Sudár magas! – Gondolatok a csúcshangokról

Jó pár évvel ezelőtt kitűnő Végzet hatalmát barkácsolt össze a szegedi operatársulat. Koncertszerű előadást akartak, de a tervezéssel megbízott Toronykői Attila megkérte a fiatal énekesgárdát, hogy próbáljanak egy kicsit többet, és legyen igazi színház. Lukács Éva, Kóbor Tamás, Simon Krisztina és a többiek lelkesen belementek és izgalmas, élő színház jött létre.

Kelemen Zoltán gyönyörű tónussal énekelte Don Carlost. a bemutató után szóban is értékeltük a produkciót.
- Figyelj, az első áriád, a Son Perada végén néha szoktak énekelni a baritonok egy magas hangot.
- Igen, magas A-t. Nekem megvan! Szerinted énekeljem?
- Ha jó formában vagy, és úgy érsz oda, akkor énekeld meg. Ha nem, akkor hagyd.
Pár nap múlva csöngött a telefonom, Zoli hívott.
- Tegnap beénekeltem az A-t. Képzeld, bejött a taps az ária után! Eddig még sose tapsoltak!
- Na ugye, nem mondtam hülyeséget!

Azóta mindig így énekli és szokott A-t énekelni a nagy Invano Alvaro duett végén is, az is nagy sikert hoz.

Régi vita, hogy szabad-e olyan magas hangokat énekelni, amelyeket a zeneszerző, leginkább Verdi és Puccini nem írt bele a kottába. Az amúgy kitűnő karmester Riccardo Muti például mániákusan tiltja ezt. A trubadúr híres Strettájában sem engedte meg a tenornak, hogy magas C-ket énekeljen, merthogy nincsen benne a kottában. Muti bizonyára jól tudja, hogy a két magas hangot egy Enrico Tamberlik nevű tenor találta ki, aki egy alkalommal a szerzőnek is elénekelte így. Amikor a hozzájárulását kérte, Verdi állítólag azt mondta:

- Nem a szerző dolga, hogy vitatkozzon a közönséggel.

Ami azt is jelenti, hogy nem tiltakozott. Hasonló gondolkodásmód alapján kifogásolható, hogy Gilda és Abigél a Rigolettóval és Nabuccóval énekelt duettjük végén magas Eszt énekelnek, amire aztán a bariton Asz-szal rekontráz. Ha minden jól sikerül, hatalmas ováció a vége. És hát a hagyomány nagy úr. Tito Gobbi írja, hogy egyszer úgy énekelte el Rigolettót, ahogy Verdi megírta, a tradícionális magas hangok nélkül. Előadás után több zenésztársa ment oda hozzá sajnálkozva és gyógyulást kívánva… Pedig ők ismerik a kottát.

De néha a hölgyek is csintalanok. Kolonits Klára 2016-os Erkel színházi koncertjén elénekelte Verdi Macbethjének eredeti, 1847-es verziójából a Trionfai kezdetű cabalettát, és a végére belecsempészett néhány, a kottában nem szereplő háromvonalas F-et. A hatás, a siker leírhatatlan volt. Persze ehhez nagyban hozzájárult – innen üzenjük Maestro Mutinak! – hogy két versszakkal énekelte, és a másodikban az ária hangulatához tökéletesen illeszkedő vad koloratúrás futamokat variált.

Verdi pályáját a bel canto idején kezdte, amikor az énekesek voltak a legnagyobb urak és úrnők. A Trionfai is még ennek a korszaknak a stílusát képviseli. Donizetti, Bellini vagy Rossini írtak ugyan egy kadenciát az ária végére, de az énekes azt énekelt, amit akart, ami neki a legjobb volt. Verdi is így gondolkodhatott: majd beénekli azt a magas hangot, ha megvan neki, ha meg nincs, akkor nem bosszantom azzal, hogy beleírom!

De Verdi mértéktartásának volt egy másik oka is. A bel canto korszakában a tenorok a magas hangokat fejhangon, falzett énekelték, és neki ez nem tetszett, sok drámai áriájához nem is illett. A szopránoknál nem merül föl a probléma, mert ők lényegében nem énekelnek falzettben.

Rossininek előénekelt egy Gilbert Duprez nevű tenor, és teljes erővel, di petto zendített meg egy magas C-t. Rossini megrémült, és átment a szomszéd szobába, megnézte, hogy nem repedtek-e meg a kristálypoharai. Elsőre nem tetszett neki az új stílus, de később elfogadta.

A Bajazzók Prológja az egyik legimpozánsabb baritonária. A becsvágyó énekesek ebbe is belecsempésztek két magas hangot, amelyek nincsenek a kottában: egy Aszt és egy G-t. Muti ezeket sem engedte meg, 1980-as stúdiófelvételén Toniót éneklő Kari Nurmelának. Ami azért is érdekes, mert egy 1971-es firenzei élő felvételen még hagyta ugyanennek a baritonnak. Megjegyzem, a Bajazzók legelső, 1907-es stúdiófelvételén A kitűnő Francesco Cigada az Aszt nem énekli, de a G-t már igen. Leoncavallo még élt, és nem tiltakozott. (Halkan megjegyzem, amikor a nagy dallam végén a bariton egy jó Asz-t énekel, imádom, ha a közönség a frázis végén beletapsol, belebravózik. Ezzel egyúttal lehetőséget ad az énekesnek, hogy kezét fölemelve elhallgattassa a publikumot, hogy van még pár mondat, és egy zengő G-vel még nagyobb sikert arasson.)

