Érzékeny utazások

S ugyé, Itáliába
kissé mindenki kába,
s gyönyörre adja itt
   bús napjait?
            (Alfred de Musset: Velence)

Mai napság, a szerénytelenül nyújtózkodó fapados légitársaságok és egyforintos repülőjegyek világában, mikor a hipermarketekben a tejföl és a párizsi mellé megvásárolhatjuk a repjegyeinket is, a \"Hétvége Rómában\" és a \"Tekerj egyet Amszterdamban\" gyorsfogyasztású reklámszlogenek dáridójában egy percig sem kétséges, hogy az utazás mítoszának fénye egyre halványulni látszik. Pedig sokan emlékeznek még az egykor nálunk is divatos ún. fotelturizmusra, mikor az utazás korlátozottsága miatt csak útikönyvekből élvezhettük távoli vidékek látványát, ízeit, hangulatát. Ki gondolta volna akár csak néhány évtizede, hogy mára az utazás is csak egyfajta mindennapos fogyasztási cikk lesz?

Mennyire másképp volt ez mondjuk két-három évszázaddal ezelőtt! Elegendő kicsit körülnéznünk a korabeli regényirodalomban: csupa utaztató regény, kalandregény, pikareszk - a Robinson Crusoe-tól és a Humphrey Clinkertől a Candide-ig, a Roderick Randomtól a Gulliveren át a Mindenmindegy Jakabig. A konfliktusok, a kalandok, a cselekmény mozgatórugója maga az utazás megismételhetetlen aktusa, mely természeténél fogva képes arra, hogy alakítsa, formálja a személyiséget. Aki tehette, legalább egyszer életében tett egy \"nagy utazást\", és aki tehette, ezt tehetségéhez mérten meg is örökítette - szóban, hangban vagy olajban; irodalomban, zenében vagy festményeken. S lehetőleg délre indult, a fülledt mediterráneum napsütötte tájaira, egy valahai hatalmas birodalom maradványain tenyésző mondák és legendák honába, ahol mélykék a tenger, émelyítően édes a szőlő, s ahol szárnyra kap az alkotó képzelet. Ezer kaland és veszély között, ravasz fogadósokkal, kegyelmet nem ismerő útonállókkal, zord időjárással, kiszámíthatatlan helyi politikai viszonyokkal dacolva, de elszántan és kalandra éhesen. Mert az élmény, a lázas felfedezés öröme, izgalma örökre megmarad az utazó emlékeiben, s ez feledteti az utazás múlandó kényelmetlenségeit.

Az angol felvilágosodás klasszikusa, az ábrándos Lawrence Sterne az 1760-as évek végén írja meg Érzékeny utazás Francia- és Olaszországban (A Sentimental Journey through France and Italy) című regényét, melyet nálunk Kazinczy Ferenc fordított lelkesen, 1814-16-ban. Kazinczy ezzel a magyar irodalomban mintát adott az érzékeny, a hangulatokra, a belső világra figyelő útirajz műfajához. A műforma könnyedebb változatait, a kisebb terjedelmű, színes útirajzokat és -beszámolókat is előszeretettel közölték a divatlapok, a kor népszerű folyóiratai. S mi sem természetesebb, minthogy Sterne könyvének alapját (elbeszélője a később a Tristram Shandy-ben felbukkanó, folyton elérzékenyülő Yorick) saját, 1765-ben indult francia- és olaszországi utazása adja; voltaképpen önéletrajzzal kombinált fikció és figyelmes szemlélődés ez a regény.

