Miért nem gyűjtök CD-t?

Egyre kevesebb hanglemez fogy

Azok a kiadók, akik egyáltalán be merik vallani ezt a tényt, már teljes csődről beszélnek. A legnagyobbak ugyan időnként derűsen nyilatkozgatnak, de élek a gyanúperrel, hogy ezt ők is csupán a reklám okán teszik. Mindenesetre a sztárkarmesterekkel és énekesekkel sorra bontják fel az exkluzív szerződéseket. Ettől persze még nem kerülnek utcára szegények, de évtizedekig tartó együttműködésre, mint amilyen például annakidején Karajan és a Deutsche Grammophon, vagy Solti és a DECCA között volt, már nem nagyon kerül sor.
A kisebb CD-boltok közül is elég sok szűnik meg, állítólag naponta zárnak be egyet valahol. Vagyok annyira önző, hogy valójában ne őket sajnáljam. Inkább attól a felismeréstől ijedtem meg, hogy újabban nekem se mindíg akaródzik új lemezeket vennem. Amikor még az ösztöndíjamból kellett kuporgatnom a rávalót (igazán nem volt könnyű - elég szegények voltunk akkoriban), hetente betértem valamelyik hanglemezboltba. Nem mindíg vásároltam ugyan, hiszen a választék sem volt akkora mint manapság – de legalább szétnézni! Beszélgetni az eladókkal és a sorstársakkal. Megtervezni, hogy mit vegyek, ha lesz rá pénzem. Nem állítom, hogy ma nem tudok ugyanúgy örülni egy jó felvételnek, sőt a zene talán fontosabb nekem mint valaha, de a gyűjtés már nem szenvedélyem. Abba pedig nem olyan könnyű beletörődni, ha úgy érzem, valami fontosat veszítettem el. Orvos barátom, aki szerencsés alkat és képes igen egyszerűen látni a világot (és a hivatását), erre is csak azt mondaná: bizony öregszel, és ez már úgysem fog megjavulni - jobb, ha beletörődsz!

Ezen a képzelt válaszon azért el kellett gondolkodnom!

Remélem feltételezik rólam kedves olvasóim, hogy máshol látom a problémát. (Mert azzal a körülménnyel, hogy a hajszálaim már azon versengenek, hogy sikerül e megőszülniük mielőtt kihullanának, nem volna illendő feltartanom önöket.)

A most elkészülő és kiadásra váró felvételeknek egyre nagyobb konkurrenciával kell megküzdeniük. A mai muzsikusok nem lettek roszabbak, de néhány karmestertitán most már örökké jelen lesz, mint etalon. Egy tenorista is jól teszi ha felköti amit kell, mert az ő közönségét nem csupán egy másik operaház, vagy másik hanglemezkiadó sztárja fogja elszipkázni, hanem Gigli, Bergonzi és Wunderlich, hogy csak a közelmúltat említsem, vagyis azokat, akikről már jó hangminőségű felvételek készülhettek. Nyilvánvaló, hogy az összehasonlítást csak a legkiválóbbak fogják kiállni, de manapság az ő közreműködésükkel is igen nehéz olyan példányszámokat eladni, hogy az visszahozná a produkciókba, a felvételekbe fektetett pénzt. Egy CD piacradobása ugyanis, (nem utolsósorban épp a sztárgázsik miatt) ma már rettenetes költségekkel jár. Van még egy súlyos szocio-pszichopatológiai effektus: egy kicsit is nagyobb város bérlettulajdonos operaközönsége már le sem ereszkedik odáig, hogy a mégoly tehetséges helybéli tenoristát hallgassa meg az operaházban. Nekik természetesen a világ legjobbja kell, sőt gyakran már ez sem elegendő. Inkább átköltöznek az operából a sportcsarnokba. Maga a zene se olyan érdekes, lehet helyette népies olasz műdal, vagy kuplé, de nekik a három leghíresebb álljon vigyázzba egyszerre. Igaz, ha nem egy (egyébként széphangú) gondolás amatőr énekli az O Sole mio-t, hanem három frakkos bonviván, nos annak tagadhatatlanul van valami perverz bája.

