Pályák, Szerepek - Tokody Ilona

A XX. század végére leáldozott az énekes sztárok élete. Ha a műfaj érdekes-pikáns történetére rápillantunk, különféle stációkat különböztethetünk meg.

A XIX. század első feléig az jellemezte őket, hogy tulajdonképpen bármit megengedhettek maguknak, kedvükért jeleneteket hagytak ki egyes művekből vagy éppen hozzáköltöttek egy-két részletet. Működésüknek sokszor köze sem volt az operához, mégis komoly hatalom összpontosult kezükben. A szerzők lesték minden kívánságukat, gazsuláltak nekik, bár ők cserébe rigolyáikkal folyamatosan tették tönkre az alkotókat és zenéjüket. Afféle félistenekként működtek. Jellemző példányuk volt pl. Farinelli.

A XIX. század közepétől a XX. század közepéig működő sztárok már inkább a zenéből indultak ki, bár még jellemzően többet foglalkoztak magukkal, mint az ábrázolandó szereppel. Általában komoly hangi kvalitásokkal, de sokszor csekély muzikalitással, és még kevesebb színészi képességgel rendelkeztek, ám ez nem zavarta őket. Mindenre elszánt rajongótábor kísérte minden felléptüket. Ilyen volt például. Lauritz Melchior, Giacomo Lauri-Volpi, vagy Nellie Melba.

A XX. század közepétől a sztárok már mind hangban, mind muzikalitásban elsőrangúak, sőt általában remek egyéni színészi képességekkel rendelkeznek, de nem csapatjátékosok. Sztárrá válásuk pillanatától magánéletük túlontúl erőteljesen rávetül működésükre. Nagymértékben képesek rajongóikat mozgósítani. Legjellemzőbb képviselőjük Maria Callas, esetleg még a századvég nagy tenor-triászát (Carreras, Domingo, Pavarotti) említhetnénk.
Nekünk is megvoltak mindig a magunk sztárjai, közülük az egyik utolsó klasszikus: Tokody Ilona.

Tokody még Lukács Miklós igazgatása alatt, 1977-ben kezdte pályáját. A főiskoláról már énekesnőként, minden énektechnikai-színészi eszköztárral fölvértezetten került a színházhoz. Így az első-második évadában elénekelhette pályájának két legendássá váló szerepét, Liút és Laurettát.

Puccini operáinak állandó szereplője volt a könnyű, lírai szoprán, aki általában az áldozat vissza-visszatérő szerepét kapta. Mondják, hogy Puccini Gozzi drámájában, a Turandotban saját személyes tragédiáját vélte fölismerni, s ezért választotta ki megzenésítésre. (Felesége, Elvira féltékeny természet volt, aki egy családi vitában meggyanúsította a náluk szolgáló fiatal cselédet, hogy viszonya van a zeneszerzővel. A lány szégyenében vízbe ölte magát - mint a törvényszéki boncolás utólag kimutatta, ártatlanul.) A plátói szerelméért halni kész fiatal lány szerepét Tokody a mai napig számtalanszor keltette életre.

Tokody művészetének első pillanattól fogva visszatérő eleme rendkívüli pianokultúrája volt. Liú törékeny alakját ennek segítségével formálta hitelessé. A műben Liúnak két igazán nagy jelenete van, és több fontos ponton néhány jelentős szava, mondata. A darab nyitójelenetében a nagy zűrzavarban egy odavetett mondatra reagál, melyben Kalaf megkérdi, miért segíti ilyen önzetlenül apját. Néhány szó után felkúszik egy bé-re. (\"Perche un di …, nella regia, mi hai sorriso\" - \"Mert te egyszer palotádban rám mosolyogtál.\") Tokody, pontos helyzetfelismeréssel, ezzel a frázissal az egész szerep kulcsát teszi le a hallgató kezébe. A darab dübörög tovább, de ez a frázis végig ott marad a fülünkben.

Az évek során a szerep lassan tovább mélyült, de ugyanakkor a produkció a hangi átalakuláson túl lényegi változtatás nélkül hallható mind a mai napig (2006 tavasza). Tokody egyik nagy sajátossága, hogy szerepeit már az első előadásokon is a későbbi rendkívül magas hőfokon tolmácsolja.