Az európai irodalom talán legnagyobb óriása, J. W. Goethe 1786 őszétől 1788-ig közel két évet töltött a titokzatos Itáliában. Harminchét éves, mikor útnak indul. De vajon mi érdekelte őt? Sorra látogatja a múzeumokat és galériákat, szenvedélyesen érdeklik a kövek: egy hegy Goethe számára a legkülönfélébb kövek kincsestára. Mindenről van mondanivalója: tájról, utakról, folyókról, fákról, növényekről, még a felhőkről is. Az északi embert elbűvöli a Dél, leköti a földrajz, a botanika, az éghajlattan, az építészet, a szobrászat, izgatja még a numizmatika is. Az olasz táj, a hagyományos déli életforma és a klasszikus ókor művészeti emlékeinek hatására kristályosodtak ki benne klasszicista eszményei. 1787-ben, Rómában fejezte be az Iphigenia Tauriszbant, egy évvel később pedig ugyanitt öltött végleges formát Egmont című drámája. (Milyen érdekes, megannyi téma, mely halhatatlan zenéket ihletett.) Goethe itt talált rá a humanitás és a harmónia, a fegyelem és a rend klasszikus eszményeire. 1816-17-ben Utazás Itáliában (Italienische Reise) címmel feljegyzései alapján megírta itáliai éveit útinapló formájában. Nem annyira az ország vagy a vidék leírása ez, mint inkább Goethe saját benyomásinak feltárása, a helyi kultúra, az ott élők megfigyelésének alapos krónikája. A könyv 1829-ben jelent meg.

Tischbein: Goethe in der Campagna

Később, a romantika korában is ugyanennyire népszerű maradt a délre utazás motívuma, kivált a szeles észak széplelkeinek körében. Magától értetődött sokak számára, hogy Itália felé vegyék az irányt, kezükben Goethe könyvét szorongatva. A nagy angol romantikus generáció tagjai, Byron, Shelley és Keats is eljutott olasz földre - jóval Goethe könyvének megjelenése előtt. Lord Byron ifjúkora óta készült a földközi-tengeri útra, a \"nagy látnivalóra\". Tudta, egy jelentékeny alkotáshoz szüksége van az utazás megtermékenyítő élményére. A hős már készen: ő Childe Harold, aki úgy érzi, mindenből kiábrándult, és a nagy tengeri úton kísérletezik, van-e olyan táj, amely marasztalná. Úti kaland két énekben, ennyi lesz a Childe Haroldból, mire 1812-ben napvilágot lát az elbeszélő költemény. A jellemzően romantikus spleen mintapéldája lesz ez a két ének, s Byron akkor folytatja csak a művét, miután végleg elhagyja hazáját. Harold Svájcba indul, akárcsak költője, majd néhány év, és a befejező negyedik énekben felismeri, csak akkor értelmes a lét, ha van cél, amelyért mások érdekében tettekkel is harcol az ember. A befejezés már csak az életben következik be, mikor Byron saját hősének elképzelt útját követve indul el a szabadságért harcolni a tirannus alatt nyögő Görögországba.

P. B. Shelley, akárcsak John Keats, tüdőbaját kezelendő költözött Olaszországba 1818-ban, s Pisában találkozott Byronnal is. 1822 áprilisában itt érte a halál. Szkúnere viharba került Spezziánál, s ő vízbe fulladt. A tenger kivetette holttestét, melyet Byron és Leigh Hunt a parton máglyán elégetett. De szíve nem égett el, ezt Rómában helyezték nyugalomra, Cestius piramisa alatt. Ízig-vérig romantikus gesztus, ahogyan illik. De itt huny el Keats is alig egy évvel korábban, 25 évesen. Az ő sírfelirata is beszédes: \"Here lies one whose name was writ in water\" (\"Itt fekszik az, kinek neve a vízbe íratott\"). Ilyen előzmények keretezték a 19. század nagy krónikásainak olaszországi látogatásait. Csizmaország az idővel egyre kedveltebb zarándokhellyé vált.

De nemcsak a meghatódott tollnokokat, az érzékeny lelkű poétákat vonzotta a kies Itália. Szép számmal látogattak ide muzsikusok is, előbb a talján mesterektől tanulni, mint Georg Friedrich Händel és mások, majd később élményeket gyűjteni, benyomásokkal gazdagodni saját tehetségük kibontakoztatásához. S ennek nyomán olyan zeneművek születtek, melyeket máig féltve őriz az európai művelődéstörténet. S hogy éppen a programzene élharcosai, köztük Berlioz, Liszt, Csajkovszkij, Richard Strauss köszönhetnek a legtöbbet az olasz föld soha ki nem hunyó múzsájának, aligha véletlen. A 19. század ún. nagy zenei elbeszélése egyik első számú forrásvidékét vélte felismerni a déli tájban, emberben és történelemben.

