Pályák, Szerepek - Melis György

Előjáték

A krónikás tartozik egy vallomással: Az előadóművészi élet körül tartó hosszas kalandozásai során első ízben találkozott a megismerhetlenség szédítő élményével - s éppen Melis György kapcsán. Minél mélyebbre került a művész szakmai életében, úgy bomlottak egyre-másra ki az újabb rétegek, a művészpálya különféle stációi. Az eredmény - a krónikás számára - kiábrándító, mert bárhova nyúlt, mindenütt újabb bekezdésre volt szüksége, hogy kifejtse a sokszínű művész legújabban felfedezett titkát. Mert Melis minden nyitottsága és nyilvánossága ellenére (vagy épp azért?) maga a megfejthetetlenség.
Titkok sora - éppúgy, mint Kékszakállúnál.

I. felvonás

1949 októbere. Az Operaház színpadán próba zajlik. A sokszereplős jelenet csak lassan alakul. Az egyik egyenruhás szereplő kidüllesztett mellel sétálgat föl s alá, egészen addig, míg a rendező rá nem kiabál: \"Mit csinál!?... Maga nem őrgróf!\" Morales szakaszvezető alakítója kicsit szégyenkezve vonul vissza, de a leckét - Oláh Gusztáv leckéjét - a mai napig nem felejti. (Íme az első titok: jó \"memória\".) A jelenlevők közül akkor nyilván senki nem gondolt rá, de e jelenettel indult Budapesten a XX. század második fele, s e félévszázad (egyik?) legnagyobb operai egyéniségének pályája.

Melis operai pályája nem indult rendhagyónak, mondhatni akadálytalanul jutott el arra a színpadra. Mégis, csak így utólag tűnik föl a kései elemző számára az a bámulatos út, amit addig és főleg, amit azóta megtett. A szarvasi tanyavilágban élő hétgyermekes család legkisebb sarja. Szlovák családja lévén, magyarul csak az iskolában tanult meg. (Ide gondolatban tegyük hozzá a jóval később megkapott Kazinczy-díjat.)

A II. világháború vérzivatarát némi szerencsével vészeli át, majd a Műegyetemre jelentkezik, építésznek. Ez csak ma tűnik kerülőútnak, abban az időben a kor számos nagyszerű énekese érkezett a jogi, orvosi vagy a műszaki - azaz polgári - pályáról. (Hamarjában Faragó András, Laczó István, Palló Imre, Szedő Miklós, Székelyhidy Ferenc és Závodszky Zoltán neve jut eszembe, akik mind efféle kitérő után landoltak az Operaháznál.)

Melis hangja alapvetően lírai bariton. Első direktora, Tóth Aladár ennek megfelelően indította a pályán. Már az első évadban, 1950-ben számos kis szerep után megkapta Malatesta doktor szerepét a Don Pasqualéban. Mivel e szerepben néhány évvel később a rádió is megörökítette (Maleczky Oszkár és Gyurkovics Mária partnereként), e produkcióról pontos képet kaphat az is, akinek - már a kora miatt - nem sikerült élőben látni azt. Melis tökéletesen hozza a korai belcanto által megszabott figurát. Elbűvölő hangján a megerőltetés legkisebb jele nélkül komédiázik. Már a pálya elején is tökéletesen ismeri azt a keskeny ösvényt, ami a buffo szerepekben az egyedül járható út az olcsó harsányság, az idétlen jópofaság és a mufurc hős között. (Ezt majd éppígy felemlegethetjük az összes vígoperai szerepnél, Figarónál, Schicchinél, Falstaffnál, Popolaninál és a többinél.)
Melis több mint harminc évig énekelte Malatestát. Majd - ritka bravúr - 1983-tól magát Pasqualét majdnem két évtizedig.

Az operaházi első évek munkásan teltek. Számos kis szerep mellett évadonként egy, esetleg két főszerep. Malatestát Anyegin követte, majd Rossini borbélya, Figaro. A parádés szerep azután vagy harminc évig hozzánőtt. (Hiába, Melis esetében hozzá kell szokni az évtizedekhez.)