1978-ban Lukács Miklós visszavonult. Utóda, Mihály András rendkívül széles spektrumú muzsikus, karmester és zeneszerző. Óriási lendülettel vette be a \"Házat\", igazgatósága minden estéjét valamelyik színházában töltötte. Mégis, utólag egymás mellé állítva döntéseit, néha olyan érzése támad az embernek, mintha mégsem mindig alkotott volna tökéleteset.

Tokody az új igazgatóságtól nagyszerű és rászabott szerepeket kapott - eleinte. Ilyen volt a Bánk bán Melindája és Mimi a Bohéméletben. Két újabb áldozat. Ugyanakkor kiderült az is, hogy Tokodynak nem igazán erőssége a Melindára rótt zeneszerzői teher, a virtuóz koloratúrák sora. Erkel hősnőjét csak ritkán, mondhatni kivételes alkalmakkor keltette életre. (Viszont ezen alkalmakkor mindannyiszor különösen lírai ízzel hallhattuk a Nagyúr szomorú hitvesét.)

Ha Tokody csak egy zeneszerzőtől énekelhetne, az bizonyára Puccini lett volna. A Bohémélet Nádasdy Kálmán és Oláh Gusztáv \"örökös\" rendezésében megy 1937 óta, Tokody 1978-ban csatlakozott, s a mai napig énekli Mimi szólamát.

A varrólány könnyes-szomorú sorsa különösen közel áll Tokodyhoz. A szerep egészét a figura áldozati mivoltára építi föl. Az a kislány, aki bekopogtat a ricsajos művészekhez, őszinte tisztaságával fogja meg Rodolphe-ot. Áriájában (\"Mi chiamano Mimi..\") Tokody ódzkodik az erős színektől, inkább a finomságra és a lágyságra helyezi a hangsúlyt (nagyon helyesen). A nő csak később, a Café Momus teraszán bújik ki belőle. Talán Musette hatása is, de ekkor már - persze a maga módján - vadul szerelmes. Tokody remekül érzékelteti zenei gesztusaival az átalakulást. A dráma csak a III. felvonásban jön elő, s a fináléban tetőzik. Tokody Ilona az évek során szinte eggyé vált a szereppel, s azonosult vele a nézők ezreinek szemében.

Azután negyedik évadjában hozta Mihály András a meglepő döntést: kiosztotta rá az Aida címszerepét. Ha jól belegondolunk, ez a döntés csak akkor és ott volt meglepő. Aida szólamát addig nálunk csak és kizárólag drámai szopránok énekelték. Ezt megelőzően Takács Paula volt az Aida, ez idő tájt Rohonyi Anikó, Misura Zsuzsa és (még) Déry Gabriella voltak a szerep gazdái, és volt még e szerepkörben néhány - jogosnak tűnő - aspiráns. Amikor Tokody új szerepének híre ment, a bennfentesek tudni vélték, hogy a próbák során úgyis visszaadja. Mások Margaret Tynesre emlékeztettek. Az amerikai énekes sztár pályája kiugrását, egyik hatalmas sikerét köszönhette az etióp királylánynak. De emlékezhettek arra is, hogy Tynes karrierje néhány év után lehanyatlott, nem utolsósorban a hangot túlzottan megterhelő szerepei miatt…

A bemutatkozás - akkor - minden tekintetben a szereposztót és a művésznőt igazolta, aki káprázatos sikert aratott.

Aida Tokodynál az első felvonásban a csöndesen visszahúzódó rabszolgalány. Megbújik az ellenséges környezetben, egyedül szerelmére, az ifjú Radamesre koncentrál. Tokody remek színészi alakítással szinte folyamatos szemkontaktust teremt vele, ami az első felvonás nagy jelenetein is átsüt, pontosan jelezve és megéreztetve velünk azt, amit az udvar egyetlen tagja sem sejt: e két ember közt valami rendkívüli dolog feszül. A második felvonásban Aidából kibújik a királylány, felveszi a harcot riválisával - persze a maga módján. Az Aida-Amneris duettben állandóan kísért a szerep rabszolganő-uralkodólány kettőssége. A II. felvonásvégi nagyjelenetben, a közeli szabadság eksztázisában épphogy csak leplezni tudja önmagát.

Tokody alakításában egyértelműen a darab csúcspontja a Nílus-parti jelenet. Áriáját (\"Qui Radames verrá\") a már ismert rendkívüli legatokultúra jellemzi, s széles dallamívek segítségével hibátlanul építi fel a nehéz szólamot. Diadalmas örömmel vetné Radames karjaiba magát, ha apja követelése nem bénítaná meg. Tokody abszolút hitelességgel sugározza a hősnő belső tusakodását.

