Szűrés és vágás – a digitalizálás művészete

Tudjuk mi egyáltalán, mi az a public domain? Az bizony a közkincs. Azt persze tudjuk jól, hogy az ötven évvel ezelőtt, vagy annál régebben készült hangfelvételek szabadon publikálhatók. Tudjuk, hiszen nap mint nap találkozunk nevezetes felvételek, egykori híres Decca-, EMI-, vagy épp CBS-rögzítésekkel a boltokban, néha teljesen ismeretlen márkanévvel felruházott kiadó jóvoltából. Szabad a vásár, mondhatnánk, de a dolgok általában nem ilyen egyszerűek.

Legjobb tudásom szerint ugyanis nem a felvétel elkészültének dátumától számított ötven év a határpont, hanem a rögzítés első nyilvános megjelenésének éve a mérvadó, méghozzá az év utolsó napja, azaz december 31-e. Vagyis, ha a hangfelvétel mondjuk 1951 decemberében készült, de csak 1954-ben jelent meg először, akkor 2005. január elseje előtt nem adható ki bárki által, addig kizárólag a jogtulajdonos teheti ezt meg. E határidő lejártával azonban már szabadon „igazolható” a hangfelvétel, vagyis az anyakiadó ekkor elveszíti a kiadás kizárólagosságának jogát: így lesz az public domain.

A gyűjtő, akinek ilyenkor látszólag könnyebb a dolga, általában örül ennek. Csakhogy a piacon tapasztalható „kalózkodás” mértékét figyelve sokszor igen nehéz feladat előtt áll a lemezvásárló, melyik kiadó termékét válassza egy adott felvételből. Csak két példa: De Sabata híres Toscája – Callassal, di Stefanóval, Gobbival – ma mintegy fél tucat kiadó katalógusában szerepel (az EMI-éban több kiadásban is), Furtwängler Trisztánja nemkülönben. Ezek a lemezek ugyanis olyan aktív piaci érdeklődést generálnak még napjainkban is, hogy számos kisebb labelnek is megéri őket újra kiadni. Nem kevés egykori jeles hanglemez kapható tehát ily módon több különböző kiadásban, se szeri, se száma az ellenőrizhetetlen forrásból dolgozó, gyakran igen olcsó boxokat kínáló cégeknek és mind gyanúsabb termékeiknek.

De hogyan válasszunk ezek között? Ár szerint? Külcsín szerint? Hangminőség szerint? Az első két tényezőt könnyen mérlegre tehetjük, akár ott helyben, a boltban. Utóbbit viszont nehezen. Bár a boltok egy része kész belehallgatást biztosítani a vásárlónak egy-egy lemezbe, jól tudjuk, ez a legfeljebb néhány perces „ízelítő” nem sok mindenre elegendő. Ahhoz, hogy állást tudjunk foglalni egyik vagy másik kiadvány mellett, mélyebb betekintésre, alaposabb összehasonlításra volna szükségünk, amire leginkább csak otthon, saját hifi-rendszerünkön nyílik módunk.

A választást segítendő leggyakrabban elhangzó érv – ez általában az anyakiadó felől érkezik –, hogy bár maguk a felvételek „szabad prédák” ugyan, az ún. mesterszalag (master tape, master recording) tulajdonjogára nem vonatkozik a törvény (v. ö.: intellectual property ill. physical property). Ebből sokak szerint az következik, hogy az új, de az eredeti zenei anyag digitalizálásával készült CD-kiadás akkor produkálja a legjobb minőséget, ha a remastering a mesterszalag felhasználásával készült – ami ugye az anyakiadónál van. És persze senki nem kötelezi a kiadót, hogy ezen leghűbbnek tekintett, felbecsülhetetlen értékű matériát bárkinek is (egy konkurens cégnek vagy akár magánszemélynek) a rendelkezésére bocsássa. Következésképpen azok a kiadók, melyek a mesterszalaghoz nem férnek hozzá, csupán a régi, kereskedelmi forgalomba került hanglemezekből dolgozhatnak. (Használhatnak e kiadók elvileg olyan digitalizálást, melyet az anyakiadó készített, ekkor azonban ötszázaléknyi hányad megfizetésére kötelezi őket a szabályozás.) Azonban, úgy hiszem, ez sem ennyire egyértelmű.

