek között Liszt Ferenc (kivel sikerült személyesen találkoznia) is elismerte munkásságát. Mivel tudományos és elsősorban oktatói pályája egyre felfelé ívelt, még kevésbé maradt ideje a zenére, ráadásul mindemellett jelentős közéleti szervezőszerepet is betöltött. Igor herceg című operáját már nem tudta befejezni, ezt Glazunov és Rimszkij-Korszakov tette meg. A mindössze kéttucatnyi művére általában jellemző a szép, aprólékos kidolgozottság, a népies, keleties hangvétel.
Hermann Emil Fischer (1852–1919)
[Nobel-díj, 1902]
Német kémikus, a cukorkémia és a sztereokémia meghatározó, úttörő alakja. Sok, biológiailag is igen fontos vegyület, többek között a koffein, húgysav, glükóz és fruktóz szerkezetét határozta meg. Munkássága nagyban hozzájárult a fehérjekémia fejlődéséhez. A molekulák szerkezetére vonatkozó eredményeit általában szintézissel, azaz a vegyületek előállításával igazolta. A sztereokémia (amely többek között a molekulák térbeli alakjával és csoportjaik egymáshoz viszonyított helyzetétével foglalkozik) alapjainak lefektetésében is nagy szerepet játszott. Nevét viseli a sztereokémiában gyakran használt, általa bevezetett vetítési módszer is (Fischer-projekció). A cukrok és purinszármazékok kémiájában elért eredményeiért 1902-ben kémiai Nobel-díjat kapott.
Emil Fischer az a típusú kutató volt, aki a legtöbb ember lelki szemei előtt megjelenik, ha a vegyész szót hallja: egy laboratóriumban „lakó”, különös foltokkal tarkított fehérköpenyes alak. A zene az ő életében is fontos szerepet játszott. Igen kedvelte Beethovent, saját bevallása szerint mindig nagy hatással volt rá, különösen szerette zongoraszonátáit, vonósnégyeseit, továbbá a színpadi műfajokat, az „olasz operát”.
Svante August Arrhenius (1859–1927)
[Nobel-díj, 1903]
Svéd kémikus. Csodagyerek volt, hároméves korában magától tanult meg olvasni, és a főiskolát is a legfiatalabb és legkiválóbb eredményekkel rendelkező hallgatóként fejezte be. Nagy jelentőségű ionelméletével 1884-ben, doktori értekezésének témájaként jelentkezett. Bár dolgozatát elfogadták, a kor kémikusai kételkedve álltak az abban foglaltakhoz. Sokat fáradozott elméletének megérttetésével, de igazi sikereket csak akkor ért el, amikor a megértéshez és igazoláshoz szükséges, elektromos töltéssel rendelkező úgynevezett szubatomos részecskéket felfedezték. Elméletéért 1903-ban kémiai Nobel-díjjal jutalmazták. Ionelméletének kiterjesztésével definíciót adott a savakra és bázisokra. A többek között a reakciókinetikában használt aktiválási energia bevezetése is a nevéhez fűződik (1889), de az üvegházhatás jelenségének létezésére is ő mutatott rá. Az élet keletkezéséről is érdekes elképzelései voltak (1908).
Nagy előszeretettel hallgatott zenét, mindig feltöltődést jelentett számára. Leginkább a zongoramuzsika iránt érdeklődött, gyakran maga is próbált játszani (több-kevesebb sikerrel). A zongoraverseny-irodalom nagyon vonzotta, különösen Mozart versenyei, de a szerző kamarazenéje is elkápráztatta.
Zemplén Géza (1883–1956)
Magyar kémikus. Rendkívüli kutatói és oktatói munkássága igen hasznos és eredményes volt, Magyarországon ő tartott először egyetemi előadásokat az enzimekről. 1904-ben bölcsészdoktori címet szerzett (kémia főtárgy, ásványtan és növénytan melléktárgy – botanikával is igen komolyan foglalkozott), elsősorban a szerves kémiában tevékenykedett. Többek között együtt dolgozott Emil Fischerrel, akivel közösen is publikáltak. A szerves kémiában sok fontos eljárás fűződik a nevéhez (szappanosítási és lebontó módszerek, szintézisek). A magyar szerves vegyipar kialakításában is jelentős szerepe volt, nagyszabású, Szerves kémia című csodálatos munkája (1952) örök érték.
Rendkívül sokoldalú, sok hobbival rendelkező ember volt, többek között kitűnően festett, nagyon szerette a komolyzenét, főleg Wagner zenedrámái nyűgözték le, de Beethoven szimfóniái is nagy hatással voltak rá.
Hevesy György (1885–1966)
[Nobel-díj, 1943]
Magyar fizikus és kémikus. Bár 1908-ban fizikai doktorátust szerzett, érdeklődése mégis inkább a kémia területére irányult. Olyan neves személyiségekkel dolgozott együtt és kötött barátságot, mint Rutherford vagy Bohr. Nevéhez fűződik a(z őt elsősorban híressé tévő) hafnium felfedezése (1923), de annak megállapítása is, miszerint a szamárium radioaktív alfa-sugárzó. Később olyan kutatásokba kezdett, melyek a növények és állatok anyagcsere-folyamatait vizsgálta radioaktív anyagok segítségével. Az e területen általa kifejlesztett radioaktív nyomjelzéses módszer szolgálhatott alapjául az ez irányú, mai modern orvosi vizsgálatoknak. Végül is nem a hafnium felfedezése, hanem ez a módszer hozta meg neki 1943-ban a kémiai Nobel-díjat.
Érdekes kapcsolta volt a zenével, sok korszak és stílus érdekelte egyszerre. Bach, Beethoven, Csajkovszkij, Haydn, Rahmanyinov és Schumann zenéje mellett a jazz iránt is érdeklődést mutatott. Lenyűgözte a hangszeri virtuozitás, valószínűleg ennek tulajdonítható a kikacsintgatás a dzsessz irányába.