Figaróként Hamari Júliával

Figaro Melisnél igazi kópé. Nagyban keveri a lapokat, rohangál föl- s alá, pártfogoltját össze-vissza öltözteti, csakhogy célját (Rosina kezét) elérhesse. Melis nem egyszerűen elénekli a szerepet, éli azt. Olyan lendülettel jön be (\"Lássátok bennem a legremekebb borbélyt …\"), mely alapvetően meghatározza az egész előadást. A gróffal való kettősében alapozza meg Figaro a nagy tervet Rosina becserkészésére. Nemcsak megtudja tőle, mennyi pénze van (a projektre), de azt is, milyen személyiségbeli tudást tud fölhasználni annak érdekében. Melis-Figaro ismeri a kiszemelt lánykát és családját, így ezután már gond nélkül kuszálja a szálakat. Melis igazi emberismeretről tanúskodik ebben a szerepében. (Ez is egy titok.) Más hangot használ a fafejű és szenilis Bartolóval, mint a korrupt Basiliónál, másképp beszél a tisztelt és jól fizető Almavivával, s megint másképp a jókislányként ismert Rosinával. A Rosina-duetthez fűződik Figaro egyetlen igazi melléfogása: amikor kiderül, hogy Rosina nem az a fajta szégyenlős naiva, akit hosszadalmasan kell rábeszélni, hogy egy férfinak levelet írjon, merthogy az \"… már készen van …\". Figaro összeroskad az egyébként lényegtelen baklövés miatt. Egy zseni nem hibázhat!

Melis alakítása nagyban hozzájárult, hogy A sevillai borbély sosem került le a műsorról egy évadnál tovább, s évtizedekig az Operaház egyik vezető produkciója lett. (Persze itt szükséges megemlíteni Almaviva szerepében oly kivételesen muzikális Réti Józsefet, Székely Mihály nagyformátumú Basilióját, s a Rosinát éneklő remek humorú László Margitot - akkoriban ugyanis a szoprán verzió ment. Talán nem véletlen, hogy Gardelli ezt az előadást vette fel lemezre.)

A Figarót azután már Melisre szabottan követték a könnyű olasz vígoperák, mint az Ory grófja (Rossini), A titkos házasság (Cimarosa) vagy A csengő baritonhőse. S itt újra meg kell állnunk.

Donizetti egyfelvonásos vígoperáját ritkán adják világszerte. Ennek két oka lehet: egyrészt a bariton főszerep olyan mértékben nyomja el a többit, hogy a partnerek szinte csak asszisztálnak, másrészt pedig nagyon kevés az olyan énekes, aki ilyen rövid idő alatt ilyen sokszínűen (értsd: sok hangon) tud megnyilvánulni. Egy igazi Melis-szerep. Enrico hétpróbás csirkefogó, aki vég nélkül csapja nőknek a szelet. Amikor a szép Serafina megunja a hiábavaló várakozást, és feleségül megy a jómódú, ámde öregedő patikushoz, a felébredt férfiöntudat galád bosszút forral: különböző alakokba bújva zaklatja a gyógyszerészt nászéjszakáján. Melis itt is minden jelmezhez új hangot kölcsönöz, emitt nagyvilági gavallér, amott hangját vesztett énekes (micsoda paródia!), máshol meg beteg nejéért aggódó szenilis öregúr. Ez utóbbi jelenetben egy végtelen hosszú, cikornyás hadovareceptet kell egyre gyorsuló tempóban felolvasni (magyar szöveg: Romhányi József), a nászra kész patikus egyre növekvő elképedésére. Az énektechnikai bravúr a rádió archívumban várja kiadását. Nehéz nem használni nagy szavakat, a magyar operatörténet egyik csúcsa!

II. felvonás

Amikor Melis a dalszínház tagja lett, számos remek hős- és karakterbariton működött ott. A színház soha nem látott mértékben tudott drámai műveket bemutatni, hiszen olyan hangok működtek estéről estére, mint Jámbor László, Lendvai Andor, Losonczy György, Maleczky Oszkár, Palló Imre, Radnai György és Svéd Sándor, akik szinte a kontinens bármely társulatába belefértek volna. Mégis, a lírai bariton szerepkör többé-kevésbé üres volt. Jellemző eset, hogy Papagenót a tenorista Sárdy János énekelte. E szempontból is érthető, hogy Melis akadálytalanul haladhatott előre pályáján.