Noha belátható, hogy mivel már a régi lemeznyomások is legtöbbször a mesterszalag felhasználásával készültek, jobb minőséget bizonyosan nem eredményezhetnek az eredeti alapanyagnál. Ám előfordulhat, hogy maga a mesterszalag sérül az évtizedek során, s gyakori eljárás az is, hogy az anyakiadó alkalmaz régi sellak- vagy bakelitlemezt a CD-re írás alapjául – különböző okokból. De a legfontosabb mégiscsak az emberi tényező. Ugyanis minden digitalizálás, támaszkodjon a folyamat bármennyire is korszerű számítógépes- ill. magas szintű stúdiótechnikára, végső soron emberi kéz munkája. Emberi döntések sora határozza meg egy lemezhang „profilját”. Alapvetően a hangrestaurátor ízlése rendelkezik a felvétel hangzásbeli milyensége, jellege felől. Hiszen számos irányzat létezik a hangrestaurálásban is, a teljes negligálástól a szinte totális, aprólékos „átmosás” igényéig. „Ne restauráljunk, csak ronthatunk a hangokon” – állítják egyesek; szerintük a hang a restaurálás során mindenképpen sérül, elveszti a fényét, terét, jellegét. Mások, akik a restaurálás szükségességét hangsúlyozzák, megosztottak a beavatkozás mértékét tekintve, vagyis a „minimalistáktól” a „maximalistákig” terjed a skála. Érveik elsősorban: az élvezhető minőség, a szövegérthetőség stb., vagyis egy rekonstruált tonális alap, a kiegyenlített hangmenet biztosítása, a lejátszási sebesség korrekciója, illetőleg a kor szellemének, hangulatának lehetséges megidézése, ezen keresztül a régi korok hangzásideáljának tisztelete okvetlen kívánalmak.

Az alábbiakban ennek ürügyén tekintek át három hangfelvételt ill. hangfelvételcsoportot, egyik oldalról az anyakiadó (EMI, valamint Decca) termékét, másik oldalról pedig ugyanezen rögzítések Naxos-kiadását vizsgálva; egy zenekari, egy zongorakíséretes-vokális és egy zenekarkíséretes-vokális felvételt. Kísérletet teszek arra, hogy a lemezvásárló, s nem a szakember fülével hallgatva a CD-ket leírjam egy-egy lemezhang milyenségét az egymással való összevetésben, s teszem ezt nem egyéb okból, mint pusztán a választást segítendő. Hitem szerint – ezen kiadványok tekintetében legalábbis mindenképpen – olyan lemezekről kell beszélnünk, melyeket nem szívesen nélkülöz egyetlen valamirevaló klasszikus zenei profillal bíró hanglemezgyűjtemény sem, korántsem mindegy tehát, milyen hangminőséget produkál a polcunkon és a lejátszónkban helyet kapó adott hanghordozó. Csak a miheztartás végett, ehhez a következő berendezés lesz a segítségemre: Cambridge Audio Azur 340C CD-lejátszó, Cambridge Audio Azur 340A erősítő, valamint egy Sennheiser HD 515 típusú fejhallgató.

Az első lemezpár Elgar Enigma-variációival szolgál: a szerző által vezényelt második Enigma-felvétel ez, a bejátszás 1926. április 28-án és augusztus 30-án, a londoni Queen’s Hallban készült, a BBC Szimfonikus Zenekarának közreműködésével. Az EMI Classics 1993-as megjelenésű lemezét (kat. szám: 0777 7 54837 2 7, Composers in Person sorozat, 1992-es keltezésű digitalizálás) használom egyfelől, a Naxos 2005-ben kiadott CD-jét (kat. szám: 8.111022, Elgar Conducts Elgar, vélhetően 2005-ös digitalizálás) másfelől. A kísérőfüzetben olvasható információk szerint mindkét restauráció ugyanarról az LP-nyomásról készült, az alapanyag tehát megegyezik.

A végeredmény azonban meglehetősen különböző. Mielőtt egyetlen hangot is meghallgatnánk a CD-kről, szemet szúrnak a játékidőket jelző számadatok cseppet sem elhanyagolható különbségei: míg az EMI lemezén az Enigma-variációk 29 perc 19 másodpercet tesz ki, addig a Naxosén 27 percet és 12 másodpercet. Hangsúlyozom, ugyanarról az előadásról van szó! A digitalizáláshoz alapul használt eredeti sellaklemez 78 fordulatos, s az ilyen nagy fordulatszámú lemezeknél elengedhetetlenül fontos a sebesség újra-beállítása. (Hozzáértők szerint a pontos fordulatszám általában nem is 78, sokszor 76-77 fordulat adja ki a helyes forgási sebességet). Így a két felvételen helyenként igen jól hallhatóak a tempóbeli különbségek: az EMI-CD vontatottan, lassan, nehézkesen indul, a Naxos-lemez ehhez képest könnyedebb, pergősebb nyitótaktusokkal szolgál, s ez több belső tételnél is tetten érhető. (Hogy melyik áll közelebb a valóságos tempóhoz, azt nagyon nehéz volna megmondani.)

De akadnak még fontos különbségek a két lemezhang között. A Naxosén több és hangosabb az alapzaj (ez esetben igen erős impulzusszerű zajokról, vagyis sercegésről kell beszélni), az EMI-én ugyanez a mellékzörej csillapítottabb, jobban a háttérbe vonul, így a hasznos jelek erőteljesebben szólnak. Az EMI kiadása részletgazdagabb, alapvetően tisztábban szól, egészségesebb, testesebb hangzást produkál, a remastering jobban kiemeli az egyes szólókat, illetve jobban elválnak egymástól a telítettebb (vonós) szólamok is. E CD-nél jóval erősebb a basszus, a magas hangok – elsősorban a hegedűknél tapasztalni ilyet –, azonban gyakran „visítanak”, néha kellemetlenül élesek. A Naxos átírásának ezzel szemben valamivel alacsonyabb a jelszintje, fojtottabbnak hallatszik a hangzó tér. Itt szűkebb a dinamikai skála is, de talán kevesebb az interferencia; az összkép bár zajosabb és valamelyest zavarosabb is, mint az anyakiadó lemezén, de természetesebbnek, tartózkodóbbnak hat, és, szemben az EMI-jal, cseppet sem kelt tolakodó érzetet.
A teljesség kedvvért hozzá kell tennem, létezik az Enigmának egy, az Abbey Road Technology-t (ART) használó EMI-os kiadása, ehhez azonban egyelőre nem sikerült hozzáférnem.

