Pályák, szerepek - Csavlek Etelka

1982-t írtunk. Akkor még nem tudtuk, de a Magyar Állami Operaház aranykorának a végét éltük. Az igazgató, Mihály András személyében az utolsó vérbeli muzsikus vezette a Házat. Minden percét ott is töltötte. Remek érzékkel megsejtette, hogy nem odázható tovább a színház művészeti megújulása, akkor sem, ha ehhez bizonyos korlátokat le kell küzdenie. S Mihály vállalta ezt, olykor szinte szándékosan szembement egyes tradíciókkal.

Ekkor kerülhetett be a repertoárba Janacek meseoperája, A ravasz rókácska, s Stravinsky művének, A léhaság útjának zenei vezetését maga a direktor vállalta. A több évtizedes Mikó-érát megtörve ekkor eresztette ki az új rendezői szellemet Jurij Ljubimov személyében (a karmester is külsős, Fischer Iván volt), Mozart Don Giovannijának új színrevitelével. E tett nagyságát csak az utókor igazolhatja, ugyanis ennek következtében indulhatott el egy új operarendezői csapat (Galgóczy Judit, Kerényi Miklós Gábor, Nagy Viktor és majd később Kovalik Balázs) karrierje. Ugyanakkor a "régi gárda" is pazar lehetőséghez jutott a hosszú ideje műsoron kívüli Parsifal bemutatásával (rendező: Mikó András, dirigens: Ferencsik János).

Mihály markánsan nyomta rá bélyegét az énekes-generációra is. Folyamatosan küszködött bizonyos hiányfachok betöltésével, nem is eredménytelenül. A helyzet a tenorszólamban volt a legégetőbb. De ekkor sikerült Závodszky Zoltán méltó utódát megtalálnia Molnár András személyében, és ebben az időben teljesedett ki B. Nagy János és Kelen Péter karrierje. A 80-as évek legelején indult Gulyás Dénes üstökösszerű pályája, s fokozatosan ekkor sikerült visszaédesgetni a színház kebelébe Ilosfalvy Róbertet is.

A mélyebb férfiszólamoknál viszonylag megnyugtató volt a helyzet. A baritonrepertoár gerincét még mindig a sokoldalú Melis György és Bende Zsolt, valamint a teherbíró Sólyom Nagy Sándor és a fiatal Gáti István alkotta, de már felbukkanhatott a nagy ígéret - a fájdalmasan korán elvesztett - Csurja Tamás személyében. A basszusszólamban az üzembiztos Begányi Ferenc és Kováts Kolos mellé Mihály fokozatosan kinevelte az addig mellékszereplő Polgár Lászlót, s napi gyakorisággal fellépő lett (ha névleg csak vendégként) Gregor József is.

A hölgyeknél már túl voltunk a generációváltáson. Az altoknál már jóval többet szerepelt Takács Klára, Jablonkay Éva, Takács Tamara és Mészöly Katalin, mint a visszavonuló Komlóssy Erzsébet, Szőnyi Olga vagy Barlay Zsuzsa.

Legmegnyugtatóbbnak azonban a szoprángárda tűnt. Még énekeltek a korábbi idők nagyjai (Házy Erzsébet, Déry Gabriella, Ágai Karola, László Margit), de Mihály - némiképp vitathatóan - fokozatosan és tudatosan szorította ki őket az előadásokból. Bár a korábbi üdvöske, Sass Sylvia elhagyta a színházat, ekkor már megnyugtatóan vitte a repertoárt az énekesnők új nemzedéke: Csengery Adrienne, Tokody Ilona, Kincses Veronika, Pitti Katalin, s olykor már szóhoz juthatott a tehetséges Nádor Magda, Zempléni Mária, s Kukely Júlia is. A drámai szólamokban még regnáló Kasza Katalin mellé Mihály az énekkarból emelte ki a mindig üzemkész Misura Zsuzsát.

Így hát a szopránfeladatok minőségi ellátása igazán megoldottnak tűnt. 1982-ben mégis pályakezdő énekesnő került a Házba, Csavlek Etelka személyében, aki ráadásul a fent említett új derékhaddal azonos korosztályt képviselt. Felbukkanása váratlan volt, ugyanis nem a bevált zeneakadémiai útvonalon közelített, s nem volt a Ház "saját nevelése" sem (mint pl. Begányi vagy Misura).