Hozzátartozik a 80-as évek operatörténetéhez, hogy bő másfél évtizedes nyugati diadal után előbb csak néhány előadásra, majd végleg hazaszerződött Ilosfalvy Róbert. Ez majdnem pontosan egybeesett Tokody debütálásával az Aida címszerepében. Ilosfalvy visszatérése a pesti operaszínpadra épp egyik legragyogóbb szerepében, Radamesként történt. Mihály András, aki igazgatóként az ominózus új betanulást is vezette, remek érzékkel ismerte fel a két énekes közös felléptetésében rejlő lehetőséget. Azt azonban valószínűleg ő is csak a próbák és előadások során fedezte fel, hogy a két művész egymást inspiráló jeleneteiben többszörösére emelkedik a darab hőfoka.

Ez annál is érdekesebb (és valószínűleg a műfaj kiszámíthatatlan sajátosságainak tekinthető), mert első hallásra a hőstenorrá súlyosodott, rendkívül impulzív Ilosfalvy és a törékeny, lírai szoprán Tokody kettőse elvileg nem felelt meg a szerepekben addig elvárt arányoknak. Mégis, az előadásokon pontosan kijött a bátor hadvezér és az érzékeny királylány egymástól elütő, de egymásért élő és küzdő remek párosa. Ezek az előadások (és főleg az említett Nílus-parti jelenet) mára már a budapesti operatörténet részévé váltak, afféle \"utolsó aranykor\" sok évig ható sugárzásával.

Talán ekkor indult el Tokody primadonnai karrierje. Az ügy eleinte megosztotta a közönséget, de az egyértelmű siker őt igazolta, és megnövelte táborát.

Viszont a választás (és a siker) eldöntötte a fiatal, tehetséges énekesnő pályájának további alakulását is. Tokody az Aidát követően egyértelműen ráállt a spinto és drámai szoprán szerepkörre, Verdi és Puccini egyre súlyosabb hangot igénylő műveire. S a meredek lendületet további emelkedés követte.

A következő években Tokody egyre másra kapta Verdi hősnőit, Giseldát A Lombardokból, a Boccanegra Amelia Grimaldiját, A trubadúr Leonoráját, s Erzsébet szerepét a Don Carlosból.

A pálya rendkívül jelentős állomása volt egy újabb Puccini-szerep, a legnagyobb áldozat, az Angelica nővér címszerepe. Számomra Tokody ebben a szerepben érte el a hangjának, énekesi kvalitásainak csúcsát. Szerep és művész találkozásának gyönyörű példája volt, nem véletlen, hogy később a Hungaroton klasszikus felvételén is - Lamberto Gardelli vezénylete mellett - ő énekelte a szólamot.

Az operaművészet specialitása, hogy egy-egy szólam, vagy akár frázis tolmácsolásában nagyon sokat számít, miképp alakult ki a klasszikus előadói attitűd. Hogy néhány példával éljek. Az Anyegin Lenszkijének megformálásában a legmaradandóbb hatás Szergej Ljemesev nevéhez fűződik. Az ő XX. század legeleji oroszországi tolmácsolása öröklődött át rejtélyes módon a jóval későbbi korok énekesei számára. De sorolhatnánk napestig, hogy pl. Callas óta egyértelmű a Norma \"Casta diva\" áriájának tolmácsolása, vagy (hogy hazai példát hozzak) Simándy József Bánk bán-produkciója evidenciaként nyomta rá bélyegét az utódok előadásaira.

Ezzel kapcsolatban megállapítható, hogy csak rendkívüli képességekkel rendelkező művész tudja ilyen szinten befolyásolni az interpretációtörténetet. Nagy fegyvertény, hogy - érzésem szerint - Tokody pályája során egy szerepben eljutott ebbe a magasságba is.

