Szelet a tortából

Gondolatok a magyarországi koncertrendezés jelenlegi helyzetéről

A műsorszerkesztő dolga hasonlít a műfordítóéhoz: gúzsba kötve kell táncolnia. Már az időpontválasztásnál nagyok a kötöttségek. A hazai hangversenyrendezők egy, kivételes esetben: kettő, a nemzetközileg rangosnak számító kultúrcentrumok három-öt évadra terveznek előre. Ebből következően, mind a vendégművészek meghívásakor, mind a hazai előadók külhoni felléptetésekor többnyire a magyar fél alkalmazkodik, időpont és műsor tekintetében egyaránt. Presztízs okokból és a hazai lehetőségek korlátozottsága miatt a külföldi vendégszereplés erkölcsileg is, anyagilag is fontos - megéri hozzá alkalmazkodni, olykor még az utolsó pillanatban is. A műsorszerkesztés ekkora kiszolgáltatottságot csak úgy tud elviselni, ha eleve a már tudott külföldi kötelezettségek közé tervezi a hazai fellépéseket, sőt - vendégszereplés előtt-után a turnédarabokat iktatva műsorba - egyenesen azok programjából indul ki.

A hosszabb távú előretervezés legfőbb akadályának a pénzügyi lehetőségek nagymérvű korlátozottságát és időbeli bizonytalanságát tartom. Amíg az anyagi fedezet szóba jöhető forrásainak (költségvetés, szponzorok) gazdálkodása nem tervez egy évnél távolabbara, addig egy nem létező költségkeret terhére lehet (és többnyire kell) kötelezettségeket vállalni, ami nyilvánvalóan óriási kockázat. A már meglévő keret pedig csak egy-egy rendkívüli esetben engedi meg, hogy kötöttségünkből szabaduljunk. A hazai szponzorálásnak már most szép eredményei vannak, rendszerré azonban csupán fejlődésének egy következő szakaszában válhat.

A műsorok egyeztetése régóta megoldatlan, ez alól - a maga néhány hetére - a Budapesti Tavaszi Fesztivál jelent némi kivételt. A Nemzeti Filharmónia mindenhatóságának megszűntével a kínálat ilyen értelmű összehangolását, áttekintés hiányában, egyetlen fórum sem képes ellátni. Korábban is inkább a tervezés utáni fázisban ugrottak ki az átfedések és történt, ha történt, műsorváltozás. Közös tervezésre, folyamatos műsoregyeztetésre nem nagyon volt példa. Ma egyedül a Koncertkalendárium látja előre a főváros komolyzenei programjait, de - jellegéből következően - csupán egy hónapra előre, az ütközések esetleges feloldására pedig a nyomdai átfutás ideje nem biztos, hogy elegendő. Ez, minden jólértesültsége ellenére sem lehet egy műsorfüzet szerkesztőségének feladata. Úgy vélem, hogy kellő időben hozzáférhető műsortervek birtokában a közönségszervezők lennének képesek megoldani ezt a gondot. A rendező(k) telt ház iránti igényét - reklámtámogatással - a jegyértékesítés hivatott beteljesíteni, kettejük közvetlen érdekét kell azonos nevezőre hozni. Megjegyzem, ha a koncertet a felkérő rendezi, máshol előfordul, hogy a művészt - főleg merészebb műsorok esetében - egy alapösszegre és a jegybevétel bizonyos százalékára szerződtetik... Mint annyi másra, erre is a verseny - a helyszínek, a rendezők, a közönségszervezők egymás közötti rivalizálása - hoz majd megoldást. (Lehet, hogy nem túl szerencsésen magyarított szavunk, a hangverseny így nyer újabb értelmet ?) Sürgetőleg hat, hogy az állandó koncertlátogatók számának visszaesése és a jegyárak növekedése egyre inkább kiélezi a helyzetet.

A jegyeladás hazai rendszere számos kívánni valót hagy maga után. A kérdésnek leginkább akkor van jelentősége, amikor - mint az esetek többségében - egy hangversenyhez több helyszínen árulnak belépőket. A pillanatnyi helyzet áttekinthetősége és a jegymennyiségek egyes pénztárak közötti átcsoportosíthatósága mindenkor fontos követelmény, de most, amikor a közönségért keményen meg kell küzdeni, egyenesen nélkülözhetelen. Ez, egy bizonyos tempó fölött, számítógépes kapcsolatrendszert tesz szükségessé, amihez megfelelő hard- és software szükséges... Megítélésem szerint ezen a téren is az önkéntes piacfelosztás, vagy a legerősebb győzelme fog megoldást hozni. Mindenesetre azon, hogy az érdeklődő bármely nagyobb jegypénztárnál teljes képet kaphasson: hová, mire és milyen árban kapható belépő, és azt mindjárt meg is tudja váltani, még innen vagyunk. A jegyirodák, hogy egy koncert jegytömbjéből, a nagyobb jutalék reményében, ők kapják a nagyobb mennyiséget, egyelőre önmagukon belül fejlesztenek - ha tehetik.

Végezetül még egy észrevétel: a magyarországi hangversenyek létrejöttén munkálkodók legalább olyan zárt társaság, mint a rendszeres koncertlátogatók. Tagjai éppúgy tudnak egymásról, egymás szakmai mozgásairól, mint a bérlőközönség arról, hogy a körorvos úrnak és kedves feleségének hová szól a jegye. A különbség annyi, hogy amíg a hallgatóság tagjai legfeljebb megszokták egymást, addig a \"céhtagok\" - versenyhelyzet ide vagy oda - egymásra vannak utalva. Egymással rivalizálva is összefüggnek, hiszen ugyanabból a tortából kívánnak maguknak szeletet. A helyzet \"fokozódásával\" az eszköztár folyamatosan bővül, kifinomulnak a módszerek. Csupán idő kérdése, hogy a hazai hangversenyrendezés átmeneti zavarai megszűnjenek, mert közönsége elvesztését egyetlen érintett sem engedheti meg magának. Nem korszerűség és nem méltánytalanság, hanem tény, hogy ennek elsősorban anyagi oka van. És, mint tudjuk, a tények makacs dolgok, hatalmas kényszerítő erejük van. Arra szorítják a koncertrendezőket, hogy saját, jól felfogott érdekükben tisztességesen egyeztessék az anyagi és a művészi szempontokat. És, hogy hosszú távra tervezzenek. Ez általában sem könnyű, hát még itt és most. De ki állítaná, hogy megoldhatatlan ?