Sebeők Sári tünékeny emlékezete
A színházi emlékezet egyik legszebb példája az örökös tagság intézménye. Szükség is van rá, mert Jászai Mari sokszor idézett mondatai szerint „egy színész, ha lemegy a színpadról, olyan, mint a tavalyi felhő”. Ennek ellenére itt van Sebeők Sári (a magyar forrásokban Sára, Sarolta megnevezés is gyakran előfordult) esete, akit az operaházi örökös tagság sem igen tudott megmenteni az elfeledéstől. Pedig…
Pedig Ő volt az első magyar Chrysothemis, Tábornagyné, Ariadné, Rezia, Marina és még sorolhatnám. Ez önmagában elég kellene legyen a halhatatlansághoz.
Az Operaházban is Sebeők énekelte első magyarként a Norma címszerepét (addig külföldiek egymásnak adták a kilincset a szerepben), ezzel lépett először színpadra idehaza 1908-ban. Mészáros Imre direktor komoly kultúrdiplomáciai fegyverténye volt, hogy haza tudta csábítani a Bécsben, majd Frankfurtban már befutott énekesnek számító Charlotte von Seeböcköt. Bécsbe bizonyos Gustav Mahler vette fel három évvel korábban, s mindjárt elhalmozta főszerepekkel az akkor 23 éves lányt.
Lasztóczi Sebeők Sára tizenegy (más adatok szerint nyolc) gyerekes nemesi családban született Sátoraljaújhelyen. A családban mindenki tanult zenét, a gyerekek taníttatását édesapja, lasztóczi dr. Sebeők Antal honvéd főtörzsorvos (nem mellesleg a Ferencz József-rend lovagja) nagyon komolyan vette. Volt énekes is a családban, nagynénje, Pálmay Ilka, a kor vezető operettprimadonnája személyében. Még gimnazista korából fennmaradt az egyik helyi koncert műsora, melyben Wagner dalait énekelte, ennek később jelentősége lehet. A muzikális kislány így az érettségi után a Zeneakadémián, s később Bécsben folytatta a tanulmányait. 1901-ből, 19 éves korából maradt fenn a Budapesti Hírlap koncertbeszámolója, miszerint „rendkívül erős és nagyterjedelmű drámai szopránja van Sebeők Sárinak […] a Hunyadi Lászlóból egy jelenetet adott elő.”
Tanárai Pesten Maleczkyné Ellinger Jozefa és Erkel Gyula, majd Bécsben Rosa Papier-Paumgartner (a város korábbi ünnepelt mezzoszopránja) voltak.
Innen már tényleg csak egy lépés volt a bécsi Hofoper. Már ott is Normaként debütált, majd Szulamit, Konstanze és A trubadúr Leonórája következett. A Szöktetéseket maga Mahler vezényelte és olyan partnerekkel énekelt zsinórban, mint Leo Slezák, Laura Hilgermann, akik Budapesten is magasan jegyzett sztárok voltak.
A bécsi bemutatkozás évében, 1905-ben a patinás Pathé lemezgyár nyolc felvételt készít vele, általában zongorakísérettel, de van köztük zenekaros is. Két-két részlet A varázsfuvolából és a Normából, egy-egy a Lucrezia Borgiából, az Aidából, a Trubadúrból és a Hunyady (sic!) Lászlóból, a többségük megtalálhatók a YouTube-on is.
A hangrögzítés hajnalán készült felvételeket hallgatva egy biztos magasságú drámai koloratúrt hallunk, aki a kor szokásainak megfelelően kicsit szabadabban bánik a kottával, némely magasságokat (mai füllel) indokolatlanul hosszan kitart. Viszont az Éj királynője híres Bosszúáriája (Der Hölle Rache) zenekarral kísért felvételén néhány kottába nem írt felugró magasságtól eltekintve épp a rendkívül szabatos és pontos előadásával lóg ki (pozitíve) a kor lemezrögzítései közül, talán a legtökéletesebb felvétele az áriának a XX. század első negyedében. A Trubadúr első felvonásbeli áriájában a meghökkentően telt mélységek tűntek elsőre fel, jelezve/igazolva a pálya későbbi szakaszának főszerepeit. Ne feledjük, hogy 23 esztendős volt mindössze.