Desdemona szerepét Verdi Otellójából 1982-ben énekelte először. Addig a mór szerencsétlen sorsú hitvesét viszonylag súlyos hangok énekelték (jelen sorok írója például Déry Gabriellával hallotta a szerepet elsőként, aki azt a Turandottal egy időben énekelte - nagyszerűen). Tokody nemcsak vállaltan lírai felfogásban valósította meg a szólamot, de szinte kizárólag a (már sokat emlegetett) pianokultúrájára építette azt föl. Az eredményt az azt követő előadásokon lehetett lemérni. Majd húsz évvel később, már futó drámai szoprán világsztárként Lukács Gyöngyi is beállt a szerepbe. Lukács megközelítése pontosan fedte Tokodyét, annak ellenére, hogy kettejük hangadottságai között ég és föld a különbség. Mégis, Tokody értelmezése addigra annyira evidenciaként jelent meg, hogy még Lukács sem kérdőjelezte azt meg, pedig az ő hangjával jóval egyszerűbb lett volna visszatérni a korábbi megoldásra. (Ez egyébként nem kisebbíti Lukács Gyöngyi művészi érdemeit, sőt.)

Desdemona Tokodynál nem heroina, és nem hamvába holt kisleány. A szerep bensőséges megközelítése, őszinte és tiszta sugárzása színpadon kívüli magasságba emeli őt. Remélem, nem tűnik komikusnak, ha azt mondom: ez a Desdemona egy angyal. Soha egyetlen pillanatig nem kételkedik Otellóban, végig hisz abban, hogy a becsületesség felülkerekedik az ármányon.

Az első felvonás szerelmi kettősében Tokody Desdemonája nem is vesz tudomást a körülöttük zajló világról, számára csak a mór létezik. Ez jellemzi a második felvonás jelenetét is, ahol a féltékeny férj először vonja kérdőre asszonyát (\"Hogyha uram, ellened vétkeztem volna, Õszinte szívvel kérlek, e bűnre adj kegyelmet! Asszonyod még oly gyermek, szót fogad mindig néked...\").

A harmadik felvonás nagy jelenetében Desdemona összeroskad a vád alatt. Tokody a legjobb erényei (pianokultúra, legatotechnika) segítségével itt egészen rendkívüli hatást ér el. Ez a Desdemona nem védekezik, annál sokkal magasztosabb jelenség. Az utolsó jelenetben, a megrázó Fűzfadalban búcsúzik az élettől és várja a halált. Nem szomorú, inkább rezignált. Mivel tudja ártatlanságát, azt is tudja: tisztán lépi át Isten küszöbét.

Ellentmondásos jelenség, hogy bár Tokody a lehető leglíraibb megközelítésben tárta elénk Desdemonát, a szerepkiválasztásnál egyre drámaibb szólamokat kapott és énekelt el. Ezután némileg lelassult az újabb szerepek birtokba vétele. Pillangókisasszony következett, majd a régóta esedékes Tatjana, Manon és három vérbeli drámai szoprán szólam. Az álarcosbál Ameliáját Tosca követte, majd 1990 nyarán a máig utolsó premier: A végzet hatalma.

Jelen sorok írója a kezdetektől fogva kíséri Tokody Ilona pályáját. Olvassa interjúit és kritikáit, nézi előadásait, koncertjeit, hallgatja felvételeit. Különösen vízválasztónak érzi az énekesi pálya csúcsán kapott Leonorát. Érdekes, hogy miért pont ezt, hiszen a szerep nagyjából megfelel az addigra mindennapossá vált drámai szopránrepertoárnak. Leonora nem ró nagyobb terhelést a hangra, mint Aida, nem súlyosabb, mint Erzsébet a Don Carlosból. Mégis, akkor 1990-ben éreztem először, hogy Tokody adós maradt az összetett szólam némely rétegének bemutatásával. Addig sohasem.

Itt álljunk meg egy kis számolásra. 1990-ben a 12. évadját fejezte be Tokody Ilona a Magyar Állami Operaházban. A Ház egyik legtöbbet foglalkoztatott és legnépszerűbb művésze. 20 főszerepet énekelt el ez alatt az idő alatt. Közülük 8 Verdi-, 7 Puccini-hősnő, egy-egy művet énekelt Erkeltől, Csajkovszkijtől, Muszorgszkijtől, Balassa Sándortól és Mozarttól. Elgondolkodtató, hogy mindössze egyet Mozarttól, s hogy olyan komponisták kimaradtak, mint pl. Bellini, Donizetti. Ma már csak játékból érdemes azzal foglalkozni, milyen Susanna vagy Pamina lehetett volna, esetleg milyen Grófnő? Úgy tűnik, ez a lehetőség 1990-re már végképp elveszett.