Pedig Csavlek Etelka ekkor már művész volt. Az Iparművészeti Főiskolán szerzett diplomát, 1982-re befutott keramikusnak számított, akinek folyamatosan kiállításai és megrendelései voltak. Vajon mi újat tudott mutatni az 1982-es meghallgatáson, hogy a finnyás ízlésű, kamaramuzsikus Mihály mégis felvette?
Nem tudhatjuk. A művésznő későbbi interjújából viszont kiderül, hogy már gyermekkora óta vonzotta őt a zene és a színpad. Énekelni magánúton tanult, s itt fontos megemlíteni Pauk Anna nevét, aki már számos énekest adott a szakmának.

A Figaro házasságában Frankó Tündével

A Parsifal második viráglányaként léphetett fel először az Operaház színpadára, 1983. február 25-én. S mindjárt májusban jött az első főszerep, A lombardok Giseldája. Csavlek 36 esztendős volt e szokatlan pályainduláskor.

A zeneakadémiai tanulmányok és a színpadi gyakorlat hiánya általában azt szokta eredményezni, hogy lefúrt lábú, és riadtan a dirigensre meredő énekeseket láthatunk. Nos, ezúttal nem így történt. A lombardok az Operaház egyik sikerdarabja volt, 72-ben mutatták be, Lamberto Gardelli zenei irányításával. A szopránszerepben a Maestro - nagy vitát kiváltva - a pályakezdő Sass Sylviát hozta nyerő helyzetbe, aki nem sokkal később már a Covent Gardenben énekelte Giselda extrém szólamát. Sass néhány évvel későbbi távozásával úgy tűnt, hogy a darab lekerül a műsorról, főleg azért, mert a szerep nem igazán osztható jól ki. Mihály egyik nagy húzása volt Csavlek beállítása ebbe a rendkívüli nehézségű szólamba.

(Mihály András nagyon bízott a fiatalokban, s jónéhány döntése egy életre meghatározta pályájukat, gondoljunk csak Tokody Ilona Aida-bemutatkozására, vagy Molnár András revelációszerű felbukkanására Lohengrinként, hogy csak a leginkább pozitív példákat említsem.)

Csavlek nemcsak, hogy nem merült el a tengermély vízben, hanem diadalmas sikert aratott. Giselda megszemélyesítőjének - amely a Verdi-szerepek közül talán leginkább Abigaille hanggyilkos szólamára emlékeztet - egyszerre kell lírai és drámai színeket kikevernie, legatotechnikát és koloratúrkészséget alkalmaznia. Mikó András rendezése nem volt feltétlenül énekesbarát, hiszen nagyon sokszor hagyta magára az előadókat az üres térben (vetített díszletekkel ment a darab), ami általában egyet jelentett a nyíltszíni operai manírokkal. Csavlek Etelka végig az adott szituációknak megfelelő, átélt játékkal tette élménnyé a produkciót, ami különösen annak fényében érdekes, hogy minden színészi előképzettség nélkül lépett az Operaház színpadára.

Ha a váratlan és feltűnően sikeres debütálás után valaki azt gondolta, hogy Csavlek pályája a drámai koloratúrszólamok irányába fog kanyarodni, azaz majd Abigaille és Szilágyi Erzsébet következik, akkor hatalmasat tévedett. (Sosem énekelte el ezeket a szerepeket.) Csavlek Etelka énekesi pályájának egyik nagy talánya mindvégig a sokoldalúság maradt, s az, hogy tulajdonképpen a részletekre specializálódott korunk nemigen tudta skatulyába szorítani őt.

Ha Csavlek Etelka legfőbb énekesi attitűdjét próbáljuk megfogalmazni, az nem lehet más, mint az őszinte tisztaság. Ha az Operaházban töltött mintegy negyedszázad alatt elénekelt 25 kisebb-nagyobb szerepet egybevetjük, egyedül ez lehet a pálya rezüméje. Pedig e szólamok között igazán eltérő figurák vannak. S ahhoz képest, hogy a színész dolga minden este más bőrbe bújva eltérő jellemeket megjeleníteni, külön érdem, ha egy színpadi művész ezt minden szerepében a csináltság, a mesterkéltség legkisebb érzete nélkül valósítja meg.