Don Alfonso, Kincses Veronikával

Mozart. Melis ideális hang a salzburgi mester műveihez, ezért kicsit meglepő (most, innen nézve), hogy viszonylag lassan vette őket birtokba. 1952-ben meglepő módon a Cosi Don Alfonsójával debütálhatott, a kortalan (némely rendezésben meg nagyon is koros) filozófussal. Jelen sorok írója néhány rendezéssel később, még 1999-ben is hallhatta e szerepben. 47 év egy szerepben, ez is kisebbfajta világcsúcs! Mi mindent lehetett erről a figuráról elmondani ennyi idő alatt!

Don Alfonsót követte a Figaro házassága Grófja 54-ben, majd a Don Giovanni címszerepe 1956-ban. Ez a szerep hozta meg Melisnek a nemzetközi elismertséget. Glyndebourne, London (Albert Hall), Bécs (Staatsoper), Berlin (Komische Oper, rendező Felsenstein!), Rio de Janeiro.
Az 1982-es felújításkor az orosz rendezőzseni, Jurij Ljubimov meghökkentő rendezése egy csapásra a legmodernebb rendezői színházzá varázsolta az Erkel Színház poros felfogáshoz szokott színpadát. Melis - nem titkolta - nem értett egyet a felfogással, de mégis maximális fegyelmezettséggel vett részt a rendkívül intenzív próbákon. (Titok, fontos titok!) Az előadás sikere Ljubimovot igazolta, s Melis még hosszú évekig viselte a kalandor lovag jelmezét.

Csak 1960-ban jött Papageno (Varázsfuvola), s még ugyanebben az évben újra a Cosi, ezúttal Guglielmo szerepe. A sort Ferencsik végtelenül letisztult Varázsfuvolája zárta 1980-ban, melyben az Öreg pap szólamát énekelhette. E letisztultságban nem kis része volt Melisnek, aki a voltaképpen nyúlfarknyi szerepben megéreztethette a mindenséget a válaszút előtt álló Taminóval. Kettősük utolsó mondata (\"Sobald dich führt der Freundschaft Hand…\") lehetett Mozart művészi végrendelete, melyet Melis utolérhetetlenül, egyetlen hatalmas dallamívben énekelt.

Német nyelvterületről Mozarton kívül még Beethoven szabadítóoperájának, a Fideliónak a Miniszterét énekelte, Johann Strauss operettjeit, egy Händel-operát (Rodelinda) és a Salome Jochanaanját. Richard Strauss operája látszólag kakukktojásként jelenik meg az életműben, pedig nem az. A férfias próféta szólama csak látszólag idegen Melis könnyű és szabad hangadásától. Kiderült, hogy technikailag megerőltetés nélkül megszólaltatható - az ő számára - a szerep, hiába szól erőből a százfős zenekar.

Wagnert elkerülte, elővigyázatosan visszautasította a fölkínált szerepeket, pedig…! Pedig micsoda költői Wolfram lehetett volna vagy micsoda Sachs! De ez az a pont, amikor fel kell függeszteni az álmodozást, mert ez a félévszázadot meghaladó pálya nem engedi ezt. Az a művész, aki ezt az 56 évet (2005 januárját írunk!) ennyire intakt hangon élte túl, bebizonyította, hogy beosztásával és józanságával megtalálta a lehető legtökéletesebb utat. Az egyetlent, amely ilyen hosszan, ilyen messzire vezetett. (Sokadik titok: vigyázni magunkra!) És ebbe az útba nyilván nem fért bele Wolfram, Sachs, Kurvenal, s a többiek. Belefért számos más szerep, az Operaház évkönyveinek tanulsága szerint színpadon összesen hatvanhét (67!), de Wagner hősei nem.