Tegyük fel, hogy néhány elszánt zenebarát mégiscsak elmegy meghallgatni valami koncertet. Mondjuk az önkormányzat támogatásával működő együttes játszik Mozartot. Ha szegény közönségnek véletlenül tetszik is a műsor, lélekben fel kell készülniük arra, hogy hamarosan megkapják az udvariasan elnéző-lenéző kioktatást egy hivatásos kritikustól, aki az illető művekből lelkiismeretesen felkészült, és éppen a koncert előtt hallgatta végig azokat Furtwänglerrel, Toscaninivel, Böhmmel, Klempererrel, Karajannal, Bernsteinnel, mindenkivel.
Nem szoktam panaszkodni a saját ízlésemre (ahogyan más sem), de sznob is vagyok annyira, hogy ilyenkor ijedten igyekezzem eltitkolni ha véletlenül jól éreztem magam egy hangversenyen.

Az eddigi tünetekből idáig azt a szabályt állíthatjuk fel, hogy egy kevésbé tőkeerős kiadó még csak ne is próbálkozzon. Mindenki azzal kezdje, hogy bérelje fel a legjobbat. Ha a legjobb (és legdrágább) már foglalt, akkor próbálkozhat éppen egy újonccal, vagy akár egy középszerűvel is, de az alighanem még többe fog kerülni, tudniilik a különbözetet rendesen megtetézve, a felsőfokú jelzökkel sem takarékoskodva az illető reklámjára kell költeni.

Komolyzenét csak egy módon lehet viszonylag olcsón megjelentetni. Névtelen, általában harmadik világbéli együttessel kell egész sorozatokat kiadni, de akkor azok tényleg populáris sorozatok legyenek, például részletek a Diótörőből, a h-moll szvitből egyetlen tétel (na melyik?), és így tovább. Az ilyen lemezeket tipikusan négy-ötszáz forintokért adják, vagyis egy jobbfajta kiadvány árának tizedéért. Ezeket lehet látni "Best of classics", vagy valami hasonló címen a búcsúkban és vásárokon, vagy TV shopban.

A hangfelvételek készítésének durván magas árában más tényezők is közrejátszanak. Anno, az illető produkciót felvette volna egy szakember a csöves magnójával és legfeljebb két mikrofonjával, ma viszont a (három kamion holmi segítségével közvetített) koncert után ugyanazok a zenészek beköltöznek egy stúdióba, és hogy mégis sportcsarnok hangulat legyen, hát még egy digitális térhang-imitáló processzort is bekapcsolnak. Ez ugyan az eleve stúdióban felvett kamaraegyüttesekre nem vonatkozik, de a mikrofonarzenál, a digitális processzus és a számítógépes editálás (a többivel nem ijesztgetem magam), itt is megtalálható. Ez egy ügyetlenebb hangmérnök botladozása nyomán ugyan időnként furcsán szól, de a legnagyobb baj nem itt van, hiszen a gépekkel reprodukált zene, sőt a szintetizátorokkal pótolt hangszerek korában sajnos már amúgy is hozzászoktunk, hogy minden másképp szól, mint a hangversenyen.