Melinda következett, Bánk hűséges hitvese Erkel operájából. Egy szólam a lírai repertoárból. Persze Mihály ismét darabot mentett. Ágai Karola (idő előtt, s nem igazán önszántából) visszavonult, az utódok bármily tisztességesen énekelték a szerepet, az mégis színtelen maradt. Ezúttal azonban szerep és énekes nagy és ritka összetalálkozása valósult meg. Itt tűnt először szembe, hogy Csavlek Etelka a színpadi jelenség és figura megteremtésében mennyire az ösztönösség szintjén mozog. Ez leginkább akkor derül ki, amikor a néző megpróbálja szavakba önteni a látottakat/hallottakat. Ugyanis nem könnyű.

Már A lombardokban kitűnt tévedhetetlen zenei biztonságával és formálásának plaszticitásával, de Melindaként ez különösen "fülbeötlő" volt. Objektíven azt mondhatjuk, hogy a szerep felépítése során végig a nagy legato dallamívekre helyezte a hangsúlyt, de szubjektív érzeteink szerint ennél jóval többet tett. Csavlek bírja azt a ritka tudást, hogy a hang nála sosem szólal meg csak úgy, az az ő esetében ez mindig valamiért történik. Egy szimpla hang is - ahogy megtelik fénnyel, vagy ahogy megtörik - a hős(nő) lelkiállapotát fejezi ki, de ezt a pályatársak csak a legritkább esetben használják olyan magától értetődő természetességgel, mint Csavlek. S ez teszi minden színrelépését különös ünneppé.

Csavlek tehát a rá jellemző hangformálással egyedi karriert tudott befutni, ahol a szerepek a legkevésbé sem a szokásos rutinsorrendben követték egymást, azt inkább a színház igényei és az énekesnő speciális kvalitásai közösen gyúrták össze. Ezért pályája egyaránt tartalmaz lírai, drámai koloratúr, spinto, jugendisch-dramatisch és drámai szoprán szólamokat, melyeknek a közös jellemzőjük, hogy mindegyik alkalmas a Csavlek-féle tisztaság megjelenítésére. Az viszont már más kérdés, hogy sorozatban énekelve az esetenként jelentősen eltérő hangkarakterek adott esetben túlzottan megterhelték a hangszalagokat. Ezt viszonylag ellensúlyozta a kései pályakezdés, azaz a hangképző szervek kifejlett volta.

Melinda után egy beugrás következett, Ljubimov mára legendássá vált Don Giovannijában Donna Anna szólama. Jelen sorok írója az Erkel Színház erkélyének lépcsőjéről tanúja volt az eseménynek, ami annál inkább érdekes, mert Csavlek ezt a szerepet mindössze ezen az egy estén énekelte. Fenomenálisan.

S még ugyanebben az évadban kapott egy nyúlfarknyi kis szerepet is. Más énekesnők idegesen elhúzzák a szájukat Pinkerton felesége, Kate szólama hallatán. Az előadásról inkább idézném Fodor Géza tanulságos sorait: "...Csavlek Etelka ebben az alig-alig létező szerepben legjobb színésznőinkhez méltó epizódalakítást nyújt. Az asszony lehetetlen helyzetét, győztes fölényét és kínos zavarát, résztvevő és mégis bántó viselkedését olyan tökéletes tempó- és ritmusérzékkel, olyan pontos gesztusokkal és reakciókkal, olyan érzékenyen és elegánsan játssza el, hogy tanítani lehetne, mint egy (opera)színpadi helyzetgyakorlat példás megoldását."

Az 1984/85-ös évadban egy ősbemutatón kellett helytállnia, Bozay Attila operájának, a Csongor és Tündének a női címszerepében. Ismét egy tiszta lélek. Bozay nem könnyítette meg énekeseinek helyzetét, sok jelenetet összehalmozva viszonylag kevés önálló énekelnivalót hagyott nekik. A darab sikere múlott azon, hogy Csavlek mennyire tudja Tünde finom, érzékeny, nőies lényét színpadra álmodni. A produkció végül két esztendeig ment, ami egy kortárs operánál feltétlenül eredmény. (Ne felejtsük megemlíteni a férfi főhős Molnár András, és a közreműködő Lukács Margit színművésznő nevét sem.)