Mint ahogy nem fért bele Rigoletto sem. A mantuai herceg udvari bolondjának jelmezét minden könyörgés ellenére sem volt hajlandó magára ölteni. Van ugyan egy megkapóan lírai - sajnos magyar nyelvű - lemezfelvétel vele (Ilosfalvy Róbert és László Margit partnereként), de színpadon nem vállalta. Számos, Melisnél könnyebb hang énekelte és énekli ma is a szerepet, de ő nem. Akkor nyilván nem értették a kortársak, de mostanra már magyarázat sem kell. A fiatal baritonisták/tenorok/szopránok eldönthetik, hány évig akarnak a pályán maradni. (Simándy mesélt egy szép történetet Vaszy Viktorról, aki a pályája elején azt mondta neki, hogy a Sors ezer felső cét adott, rajta áll, mikor, hol és kinek ajándékozza el őket. Valahogy így gondolkodhatott erről Melis is.)

Verdi időben megkörnyékezte. Az idősebb Germont szerepét (57-től szintén három évtizeden túl énekelte) a végtelenül nemes Posa márki követte a Don Carlosból. Nádasdy rendezésében a végletekig boncolta a mű szövevényes kapcsolatrendszerét. Vagy húsz évvel később, már más rendezésnél, az egyik kollégája megkérdezte a művésztől: - Hogyan tudod ilyen szépen elkérni a kardot Carlostól? – Tudod, Nádasdy annak idején egy teljes próbát (4 óra) szánt erre a mozdulatra, erre a röpke mondatra. (\"Ide a kardot!\")

A 60-as évektől kezdődően ismét rendszeresen járt az Operaházba világhírű karmester, az olasz Lamberto Gardelli. Vezetésével a teljes olasz repertoár megújult. A szinte évenként követő premierek nem múlhattak el Melis nélkül. Macbeth, Don Carlos (A végzet hatalma), René (Az álarcosbál), Amonasro (Aida), Falstaff, Nabucco, Luna (A trubadúr) és Jago (Otello). Tíz főszerep, nem is akármilyen. Emlékezzünk két olyan alakítására, mely mérföldkövet jelentett a hazai szerepértelmezésben!

Macbeth szerepe rendkívül összetett. Általában melldöngető hősbaritonok szeretik repertoáron tartani világszerte, pedig a figura nem ilyen egysíkú. A becsvágyó nagyúr nem hős, aki fejébe vesz valamit és végrehajtja. Ahhoz, hogy tenni tudjon bármit is, neki szüksége van az asszonyi segítségre is. Egyedül gyáva ugyanis. Melis ismét a hangi jellemábrázolás ritka képességével tűnik ki. Macbethje a darab folyamán a mézes-lágy-behízelgő hanghordozástól kezdődően folyamatosan keményedik. IV. felvonásbeli áriája (\"Aljasok! Mind együtt ellenemre törnek...\") elején már egészen merev hangütést használ, de az ária lassú szakaszában újra ellágyul. Hatalmas, hömpölygő dallamívben emlékszik az elvesztett, sőt, tulajdonképpen soha el nem ért boldogságra. Egy indokolatlanul magasra emelkedett politikus bukásának szomorú és mélyen megrendítő beismerése - a bukás előtti órában.

Falstaff

A pálya első percétől fogva világos volt, hogy Melis ideális buffo énekes. Azután a pályán egyre előrehaladva az is egyértelmű lett, hogy mindezt elképesztően magas szinten műveli. A humor árad minden mozdulatából, minden hangsúly, dallamív ezt szolgálja. Erre a csúcsra a Falstaff szerepében ért fel.

A korhely lovag zeneileg rendkívül nehéz szólamát virtuóz könnyedséggel, paródiával szólaltatja meg. Az I. felvonásbeli, ún. Becsületmonológban sziporkázóan leckézteti, majd kidobja a neki ellentmondó szolgáit. Amikor a következő jelenetben beólálkodnak, epésen szól ki a közönségnek (\"… a macska is visszavágyik a tejesköcsög mellé…\"), de persze megbocsát. Mrs. Quickly megjelenésekor olyannyira begőzöl a hölgyek, Alice Ford és Mrs. Page felajánlkozására, hogy a nyilvánvaló csapdát sem veszi észre. Amikor Mr. Ford beállít hozzá, őt is teljesen összezavarja fennhéjázó dicsekvésével. (A duett egyébként is a belcanto vígoperai világának összegzése, az agg Verdi minden élettapasztalatával bővítve.)