Mint egy varázsos és tündéri csáp oly
hatalmasan vonzasz magad felé,
meglátni ujra, élni s halni: Nápoly.
                        (Kosztolányi: Esti Kornél rímei)

\"Olasz\" szimfóniának becézi művét Felix Mendelssohn-Bartholdy, aki 1833-ban fejezi be negyedik, A-dúr szimfóniáját, melyen mintegy két évig dolgozott. (Kéziratát ma is a nápolyi könyvtár őrzi.) Mendelssohn ugyanis 22 évesen Olaszországban tett tanulmányutat Velencén, Firenzén, Rómán, Nápolyon és Milánón keresztül. És két évvel ezután csodálatos zenében örökítette meg benyomásait. Itália forró napsütése rendkívül hangulatos, lendületes, jókedvű muzsikált érlelt, lassú tételében némi nosztalgikus pátosszal. Vérpezsdítő tánctétel zárja a kompozíciót, a Saltarello nevű nápolyi ugrótánc stilizálásával, melyet az elbeszélések szerint a dél-itáliai Salernói-öböl partján, a festői Amalfiban hallott a szerző.

A szigorú tekintetű francia titán, Hector Berlioz az 1834-es évben készült el Harold Itáliában című nagyszabású \"hangkölteményével\", melyben Beethoven és Paganini stílusát igyekszik ötvözni. Utóbbi számára íródott a mű brácsaversenyként, Paganini azonban nem találta elég szólisztikusnak, briliánsnak a hőst jellemző brácsaszólamot. Ami azt illeti, a Harold Itáliában inkább egyfajta szimfónia-versenymű, vagy még inkább szimfonikus költemény (Berlioz definíciója szerint \"szimfónia négy tételben, brácsaszólóval\"), melyben a címszereplő Harold minden bizonnyal Byron Childe Haroljára utal, s témáiban kísértetiesen hasonlít Berlioz korábbi művére a Walter Scott könyve inspirálta Rob Roy-nyitányra. Csakhogy Byron hőse sohasem járt Olaszországban. Nem így Berlioz, aki 1831 februárjától több mint egy évig időzött ott, ismerkedve a tájjal, a helyiekkel, a szokásokkal. A melankólia, a zarándoklás, a szerenád fogalmak írják körül Harold jeleneteit. Szépen csiszolt, nagy zenei felületek, karakterisztikus dallamok, hangfestő effektusok jellemzik Berlioz egyik legnépszerűbb zenekari művét.

Goethe-kötetével a hóna alatt indul olasz földre a mord zarándok, Liszt Ferenc is 1837-ben, s a húsz évvel később publikált Vándorévek zongoraciklus második kötetében (Deuxieme année - Második év) adja közre itáliai emlékeit. De az első év svájci darabjaival szemben, ahol a művek többsége inkább táj- és természetleírás, az olaszországi élmények már inkább műalkotásokhoz, festményhez, szoborhoz, költeményhez kötődnek: a Sposalizio (Eljegyzés) Raffaello Santi festményére utal, az Il Penserosót (A gondolkodó) a firenzei Medici-kápolnában látható Michelangelo-szobor ihlette, a Canzonetta del Salvator Rosa pedig valójában egy Bononcini-dal feldolgozása. A Petrarca-szonettek (47-es, 104-es, 123-as) eredetileg vokális változatban készültek el, ezeknek zongoraátirata került be a sorozatba, az Apres une lecture du Dante (Fantasia quasi sonata) darabjai voltaképpen a Dante-szonáta első vázlatai. A szonáta nagyszabású tételének mottója közismerten a Pokol kapujának felirata: \"Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!\".

(…) Rome the glory and of Rome the grace
                        (R. L. Stevenson: Ad Quintilianum)

Ám ezzel még messze nincsen vége az itáliai utazások inspirálta kompozíciók sorának. Még a 19. században beállt a sorba a karót nyelt svájci-német, Joachim Raff, a maga szellemesen könnyed és szórakoztató Olasz szvitjével (1871), melyben barcarolát, éjjeli szerenádot és nápolyi tarantellát zenget, majd nem sokkal később Csajkovszkij is, aki 1879-80 telét töltötte Rómában, s a híres Olasz capriccióval, ezzel a szokatlanul tüzes és túláradó darabbal emlékezett az útra. A harsány fanfárok, a békíthetetlen utcazaj, a könnyed olaszos dallamok ragadták meg az orosz mester képzeletét - s köztudott, nemcsak Rómából, de Firenzéből is szép emlékekkel távozott (Firenzei emlék, vonósszextett, 1890).