Majd egy szokatlan váltással az énekesi pálya elején álló Csavlek találkozhatott a szopránok egyik nagy-nagy álomszerepével, a Tábornagynéval. Az előzmények ismerete nélkül életveszélynek mondanánk ezt a szólamot ilyen korán elvállalni. De Csavlek pazarul helytállt. Budapesten Osváth Júlia visszavonulása óta egy ideig Sudlik Mária volt képes hitelesen közvetíteni e rendkívül összetett szólam fantasztikus dimenzióit. Richard Strauss (és Hofmannsthal) egészen filozofikus mélységekbe juttatja hősnőjét, ami csak egészen keveseknek sikerül.

A rózsalovagban Komlósi Ildikóval

Csavlek - az életben oly puritán életet élő művésznő - a legnagyobb természetességgel, rendkívül találó játékkal adta a nadrágszerepet éneklő Octaviannal a kényes darabkezdő ágyjelenetüket. Ritka őszinteséggel szembesített az idő múlásával, amikor a tükörben felfedezte az első ősz hajszálat. Straussék ezt a jelenetet rendkívül rafináltan valósították meg. A Tábornagyné a reggeli szépítkezés közben alig észrevehetően elkomorul, hangot vált, s majd csak a jelenet végén (úgy húsz perccel később) derül ki, miért is. Viszont a zene már az elején elárulja azt, amit a szöveg csak a legvégén. Csavlek énekesi bravúrja, hogy ezt a (belső) fájdalmat már az első pillanattól kezdve érzékeltetni tudta.

Bár még több Richard Strauss-hősnő is pontosan illeszkedhetne Csavlek portréjához, szomorúan kell konstatálni, hogy ők kimaradtak, köszönhetően a magyar R. Strauss-repertoár hiányosságának.

Az elkövetkezendő évek a csúcsformában lévő énekesnőt mutatják. Már nemcsak akkor kap egy szerepet, ha más nem tudja elénekelni. Az Operaház új és ambiciózus igazgatója, Petrovics Emil már Csavlekre gondolva építi a repertoárt. És jönnek a szerepek szép sorjában, olykor némi stílusingadozással: Pamina, Boleyn Anna, Desdemona. S itt újra meg kell állni.

Az Otello női főszerepe akkoriban két-három esztendeje Tokody Ilona szinte kizárólagos tulajdona volt, nem is alaptalanul. Az 1983-as új betanulás elsősorban az ő - s a címszerepben egyre inkább elmélyülő Ilosfalvy Róbert - sikerét hozta. Tokody olyan figurát, éthoszt teremtett, amit a kortársai a mai napig feltétlen elfogadással próbálnak lemásolni. Egyfelől Csavlek sem volt kivétel ez alól, másrészt viszont igenis új színekkel gazdagította a mór hitvesének árnyalt figuráját.

A szerep megformálásának minden előadásban része, hogy Desdemona ártatlan. Annak értelmezése viszont, hogy miként viszonyul férjének egyre fokozódó féltékenységéhez, elég változatos megoldásokat eredményezett. Volt, ahol szinte felvette a harcot a mórral, volt, aki egyfajta csendes tiltakozást választott - Tokody is így tett. Csavlek ezzel szemben a férje iránti maximális lojalitást helyezve előtérbe, szinte elfogadta Otello durvaságait. Előadásában a Fűzfadal különösen megrázóan sikerült. Desdemona megnyugodva, kisimult lélekkel várja a halált. Ártatlansága bizonyos földöntúli hitet adott neki az elkövetkezendőkhöz.
A zenei megformálást végtelenül artisztikus hangképzés, és a természetesség szokatlanul magas foka jellemezte. Csavlek Etelka muzikalitása a Mozart-szólamokon és A rózsalovagon túl talán itt ütközött ki a legpregnánsabban.

Elisabeth következett, II. Fülöp boldogtalan sorsú felesége (megint egy nagyon tiszta és boldogtalan lélek), majd a Figaro házassága Grófnéja (szintúgy), s egy újabb modern mű, Vajda János nagysikerű operája, a Mario és a varázsló.