Temzebeli látogatását Falstaff ismét a Térdszalagban igyekszik feledni. Kezdeti pesszimizmusát (\"…Rút világ, nyomorult világ!...\") lassan, az elfogyasztott alkohol mennyiségének arányában váltja föl a reménykedés, s mire Quickly újra megjelenik, Falstaff ismét a régi, tetterős nőcsábász. Melis az évek során eggyé vált a szereppel. Giuseppe Patané, akivel a rádió fel is vette a produkciót, egy interjúban a világ legjobb Falstaffjának tartotta Melist. Bármelyik szerepéhez beírhatjuk, de itt különösen, hogy a tökéletes szövegmondás nélkülözhetetlen az események és poénok pontos megértéséhez (figyelem: titok!).

Melis mai napig az egyetlen operaénekes, aki a szép magyar beszédéért adandó Kazinczy-díjat megkapta. Számos magyar filmben szerepelt, ami szintén igazolja, hogy színészi játéka is méltó arra, hogy pl. Őze Lajos, Huszti Péter, Kállai Ferenc, Udvaros Dorottya partnereként örökítsék meg.

III. felvonás

Puccini nem volt olyan adakozó a baritonokkal, mint a szopránokkal vagy a tenorokkal. A Turandot Ping minisztere, Lescaut őrmester, Marcel, a Bohémélet festője csak amolyan fél-főszerep. Melis mégis remek kabinetalakításokkal hívta föl magára a figyelmet e szerepekben. A Tosca rettegett rendőrfőnökét, Scarpia bárót meghagyta másnak, nyilván ugyanolyan megfontolásból, mint Verdi udvari bolondját.

A köpeny hajósgazdáját, Marcelt elénekelte a pálya második felében. Bár maximálisan a szerep birtokában volt, de néhány előadás után visszaadta. Talán kevésnek érezte magát a dráma súlyához, erről szemérmesen nem vallott. Akárhogyan történt, jellemző eset Melisre, hogy folyamatosan kontrollálja magát és módosít a szerepfelfogásán, esetleg visszaadja azt, ha annak érzi szükségét. Egyszer, úgy az ötvenes évei közepén nyilatkozott arról, hogy nem fogja megvárni, hogy visszavegyék egy szerepét, s csak addig akar énekelni, amíg tud is. Hát eddig betartotta! (Ismét egy titokféle.)

Puccinit nagyon szomorú szerzőként tartanánk számon, ha nem komponálta volna meg a Gianni Schicchit. Melis egyik sztárszerepe, amit 1971-ben énekelt el először. Persze itt is elbűvölte rajongóit remek \"hangeltorzító\" képességével, a Buoso nevében diktált végrendelettel. De ez a szerep ennél jóval több, hiszen nem egyszerűen átveri a kapzsi rokonságot a saját hasznára, hanem kor- és személyiségjellemzés is egyben. Dante kora, Puccini kora és Melis kora egyben! A Hungaroton (ma már tudjuk) aranykorának egyik legminőségibb kiadványa a mű teljes felvétele, Ferencsik vezényletével, melyet Melis 60. születésnapjára jelentettek meg.

A magyar szerzők is bizton számíthattak Melis Györgyre. Farkas Ferenc, Ránki György, Petrovics Emil, Szokolay Sándor és Szabó Ferenc hőseit a színpadon, míg számos más kortárs alkotó művét hangversenyteremben keltette életre.

A Bánk bán három alakját is abszolválta. Biberach rövidke szerepét jagói magaslatokba emelte, félelmetes jelenete Komor Vilmos izgalmas felvételén hozzáférhető. Később Tiborc lett, ezt a szerepét mai napig énekli. A mű 1980-as bemutatóján azután Petur bánként mutatkozott be. Egy tömbből faragott figurája nagyszerűen mutatta be a hajlíthatatlan, konok főurat, aki elindítja Bánkot azon a bizonyos úton. Valamelyik jubileumán egy este énekelte Peturt és Tiborcot! (2005. március 10-én és 13-án, a 82. életévében Tiborc jelmezében lép legközelebb az Operaház közönsége elé.)

Háry János 1953-ban

Kodály két színpadi művében is Melis volt az etalon. A Háry János címszerepét 1953-ban énekelte először. (Ne feledjük, Palló akkor még a csúcson volt.) Később a szerep - ez is - elválaszthatatlan lett tőle, majd\' négy évtizedig énekelte. Akárcsak a kérőt a Székely fonóból, melyet 1958-tól tartott repertoáron.