Visszatérve A végzet hatalmához: Tokody 1990-ben már itt-ott alulmaradt a nagyzenekarral folytatott küzdelemben. Akkor és ott sokan gondoltuk, hogy csak múló fáradtság, esetleg túlterheltség okozta hiányosságról van szó, ami egy nyugodt periódus után elmúlik. De nem, Leonoraként sosem tudott drámaiságban a premieren mutatott szint fölé kerülni. Fantasztikus lírai pillanatok voltak, de a szerepábrázolás egyoldalúvá vált. Ez sajnos később régi szerepeinél is előjött.

1990 óta Tokody Ilona nem mutatkozott be új szerepben az Operaház színpadán. Énekli régi szerepeit, némelyiket esetleg a korábbi magyar nyelvű előadás helyett már eredeti nyelven. De új szerepben nem láthattuk. S ha már felmerült, hogy a pálya kezdeti szakaszában milyen szerepeket nem énekelt el, az is megérne egy gondolatsort, hogy a korán elénekelt súlyos szerepek következtében mely szólamokat nem tudott már később abszolválni. Így annak ellenére, hogy pl. Tokodyt énekesi attitűdje messzemenően predesztinálná a Fidelio címszerepére, az éppúgy elveszett, mint a szintúgy neki való Liza A Pikk dámából vagy a Faust Margitja, de a sort még hosszasan folytathatnánk, egészen a Saloméig.

Az igazsághoz ugyanakkor hozzátartozik, hogy külföldön számos olyan szerepet elénekelt, amelyeket itthon nem ismerhettünk meg vele. Ilyen volt a Bajazzók Neddája, Michaela a Carmenben, Maddalena az Andre Chenier-ben, A köpeny Georgette-je. Ez utóbbi az áldott emlékű Giuseppe Patané dirigálásával lemezen ma is elérhető. Halévy A zsidónő című operáját sokat énekelte Bécsben, a szereppel egy 2004-es koncertszerű előadáson találkozhatott a fővárosi publikum.

A Falstaff Mrs. Fordját televízióból ismerhettük meg, Vámos László remek filmjéből (1986-ban készült, vezényelt Patané, címszerepben a nagyszerű Melis György). Innen tudhatunk a művésznő remek humoráról, melyet sajnos - aktuális szerep híján - színpadról sosem tapasztalhattunk.
Szintén csak tévéfelvételen láthattuk Antoniaként a Hoffmann meséiben - azt a produkciót Szinetár Miklós rendezte.

Pályája során számos világsztárral lépett föl. Az egyetlen magyar énekesnő, aki egyaránt fellépett Carreras, Domingo és Pavarotti partnereként, de gyakorlatilag a korszak összes jelentős énekesével dolgozott együtt. Bejárta az egész világot, szinte minden kicsit is fontos operaházban megjelent. A Metben Neddaként mutatkozott be, s Michaelaként a címszerepet éneklő Marilyn Horne mellett aratott sikert.

1990 után Tokody fokozatosan néhány szerepre korlátozta működését. Jelen évadban A trubadúr, az Aida, a Bohémélet, a Don Carlos, az Otello és a Turandot főszerepeiben találkozhatunk vele.

Operaszerepek a Magyar Állami Operaházban
1976/77	Fanchette	Mozart: Figaro házassága
	Emma	Muszorgszkij: Hovanscsina
	Anya	Durkó Zsolt: Mózes
	Virtus	Monteverdi: Poppea megkoronázása
	Apród	Verdi: Rigoletto
	Liú	Puccini: Turandot
1977/78	Lauretta	Puccini: Gianni Schicchi
1978/79	Leány	Balassa Sándor: Az ajtón kívül
	Melinda	Erkel: Bánk bán
	Mimi	Puccini: Bohémélet
	Fiordiligi	Mozart: Cosi fan tutte
1979/80	Aida	Verdi: Aida
	Giselda	Verdi: A lombardok
1980/81	Angelica	Puccini: Angelica nővér
	Amelia Grimaldi	Verdi: Simon Boccanegra
1981/82	Leonora	Verdi: A trubadúr
	Elisabeth	Verdi: Don Carlos
1982/83	Desdemona	Verdi: Otello
1983/84	Pillangókisasszony	Puccini: Pillangókisasszony
1984/85	Tatjana	Csajkovszkij: Anyegin
1985/86	Manon	Puccini: Manon Lescaut
1986/87	Amelia	Verdi: Az álarcosbál
1987/88	Tosca	Puccini: Tosca
1989/90	Leonora	Verdi: A végzet hatalma

(A képeket a Magyar Állami Operaház fotóarchívumából kaptuk, köszönet érte.)