Az 1989/90-es évadban újabb mérföldkőt jelent a Tannhäuser Erzsébete. Csavlek pályájának egyik hangi végletét talán pont Erzsébet jelentette, az a szólam, mely a legsúlyosabb drámai feladat elé állította az énekesnőt. Természetesen Erzsébet is egy tiszta, ártatlan lélek. Bár szinte csak karnyújtásnyira van a boldogságtól, azt sosem éri el. Csavlek Etelka előadásában hatalmas utat tesz meg a darab során. A színrelépése tán a leghatásosabb Wagner-belépő, a Csarnokária. Csavlek-Erzsébetet szinte szétveti a boldogság, elképesztő sodrással veti bele magát a zenébe. Utána Tannhäuserrel való kettőse hasonló eksztázisban zajlik.

Nem hallgathatjuk el, hogy a szólam e részében Csavlek elérkezett a hangi határaihoz, annak volumene nem mindenütt jött át teljes mértékben a hatalmas Wagner-orkesztrán. S az énekesnő hangjában mindvégig meglévő finom vibrato, ami például Tábornagynéként érdekes színt kölcsönzött a figurának, itt olykor zavaróan hatott. De ugyanez a második felvonás végén, a kudarcba fulladt dalnokversenyt követő zűrzavarban már kifejezetten segíti az énekesnőt fájdalma megjelenítésében.

A leghatásosabb persze a III. felvonásbeli Ima. Erzsébet ekkor már leszámolt földi vágyaival. Csavlek - pályatársnőitől eltérően - nem a jelenet depresszív oldalát fogta meg. Ez az Erzsébet már életében szentté vált. A teljesen eszköztelenül énekelt jelenet így a darab legerősebb pontjává vált, méltóan ellensúlyozva az előjáték vad és buja szexualitását. Tán magyar színpadon még sosem jelent meg ilyen erősen Erzsébet tisztasága.

Offenbach Giuliettája következett, s Mozart két remekbeszabott figurája (Vitellia, Fiordiligi), majd az első vígopera, Verdi Falstaffjából Alice. Csavleket pályájának első évtizedében elkönyvelték sokoldalú, ámde komoly művésznőnek. A Ház szereposztói számára tíz év után derült csak ki, hogy a művésznőben rendkívüli komikai véna lakozik. Ekkortájt láthatták az érdeklődők a máig legprofibb szabadtéri operaprodukció részeseként is (Zichy-kastély, Händel: Agrippina - címszerep, rendező: Kerényi Miklós Gábor), számos új színnel gazdagítva a róla kialakult képet.

A pálya következő szakaszában Csavlek befutott énekesnőként vitte korábbi szerepeit, de már kevesebb újdonságot kapott. Két könnyedebb szólam következett, Diana szerepe Offenbach operettjében (Orfeusz az alvilágban), s Rosalinda.(J. Strauss: A denevér). Még egy Wagner-szólam A Rajna kincséből, s Csáki Laura Erkel ritkán adott Dózsa Györgyéből. 2000-ben énekelte el a Tosca címszerepét, majd Kovalik Balázs rendezésében Mrs. Grose-t Britten A csavar fordul egyet című operájában. Eddig utolsó szerepe az Anya volt Gyöngyösi A gólyakalifájában.

Britten: A csavar fordul egyet

A pályaképhez még tartozna néhány szólam, így az idehaza sosem énekelt Violetta Valery - Verdi hősnőjét 1985-ben, Párizsban keltette életre. Külföldi vendégszereplései közül feltétlenül ki kell emelni San Franciscó-i Mozart-szerepeit (Fiordiligi, Pamina). Két fontos operafilm kívánkozik még megemlítésre, a Hoffmann meséi Giuliettája (ezt sokat énekelte színpadon is), és a Fidelio címszerepe (amit sosem).

A színházi szerepein túl Csavlek Etelka immár negyedszázada állandó résztvevője a magyar és a nemzetközi koncertéletnek, ahol oratóriumok szoprán szólamait mutatja be, a kora barokktól napjainkig.

A művésznő az életben elégedett ember, a műfajra oly jellemző békétlenség és elégedetlenség nélkül. Szerencsés alkatán túl sokat jelentett, hogy eredeti hivatását sosem adta fel. Ha éppen nem volt feladata a színházban, az agyaghoz tudott "menekülni", s ritka alázattal maradt mindvégig a szakmában.

Egy boldog énekesnő, aki éppen ma ünnepli hatvanadik születésnapját.

Szerepei a Magyar Állami Operaházban

(A fotókat a Magyar Állami Operaház archívumából kaptuk.)