Két évad után valamin (egyes források szerint az Éj királynője szerepén) összekülönbözik Mahlerrel és átteszi a székhelyét Frankfurtba, s ott is a druida papnő jelmezében mutatkozott be. A frankfurti évad vége felé vendégként jelenik meg Budapesten, azon a bizonyos Normán. Bellini operája a Nemzeti Színházban sokáig biztos siker, az egyik legtöbbet játszott bel canto dalmű volt. Az Operaház megnyitását követően a művészi és az üzleti érdek is azt kívánta, hogy műsoron tartsák a dalművet, de nem volt címszereplőjük. Kizárólag külföldi szopránok léptek fel a címszerepben, de a publikum lelkesedése is alább hagyott a darab iránt. A direkció úgy érezte, ad egy esélyt a dalműnek, s ehhez kapóra jött a szerepet külföldön is sikerrel abszolváló ifjú szoprán.
Az előadás másnapján Az Ujság a kor szokásainak megfelelően értékelte is a bemutatkozást: „A czímszerepet Sebeők Sarolta, a frankfurti operaház tagja énekelte. Magas, telt, szőke szépség, hatásos színpadi külsővel. Hangja üdén, kellemesen cseng. A gyakori tremolózást hajlandók vagyunk a bemutatkozással járó elfogultságnak betudni. Játéka helyenként igen kifejező, előadása pedig gondos tanulmányra vall. Sikere meglehetősen nagy volt. Nyílt színen is többször megtapsolták s felvonások végeztével is ünnepelték.” Tíz nappal később hasonló kritikát kapott: „A trubadúr Leonóra szerepében folytatta szép sikerrel megkezdett vendégszereplését.[…] Egész föllépését és játékát nagystílű vonások jellemzik; hangja, a mélyebb torokhangokat nem tekintve, szintén teljes fényében érvényesült. A közönség szeretettel fogadta a hazatért művésznő második vendégjátékát is s melegen tapsolt nemcsak a felvonás végén, hanem nyílt jelenéseinél is.” (Budapesti Hirlap 1908. április)
Az igazsághoz tartozik, hogy a Normát a következő évadban még kétszer elővették Sebeők kedvéért, aki akkorra már „rendes tag” lett, de utána 1935-ig feledésbe merült, amikor Németh Mária ünnepelt világsztárként jelent meg benne.
1908 őszétől Sebeők sorban vette birtokba az operaházi főszerepeket. Elsőként a Bánk bánban jelent meg, a kritika ünnepelte: „A művésznő, Melinda szerepében, ezúttal először lépett az Operaház színpadára mint szerződött tag. Alakításán meglátszik, hogy több évig volt külföldön. Magyar szövegkiejtése nem a legkifogástalanabb, éneke azonban mintaszerű. Szépen csergő, fiatalon üde hangján eleinte ugyan még érezhető volt nemrég kiállott betegsége, később azonban az indiszpozíció legapróbb nyomai is eltűntek. Kifogástalan tudással és nagy zenei biztonsággal énekelte végig szerepét. A közönségnek nagyon tetszett a poétikus és igazán művészi alakítás, s felvonások végén lelkes tapsokkal ünnepelte a művésznőt.” (Az Ujság 1908. november)
Utána elsősorban a már külföldön is énekelt koloratúrszerepek következtek: Valois Margit (A hugenották), Eudoxia hercegnő (A zsidónő), Berta (A próféta) és Szulamit (A Sába királynője). A Hunyadi László hősnőjét, Szilágyi Erzsébetet Melindához hasonlóan már Budapest kedvéért tanulta meg, s aratott benne sikert tartósan.
Sebeők megjelenése a pesti operaszínpadon kicsit felborította az addigi szoprán erőviszonyokat. Szerepeit addig elősorban a majd másfél évtizeddel idősebb Krammer Teréz birtokolta, de már itt volt az új koloratúrcsillag, Sándor Erzsi is, aki Sebeőkkel egyidős. Sándor akkor debütált itt, mint kolléganője Bécsben és 1908-ra már tekintélyes szereplistát (és nagyszámú rajongót) tudhatott magáénak. Mészáros igazgató érzékelve a feszültséget, viszonylag gyorsan és tapintatosan oldotta meg a kényes kérdést. Krammert gyengéden terelgette a nyugdíj felé, de kedvenc szerepeiben még évekig felléphetett, s még újat is kapott. Sándor Erzsié lett egyértelműen a koloratúr fach, míg Sebeők megkapta a drámai szerepkört.