Íme a dekadens angol, Oscar Wilde, aki By the Arno című versében idézi Firenzét.

The oleander on the wall
Grows crimson in the dawning light,
Though the grey shadows of the night
Lie yet on Florence like a pall.

Hát igen, a titokkal teli \"firenzei éjszakák\" már Heinrich Heinét is írásra ihlették. A Florentinische Nächte novellafüzére, mely az erotikum és a hátborzongató morbiditás játékos-ironikus fordulataival keresi az olvasók kegyeit, Heine itáliai útjának emlékeit eleveníti fel.

1886-ban a szépreményű Richard Strauss ragadott tollat olaszországi élményeinek zenei elbeszélésére, ebből született az opus 16-os Aus Italien. Már a mű narratív szerkezete is sokat elárul: I. Auf der Campagna - a Campagnán (Andante), II. In Roms Ruinen - Róma romjai (Allegro molto con brio), III. Am Strande von Sorrent - Sorrento partján (Andantino), IV. Neapolitanisches Volksleben - Nápolyi népélet (Allegro molto). A Meiningenből való távozását követő nyáron tett kéthónapos itáliai útjának élményeit fűzi össze Strauss az Aus Italien című szimfonikus fantáziában. Az Itáliából ugyan még őrzi a klasszikus szimfónia-modell négytételes szerkezetét, de világos programjával e mű mégis Strauss első nagy lépése a szimfonikus költemény műfaja felé. Az első tétel a Villa d\'Este ablakából a szerző elé táruló, s a felkelő nap első sugaraiban fürdő római táj hangulatát ábrázolja, a másodikban a régi korok csodás, fájdalmas nosztalgiával vegyes képei kerülnek elénk. A harmadik tételben a természet zenéjének, a szélsuhogásnak, a madárdalnak és a távolban zúgó tenger apró zajainak zenébe ültetésére történik kísérlet. A finálé, a bájos nápolyi életkép a közkedvelt Funiculi funicula és más nápolyi dalok részleteinek felhasználásával született kecses, ihletett muzsika.

A 20. századra jelentősen könnyebbé vált az utazás, a hívogató nápolyi dombok nem tűntek olyan távolinak, a végeláthatatlan napraforgómezők sem látszottak olyan reménytelenül elérhetetlennek a kontinens másik végéről, s az Örök Város mindennapi lármájába is egyre többen belehallgathattak. 1904-ben két jelentős zeneszerző dedikációját köszönte Itália, Goldmark Károlyét és Edward Elgarét. Előbbi az In Italien-nyitánnyal, angol kollégája pedig az In the South című darabjával tisztelgett Olaszország, a \"tört márvány, fáradt mirtuszok\" (Babits) földje előtt.

Goldmark a Téli rege bemutatójára és a Sába királynője római felújítására utazott Olaszországba 1880-ban. De csak 1903-ra érett meg benne, hogy impresszióit zenébe öntse. Az Itáliában rövid de hatásos darab, az impozáns, karneváli hangulatú C-dúr főtémát egy szerenád-jellegű andante középrész követi derűs, szertelen melléktémával.

Elgar nagyívű nyitány-fantázájának alcíme: Alassio, városka az Olasz Riviérán, ahol a komponista 1903-04 telét töltötte, egy új szimfónia épp csak körvonalazódó tervét dédelgetve. Az In the South-t a falu környéki tájak, régi templomok, építmények ihlették: Moglio híres ütött-kopott temploma, és a római aquadukt a San Giovanni Battista temploma közelében. De legfőképpen az az éles kontraszt hatotta meg, mely az ezeréves múltról regélő büszke romok és a jelennek élő, bámészkodó birkapásztorok egyszerűsége és hétköznapisága között mutatkozik. Elgar a viktoriánus poéta, Alfred Tennyson költeményét morzsolva rótta a dombok lankáit, melyben költő kollégája talán mindenki másnál érzékletesebben festette le az északi ember vágyakozását a déli bőség iránt, szinte katalogizálva dél illatos kincseit:

O love, what hours were thine and mine,
In lands of palm and southern pine;
    In lands of palm, of orange-blossom,
Of olive, aloe, and maize and vine.
                                    (Tennyson: The Daisy)

S hogyan máshogyan fejeződhetne be a vers, mint a vágyakozás örök gesztusával: \"Perchance, to dream you still beside me, / My fancy fled to the South again\". Ez a klasszikusan szép költemény már otthon, a nyirkos Edinburgh-ban született, de természetesen Tennyson 1851-es olaszországi útjának emlékét őrzi. Elgar egyik legimpozánsabb zenekari művét alkotta meg az In the South-ban, Thomas Browne és Tennyson soraival a fülében, benne nyílt utalással (brácsaszóló) Berlioz Haroldjára. Sokan emlegetik azóta is így a művet: \"Edward in Italy\".

Volt idő, mikor a \"grand tour\"-t csak kiváltságosok engedhették meg maguknak, mert az utazás egész vagyont emésztett fel. Ma, amikor öt percbe sem telik az interneten jegyet foglalni valamelyik légi járatra, s két-három óra alatt Európa majd\' bármelyik pontja elérhető, nehéz elképzelni, hogy a Sentimental Journey elbeszélője, a fiatal angol nemes, Yorick számára hosszú napokig tart, hogy Calais-ból Párizsba kocsizzon. Yorick nem sokat törődik az útba eső dolgokkal, az utazás miértje csupán saját gondolatainak felszínre hozására. S talán mi, a hálás és kíváncsi utókor is leginkább ezt keressük ezekben a művekben. A saját gondolatot, hogy a művész önálló személyiségén szűrje át élményeit - hiszen Richard Strauss szerint is művének témája nem Róma vagy Nápoly természeti szépsége, hanem azoké az érzéseké, melyek az embert ezek megpillantásakor hatalmukba kerítik -, legyen szó a higgadtan szemlélődő és mindent lejegyző polihisztor Goethéről, a minduntalan meghatódó, érzelmes Sterne-Yorickról, a szabadság eszményét kutató lánglelkű romantikus Byronról vagy Shelleyről, vagy a saját generációjának útkeresési kísérleteit feltárni igyekvő Szerb Antalról. Mert hát, ha valaki, akkor Szerb Antal tudta, milyen is egy \"szentimentális utazás\" Itália muzsikáló történelmi városaiban (afféle előkép lehetett persze Asbóth János regénye, a hatvan évvel korábban írt Álmok álmodója), hiszen az Utas és holdvilág (1937) minden korábbinál érzékletesebben regél Olaszországról a magyar irodalomban. Hacsak nem a már egyszer idézett Kosztolányi:

ó tömjénfüst, ó tiszta mámor,
aranykehely aranyborából,
ó régi rózsa, lágy aróma,
ó Róma, Róma, Róma, Róma.
                        (Útirajzok; Róma, 1926)

Aki egykor utazó, szelíd kalandor, komor vándor volt, ma turistának hívjuk. Õ térképpel a kezében, fényképezőgéppel a nyakában, s folyvást tanácstalan ábrázattal kóborol, tolakszik utcáról utcára az ismeretlen városban. Eltűnt a \"grand tour\" az európai írástudó életéből, maradt a rohanó, habzsoló, ész nélkül kattintgató idegen, aki holnap talán tovább is áll. Hol van már Karl May, aki anélkül írta meg indiánkönyveit, hogy a lábát betette volna az Újvilágba, vagy Keats, aki legszebben írt a görög vázáról, noha olyat még csak nem is láthatott, és Schiller, aki sohasem a járt a vierwaldstätti tónál, ahol a Tell Vilmos játszódik - de ez már messzire vezet. Végtére is itt maradtak nekünk emlékül az elmúlt korok érzékeny és figyelmes utazóinak gondos feljegyzései, versei, zenéi, hogy mi se felejthessük el, milyen volt az a bizonyos itáliai utazás egy-két évszázad előtt.

Turner: Childe Harold\'s Pilgrimage