A Kékszakállú. Kevés énekes mondhatja el magáról, hogy alakítása valamely szerep történetében olyan meghatározó, hogy azt követően az általa kialakított előadói hagyomány lett az irányadó. Ilyen például Simándy, a korábbiaknál jóval karcsúbb és érzékenyebb Bánk bánnal, és ilyen lett Melisnél a Kékszakállú.

Bartók egyfelvonásosának hősét korábban mélybasszusok, Kálmán Oszkár és Székely Mihály alakították. Melisnek hozzájuk képest rendkívül könnyű és világos színű hangja volt, mégsem okozott hangi problémát a szerep. Kékszakállú minden megszólalása a végletes komorságot sugározza. Judithoz szemérmes gyengédséggel szól, de amikor a múltról beszél, a hang magányosság és rideggé válik. Zárómonológjában (\"…Hajnalban az elsőt leltem…\") áttekint a múlton, asszonyokon, életen. Sötét hangon búcsúzik. A Melis utáni nemzedék már nem tudta, nem tudhatta másképp megközelíteni a Herceg szólamát. Kováts Kolos, Polgár László vagy Kálmándi Mihály alakításában mind megtalálhatjuk a melisi formálás nyomait. Ennél többet előadóművész alig remélhet.

Melis sokoldalú művész. Énekel operát, oratóriumot, dalt, operettet, népdalt, magyar nótát. Szerzői Bachtól Vajda Jánosig terjednek. Az Operaház színpadán vagy kétezer-egyszáz alkalommal lépett föl, koncerten több mint ötszázszor, rádiófelvételeinek száma meghaladja a százat, s jó néhány filmben is közreműködött.

Epilógus

Nem lehet megkerülni a kérdést: miért nem csinált igazi világkarriert Melis? A II. világháborút követő nemzedék számos nagyszerű énekesénél sejthető/tudható az ok, miért nem futott nagyobb, még nagyobb karriert külföldön. Esetükben tudhatjuk, hogy a hangszépség, esetleg a volumen hiánya, az előnytelen külső, netán a muzikalitás okozhatta, hogy a nemzetközi összehasonlításban alulmaradtak.

Tudunk olyanokról, akiket az éppen odakint futó sztárok, a valódi nagyságok szorítottak partvonalon túlra, jogosan félve a konkurenciától. Melis esetében ezekről nem beszélhetünk, hiszen hangszépség és volumen, technikai biztonság és virtuozitás, muzikalitás és színpadi jelenlét tekintetében egyaránt a világ élvonalában volt. Mi több, a könnyű német és olasz baritonok szinte kivétel nélkül alulmaradtak volna a 60-as, 70-es években egy képzeletbeli versenyben. Tanúk bizonyítják del Monaco döbbent elképedését, amikor Otellóként fellépett Budapesten, hogy ilyen Jago is létezik. Gobbi, Taddei, Merrill és a többiek után erre igazán nem számított.

Melis világkarrierjét, annak hiányát persze magyarázhatjuk politikai okokkal is, ami egy határig tényleg jogos. A politika az 50-es években egyáltalán nem, a 60-től csak óvatosan adagolva nyitogatta a sorompót. Mégis, egy Obraczova, egy Atlantov, egy Nyesztyerenko, egy Theo Adam és még többen mások tudtak úgy is világhíresek lenni, hogy nem kellett állampolgárságukat föladni.

Akkor Melis miért nem? Titok?