Így történhetett, hogy Valois Margit után alig másfél évvel megkapta A hugenották másik főszerepét, Valentinét, s a királynő bravúrkoloratúr szólamában újra Sándor tündökölhetett. A direktor ezt követően gondosan ügyelt arra, hogy a két üdvöske művészi útjai ne nagyon keresztezzék egymást. (A Hunyadi Lászlóban ilyen probléma nem merült fel, mert Sándor Erzsi Gara Mária szerepét énekelte.)
Innentől kezdve elsősorban a drámai szerepekre korlátozódott Sebeők művészete, melyet aligha bánt, a csúcshangokat meghagyta másnak. Az első feladat ebben a szerepkörben Az álarcosbál Ameliája volt. Pár évvel később elbúcsúzott Szulamit szerepétől, s hamarosan a valamivel mélyebb lágéban mozgó címszerepet énekelte. S hamarosan befutott az első igazi német szerep is, mely váratlan áttörést hozott.
Az első Richard Strauss-bemutató az Operaházban az Elektra volt 1910-ben. Sebeők Chrysothemis szerepét énekelte (Elektra Krammer volt.) Az Operaház nagyon készült az eseményre, a helyi sajtó hírül is adta, hogy 38 összpróba volt. Egyöntetű siker, bár a produkció csak két évig marad műsoron. Novemberben két előadást maga a Szerző dirigál, akinek nagy megelégedésére szolgált a produkció. Az előadás utáni fogadáson Strauss személyesen mutatta be új operáját, zongorán magát kísérve elénekelte A rózsalovag második felvonásának fináléját. Nem hiába, mert fél év múlva már színpadon is volt, s Sebeők volt az első magyar Tábornagyné! A kritika már a főpróba után lelkendezik: „És még egy nagy tehetség, Sebeők Sári, a Werdenberg herczegnét adja. Ebben a sajátszerű zenei tumultusban fényt és melegséget áraszt, egész külön világ az ő alakítása, finom és gyönyörűen előkelő. Izzó szerelem, boldogság, kétely, fájdalom, lemondás, csupa hangulat. Énekesnőnek elsőrendű, mint drámai színésznő más mindennél, amit operai színpadon megszoktunk.” (Az Ujság 1911. május)
A szerep eggyé válik vele, ez az általános vélemény. A darab tartósan a repertoár része lett, Sebeők 20 évig énekli folyamatosan, ebből 16 évig egyedül az övé, ami abban az időben nagy ritkaság. (1926-ban Strauss is dirigálta Pesten.) Ezután A parasztbecsület Santuzzája következik (Turiddut ekkor énekli először Környei Béla), ami szintén hosszan az övé lett.
Majd egy újabb német alak, nem is akámilyen: a Trisztán és Izolda női címszerepe. A szerepátvétel egyben jelképes őrségváltás is. Az addigi egyetlen Izolda, Vasquez Italia 1912-ben visszavonul, az új magyar Izolda Sebeők lett, ezt a folyamatosan műsoron lévő szerepet is 15 évig egyedül birtokolja. Partnere leginkább Karel Burian, néha Georg Anthes volt. (Amikor 37 előadás után elbúcsúzik tőle 1929-ben, megint egy őrségváltás következik be, akkor indul Némethy Ella és Závodszky Zoltán nagy korszaka.)
Egy dicsérő gondolat erejéig ismét meg kell említeni Mészáros Imre direktor csapatépítő technikáját. Mert amíg szép apránként átterelte Sebeőköt a számára óriási sikert jelentő drámai szoprán fachjába, párhuzamosan gondosan „felépítette-kinevelte” a színház Wagner-heroináját, Haselbeck Olgát is úgy, hogy ebből hosszú ideig nem lett konfliktus Házon belül. Haselbeck is mindössze két esztendővel fiatalabb Sebeőknél, szinte egyszerre kezdtek, de Mészáros a legelejétől fogva Wagnerre nevelte, azon belül is elsősorban Brünnhilde szerepei és Ortrudé bizonyultak kizárólagos felségterületének. (Ez a békés pályaleosztás egészen 1926/27-ig működött, amikor is – már hat igazgatóval odébb járunk – Radnai Miklós megbolygatta az állóvizet és akkor mindenki elénekelhette a másik vágyott szerepeit is.)
1913-ban harmadik magyar énekesnőként (Krammer Terézt és Szamosi Elzát követve) elénekli a Tosca címszerepét, Cavaradossit éppen az egyetlen pesti sorozatát éneklő világsztár, Hipòlito Lázaro kelti életre. Még ugyanebben az évben az első magyar Marina a Borisz Godunov magyarországi bemutatóján. Az Oberon itteni első előadásán pedig Rezia. Emellé Sebeők később még abszolválja Vénusz szerepét is a Tannhäuserből.