Fogadjuk el, hogy ez a költség a szépség ára, azaz mindez kikerülhetetlen, ha szépen hangzó, tökéletes és tartós minőségű hangfelvételhez akarunk jutni. Emlékeznek a CD technikát bevezető, reklámozó csatakiáltásra: perfect for ever!!!.....?
A CD ugyan nem szól jobban, mint egy kifogástalan állapotú LP, de erényei jobban kedveznek a könnyűzenének, és az ezzel gyakran együttjáró életmódnak. Itt nem akarok túlságosan belemerülni, indoklásul némileg elnagyolva mondom, hogy az analóg felvételek rosszul viselik a túlvezérlést (azaz a kiemelkedően hangos jeleket), a CD viszont inkább a leghalkabb részeknél hajlamos torzításra, maszatolásra. Gyalogosan, gördeszkán és autóban is a CD-t lehet jobban hurcolni, de ez megint nem az az előny, amit a komolyzenekedvelők és lemezgyűjtők nagyra becsülnének. Annál inkább becsüli a tömegipar és a tömeg-fogyasztó, hiszen sem a gyártáshoz, sem a használatához nem szükséges annyi odafigyelő "kézműves" gondosság, mint az analóg hanglemeznél. Ettől persze a komolyzene is lehet nagyon jó CD-ről. Váltsunk tehát mi gyűjtők is, vegyünk gyorsan egy CD-játszót, ha eddig még nem vettünk volna. Nem nagy ügy, de mit csináljak azzal a két-háromezer hanglemezemmel, amit az évek - évtizedek alatt összevásároltam? Cseréljem le azokat is?

Ha olyan gazdag lennék, mint amilyen nem vagyok, talán meg tudnám venni azt a kb 2000 db CD-t, legolcsóbban számolva mintegy 4 millió forintért, de nem akarom.
Mire kiválogatnám, összegyűjteném, és kifizetném, már régen itt volna az elavult, cseppet sem perfect és cseppet sem forever CD minden szempontból tökéletes utódja, sőt a Beethoven Op.1-es vonóstriókhoz még egy kétórás hollywoodi filmet is adnának ráadásba. A kuporgatást és az egész gyűjtemény cseréjét pedig kezdhetném előről.

Ha viszont nem leszek hajlandó áttérni, meg kell tartanom a lejátszó készülékeket is. A régi lemezjátszómat még megbarkácsolom valahogy magam is, de ha már a CD játszóm megy tönkre, (és a boltokban már csak a nyilván tökéletesebb utódja kapható), akkor arra már nem megoldás a konyhaasztalon hevenyészett műhely, azaz újra dobhatok el mindent. Ha valaki azzal áltatná magát, hogy ilyen mennyiségű CD eladása után úgysem mer az ipar azzal inkompatibilis új eszközt piacra dobni, gondoljon csak az analóg lemezekre. Már nem is merem szóbahozni zeneműtárunk egy kedves öreg olvasóját, aki elpanaszolta, hogy a második orsós magnója is végérvényesen elromlott. Alkatrész híján azt megjavíttatni nem lehet, de újat venni sem tud, és az élete során felhalmozott kincsei, több száz orsónyi zene vált értéktelen szemétté.

Egy angol lord dicsekedhet a felmenői által még a középkorban alapított könyvtárával. Az én majdani unokáimnak viszont már fikarcnyi esélyük sincs, hogy valaha büszkék lehessenek az én hangfelvétel-gyűjteményemre. Az orsósmagnóra gyűjtögető öregúr problémája ugyanis a hi-fi videón, CD-n és mindenféle infratávvezérlős etvaszon slágerlistás könnyűzenét hallgató ifjakban legfeljebb némi derűs szánalmat kelt. Nem túl szívderítő kilátások.

Ezután megpróbálhatok jó polgár lenni: csak rövid távra vásárolok és nem gyűjtök, legfőképpen pedig átszoktatom magam a slágerlistás könnyűzenére, mert azt legkésőbb egy hónap múlva úgyis kötelező eldobni.

A komolyzenét, mint kulturális örökséget pedig majd gyűjtik a zeneműtárak. A hanglemezek, CD-k ott fognak használatlanul porosodni, merthogy "szerzői jogi megfontolásokból" hamarosan a kölcsönzést és a másolatok készítését is szigorúan korlátozni, esetleg tiltani fogják.

Nincs sok esélyem, ha meg akarok maradni komolyzenekedvelő, deviáns polgárnak.