A Decca jelen CD-je, melyen Kathleen Ferrier brit népdalokat énekel, 1992-ben jelent meg, 1949 és 1951 között rögzített számokat tartalmaz, Phillys Spurr és John Newmark zongorakíséretével (Kathleen Ferrier, Blow the Wind Southerly, kat. szám: 433 475-2). A vele párhuzamba állított Naxos-kiadás 2005-ben került a boltokba (Great Singers, Ferrier, Songs of the British Isles, kat. szám: 8.111081). A jelen cikkben vizsgált három felvétel közül itt a legkisebb a különbség az anyakiadó által jegyzett korong, illetve a Naxos-verzió hangzása között. Mivel vokális zenéről van szó, az egyik legfontosabb hangzásbeli kérdés az énekhang és a kíséret közti viszonyulás. Ebből a szempontból mindkét lemez jól teljesít: a Decca digitalizálása valamelyest tisztább, erőteljesebb, s ugyanakkor határozottabb kontúrú énekhangot biztosít, és kicsit nyersebb, az énekhangtól jobban elváló zongorát közvetít. A Naxos lemezén a kíséret közelebb hallatszik a szólóhoz, de alapjában szebb, csiszoltabb zongorahangot produkál. Itt az énekhang egy árnyalattal fátyolosabban szól, Ferrier orgánuma itt kevésbé tetszik „búgónak”, öblösnek, a hang udvara szűkebb, a visszhang is csillapítottabb. A Decca lemezén erősebb és élesebb a mellékzörej (szintén sercegés), a Naxosén ezúttal mérsékeltebb az alapzaj és ritkábbak az alkalomszerű zörejek (hangbalesetek) is.

A harmadik összehasonlítandó felvétel szintén egy klasszikus bejátszás: Kirsten Flagstad és Wilhelm Furtwängler közös munkája, az Istenek alkonya zárójelenete. A felvétel a Philharmonia Zenekar közreműködésével az EMI Abbey Road-i No.1-es stúdiójában készült, 1948 márciusában. Ezúttal három különböző remastering is a rendelkezésemre áll a darabból: az elsőt az EMI készítette 1989-ben (Kirsten Flagstad, Wagner, Airs d’Opéras, kat. szám: CDH 7630302). A másodikat szintén az anyakiadó végezte 2005-ben (bár a kísérőfüzetben külön nincs jelezve, de feltehetően az ART segítségével; The Very Best of Kirsten Flagstad, kat. szám: 724358632620), a harmadikat pedig a Naxos Historical dolgozta ki ugyanekkor (Great Conductors, Furtwängler, Commercial Recordings 1940–50, Vol. 4., Wagner, kat. szám: 8.110997). A korábbiakkal ellentétben, ahol bőven találhatunk érveket a hallgató ízlése mentén az adott kiadvány mellett vagy ellen, itt számomra egyértelműnek tűnik a választás.

Az EMI 2005-ös digitalizálása hallhatóan messze jobban sikerült, mint az 1989-es átírás, és élvezhetőbb minőséget nyújt a Naxos lemezénél is. Ezen legújabb hangrestauráció ugyanis jóval messzebbre ment, mint az első: az alapzajnak szinte nyomát sem hallani, miközben a hasznos jel maga alig sérült, sőt. A hangtechnikusok gyönyörűen kidolgozták az arányokat a vonóskar és a szólóállások között csakúgy, mint az énekhang és a gazdagon hangszerelt zenekari „felhő” között, a vokális szólam is tisztábbnak hat, mint a másik két verziónál, nyoma sincs az 1989-es lemezen tapasztalható, helyenként bántóan éles, átható erejű magasságoknak. A hangkép dinamikusabb, szélesebb skálán mozog, mint a régi átírásnál. A Naxos lemezén az összhangzás alapvetően jó, de masszaszerűbb, visszafogottabb, kevésbé szűrt, és közel sem olyan dinamikus, mint az EMI-én, az énekszóló is fedettebb, némileg mattabb, mint amott.

Végső soron nem célom dönteni az adott lemezhangzások mellett vagy ellen. Vallom, ízlés dolga elsősorban, kit mennyire zavar az alapzaj, vagy ki mennyire vevő a dinamikusabb, erőteljesebb hangzásképre, a szólamok részletezőbb elkülönítésére, avagy egybeolvasztására – hogy utóvégre is ki milyen kompromisszumokra hajlandó.