A következő évtized elsősorban a meglévő szerepeivel telik (évi 25-30 előadással), újdonságként a címszerepet említeném az Ariadné Naxos szigetén magyarországi bemutatójából (1919-ben). Két előadásra beáll Fidelio-Leonórának, de nem érzi sajátjának, ezért visszaadja. Néhány előadáson már elénekli A walkűr Brünnhildéjét, de zsinórban csak jóval később.
Sebeők Sári 1923-ban lett örökös tag, akkor már 15 esztendeje volt a dalszínház vezető művésznője. Ezt követően még kerek két évtizedig szolgálta a Házat fő-, majd a legvégén karakterszerepekben.
Az első nagy karakterszerep 1924-ben érkezett, amikor az Operaház új darabot rendel Poldini Edétől. A Farsangi lakodalom mára eltűnt a süllyesztőben, de bemutatásakor a legnépszerűbb kortárs operának bizonyult, csak a bemutató évében 26-szor (!) kerül közönség elé két szereposztásban. A nemzetes asszony szerepét viszont Sebeők egyedül énekli/játssza egészen 1930-as évek legvégéig, összesen 120 előadásban. A produkciót végig tomboló siker fogadja, s a kritikusok is tenyerükön hordozzák:
„Sebeők Sári nemzetes asszonya csupa élénk szín és friss humor. Éneki, zenei szempontból elsőrangú alakítás ez…” (Magyarország, 1924. február) „Ha Poldini Ede nem élne immár húsz esztendeje távol hazájától, úgy azt kellene hinnünk, hogy ezt a pompás, életerős szerepet egyenesen Sebeők Sárinak írta.” (így reagált a Pesti Naplóban Tóth Aladár 1924. február) „A nemzetes asszony Sebeők Sári remek alakítása. Hogy éneke tökéletes, az természetes, de játékának közvetlenségével és nagyszerűségével általános feltűnést keltett.” (Az Ujság 1924. február) „Sebeők Sári, akinél muzsikálisabb humort és humorosabb muzsikalitást hirtelen elképzelni se tudunk. Ahogy önmagát persziflálja énekben és játékban, vidám és dallamos játékossága, abszolút stílusérzéke, mindez igazán kitűnő.” (Magyarország 1930. június)
Az említett Radnai-korszak kezdetén néhányszor elénekli A walkűr után a Siegfried és Az istenek alkonya Brünnhildéjét is, s viszonylag rendszeresen (szám szerint 18-szor) és sikerrel lép fel a Lohengrinben is, mint Ortrud. („Cserében” Haselbeck is megkapja Izoldát.)
1934-ben még egy jelentős karakterszerepet kap, az Arabella magyarországi bemutatóján Székely Mihállyal éneklik a Waldner házaspár nem hosszú, de jelentős szólamát.
1926-ban mutatták be a Háry Jánost. Kodály láthatta a Farsangi lakodalomban, így juthatott eszébe a Császárné szerepére az operaházi bemutatóra. A kritika szerette, Tóth Aladár így lelkesedett: „Drámai színésznek is becsületére válna az az alakítás, melyet Sebeők Sári a »császárné« szerepében nyújtott.” A szerepet az utolsó pillanatig megtartotta, 1943 szeptemberében, 35 éves tagság után is ezzel búcsúzott el a színpadtól.
Sebeők személyiségének fontos vonása lehetett, hogy nem állt bele a színházi csetepatékba, még vetélytársaival is barátnői viszonyt ápolt. Látogatta előadásaikat és őszinte örömmel tapsolt nekik, a fiataloknak tanácsokat osztott szerepeikről a saját tapasztalataiból. Fontos attitűdje volt, nem merevedett be az operahősnők alakításába, ha kellett, örömmel komédiázott addigi szerepkörétől eltérő feladatokban is. A társulat kedvenc és népszerű művésznője volt, aki egyszer viccből a Farsangi lakodalom színpadán valódi sültekkel, süteményekkel és italokkal vendégelte meg (szerepe szerint) színpadi partnereit az első felvonásbéli nagy vacsorán.
Közismerten derűs személyisége átsegítette a pálya buktatóin és mindig tudott továbblépni, ha szükség volt rá. Minden ráosztott feladatban megtalálta a szépet.