A trubadúr Strettájáról Muti azt mondta, ha van egy tenor, aki elénekli neki hangnemben, két versszakkal, a kórussal is énekel, akkor felőle énekelheti a magas C-ket is. Én csak azt kérdezném tőle: a C nélküli változattal szerinte boldogabb a közönség? Persze az igazsághoz tartozik, hogy Verdi korában mélyebb volt a hangolás, akkor 432 Herz volt a normál A, ma pedig a zenekarok 440 Herzre, vagy még magasabbra hangolnak. Ami nagy kitolás az énekesekkel, mert kényelmetlen nekik. Egy csomó nagy énekes harcolt a Verdi-hangolásért – teljesen eredménytelenül.

Egyébként manapság sok tenor inkább fél, vagy egy egész hanggal letranszponálja az áriát, de a két csúcshangot nem meri alul énekelni. Kevesen tudják, hogy élő előadásban mindig H-dúrban énekelte a Strettát például Franco Corelli, aki kitűnő és biztos magasságáról volt híres. Állítólag egyszer néhány pisai előadásra áttanulta C-be, de nincs róla felvétel. Szintén fél hanggal lejjebb énekelte a Bohémélet tenoráriáját, ahogy például Domingo vagy Carreras is.

Még kevesebben tudják, hogy Rodolfónak Puccini írt egy ossiát, alacsonyabb csúcsponttal - de ezt én még soha senkitől nem hallottam!

A kitűnő magyar származású tenor Carelli Gábor írja könyvében, hogy amikor a híres karmester, Dimitri Mitropoulos a Metropolitanba került, egyik első produkciója, 1955-ben Az álarcosbál volt. Amikor a zenekaros próbán a nagy Leonard Warren az első baritonária végéhez ért, leállt és megkérdezte, hogy a Maestro milyen kadenciát óhajt hallani, Mitropoulos mindenki elképedésére azt felelte:

- Énekeljen olyan kadenciát, amivel a legnagyobb sikerre számít!

A közepes és kisebb karmesterek, írja Carelli, görcsösen ragaszkodtak a saját, egyetlen helyes kadenciájukhoz. A nagy maestro pontosan tudta, hogy a kadencia arra való, hogy az énekes megmutassa legjobb képességeit, szabadjára kell engedni. Egy ebből a korból származó közös stúdiófelvételükön Warren egy saját, szép, bár nem túl cifra kadenciát énekel – szédületes magas G-vel!

Az operaszerzők és a nagy karmesterek nagyon gyakorlatias emberek voltak. Puccini egyik bemutatója előtt hírül vette, hogy a tenor küszködik az első, e-moll áriájával. Azonnal levelet írt a színháznak: szóljanak a kottamásolónak (!) hogy írja át esz-mollba.

A Metropolitanben is sokat énekelt Kurt Baum, a kitűnő magasságú tenor. Gyakran énekelte A rózsalovag olasz áriáját. A szóló Desz-dúrban van, és Baum levelet írt Richard Straussnak: engedje meg, hogy a végén magas deszt énekeljen. A szerző belegyezett – némi megszorítással: „Megengedem a magas deszt, de egyet jegyezzen meg: ne vigye túlzásba a kitartását, ahogyan azt a magas hangjaival néha tenni szokta!”

Az opera némileg cirkuszi látványosság, amihez hozzátartozik a bravúr, a tripla szaltó, a magas hang. Ez főképp az olasz operákban a nagy érzelmi felindulás, az elragadtatottság jele. Különösen pregnáns ez a szerelmi kettősök végén. Puccini a Bohémélet, a Pillangókisasszony, Verdi Az álarcosbál duettje végén a szopránnak magas háromvonalas C-t ír, a tenornak nem. Ennek ellenére a tenorok gyakran csatlakoznak kolléganőjükhöz egy oktávval lejjebb, amit én teljesen helyénvalónak tartok. Amikor bizonyos tenor barátaim azzal szabadkoznak, hogy kímélik a hangjukat, vagy hogy szebb úgy a harmónia, el szoktam fogadni az érvelést: „Ez ezt jelenti, hogy a szoprán eljut a csúcsra, de te még nem.”

Van még egy hasonló, bár még pikánsabb hely: a Siegfried fináléja. A nagy szerelmi duett végén Brünnhilde felső C-t énekel, Wagner Siegfriednek itt nem írt ilyent. Ami szintén praktikus megfontolására utal, bár érzelmileg indokolt volna. A szoprán nemrég ébredt föl alig 20 percet énekelt a darabban, a tenor viszont már lenyomott 3 nagyon kemény fölvonást, és a hát a Wagner-tenoroknak lejjebb is van hangjuk súlypontja. Nem véletlen, hogy a legritkább esetben mennek föl erre hangra. Molnár András (aki nagyszerű Siegfried volt, és több más darabban mutatta meg biztos magas C-jét) egy budapesti koncerten Marton Évával elénekelte e duettet, és ott szép C-t énekelt. Persze ezúttal nem kellett elénekelnie a szerepet. De nem kell messzire mennünk az (ahogy Abody Béla fogalmazott) „emberfeletti emberi teljesítményért”: 2022-ben a Müpa Siegfriedjének végén Stefan Vinke énekelt erőteljes, extatikus magas C-t, sőt még egy picit tovább is tartotta, mint partnere, Catherine Foster. A hatás frenetikus.

Szóval igazat adok Verdinek: nem a szerző dolga, hogy vitatkozzon a közönséggel. A kritikusnak viszont szent kötelessége, hogy a nézők pártján álljon.