---

Melis György szerepei a Magyar Állami Operaházban:

Évad	Szerep	Szerző: Mű
1949/50	Morales	Bizet: Carmen
	Strázsamester	Kacsóh: János vitéz
	Malatesta dr.	Donizetti: Don Pasquale
	Kukorica Jancsi	Kacsóh: János Vitéz
	Douphol báró	Verdi: Traviata
1950/51	Cillei Ulrik	Erkel: Hunyadi László
	Gábor diák	J. Strauss: Cigánybáró
	Szelim basa	Mozart: Szöktetés
	Marullo	Verdi: Rigoletto
	Balogh Ádám	Farkas: Csínom Palkó
	Anyegin	Csajkovszkij: Anyegin
1951/52	Figaro	Rossini: A sevillai borbély
	Schober báró	Schubert-Berté: Három a kislány
	Marcel	Puccini: Bohémélet
	Jánusz	Moniuszko: Halka
1952/53	Don Alfonso	Mozart: Cosi fan tutte
	Napoleon	Kodály: Háry János
	Háry János	Kodály: Háry János
	Biberach	Erkel: Bánk bán
	Garda Roberto	Ránki: Pomádé király új ruhája
1953/54	Jevgenyij Sztáhovics	Mejtusz: Ifjú gárda
	Gróf Almaviva	Mozart: Figaro házassága
1954/55	Károly	Polgár Tibor: Kérők
1955/56	Don Juan	Mozart: Don Juan
1957/58	Germont	Verdi: Traviata
	Kérő	Kodály: Székelyfonó
	Posa	Verdi: Don Carlos
1958/59	Jochanaan	R. Strauss: Salome
	Ping	Puccini: Turandot
1959/60	Papageno	Mozart: Varázsfuvola
	Roberto	Rossini: Ory grófja
1960/61	Guglielmo	Mozart: Cosi fan tutte
	Macbeth	Verdi: Macbeth
1961/62	Lescaut	Puccini: Manon Lescaut
	Férj	Petrovics: C\'est la guerre
1962/63	Robinson gróf	Cimarosa: A titkos házasság
	Golaud	Debussy: Pelleas és Melisande
1963/64	Don Carlos	Verdi: A végzet hatalma
	Király	Orff: Az okos lány
1964/65	René	Verdi: Az álarcosbál
	Amonasro	Verdi: Aida
	Escamillo	Bizet: Carmen
	Fernando	Beethoven: Fidelio
1965/66	Falstaff	Verdi: Falstaff
1966/67	Falke dr.	J. Strauss: A denevér
1967/68	Tonio	Leoncavallo: Bajazzók
	Nabucco	Verdi: Nabucco
1968/69	Dodon cár	Rimszkij-Korszakov: Az aranykakas
	Tiborc	Erkel: Bánk bán
1969/70	Luna gróf	Verdi: A trubadúr
	Bertarik	Händel: Rodelinda
1970/71	Kékszakállú	Bartók: A kékszakállú herceg vára
1971/72	Enrico	Donizetti: A csengő
	Gianni Schicchi	Puccini: Gianni Schicchi
	Saklovityij	Muszorgszkij: Hovanscsina
1972/73	Jago	Verdi: Otello
1973/74	Sámson	Szokolay Sándor: Sámson
1975/76	Pósalaky	Szabó Ferenc: Légy jó mindhalálig
1976/77	Zsupán	J. Strauss: A cigánybáró
	Jeleckij herceg	Csajkovszkij: Pikk dáma
1979/80	Petur bán	Erkel: Bánk bán
1980/81	Öreg pap	Mozart: Varázsfuvola
	Marcel	Puccini: A köpeny
1981/82	Popolani	Offenbach: Kékszakáll
1983/84	Don Pasquale	Donizetti: Don Pasquale
1986/87	Francia király	Kacsóh: János vitéz
1996/97	Tschöll papa	Schubert-Berté: Három a kislány

Melis György filmjei:

• Háry János (1964)
• C\'est la guerre (1964)
• Manon Lescaut (1965)
• Esküdtszéki tárgyalás (1970)
• Angelika (1972)
• Gianni Schicchi (1973)
• Dundiorr és társai (1974)
• Sevillai borbély (1976)
• A szép Galatea (1976)
• Barabbás (1977)
• Othello (1977)
• Bajazzók (1978)
• Névtelen hősök (1981)
• A Canterville-i kísértet (1982)
• Hoffmann meséi (1984)
• Hány az óra, Vekker úr? (1984)
• Az élet muzsikája (1984)
• Erkel Ferenc születésnapjára (1985)
• Falstaff (1986)
• Banánhéjkeringő (1986)
• Balekok és banditák (1996)

- A képeket a Magyar Állami Operaház fotóarchívumából kaptuk, köszönet érte!