McCreesh és a Máté-passió

A húsvét előtti héten külföldön tartózkodtam, így sajnos nem lehettem jelen az évad - általam - egyik legjelentősebbnek, vagy legalábbis legérdekesebbnek gondolt hangversenyén, a Paul McCreesh vezényelte Máté-passió előadásán. Mint a Momus kritikájából is kiderült, ennek különlegessége a két kórus, amelyekben szólamonként egy-egy énekes szerepel, mi több, az áriákat is ezek az énekesek éneklik, vagy ha úgy tetszik, az áriákat éneklő szólisták alkotják a kórusokat is.

Az elképzelés régebbi - Josuha Rifkin, majd Andrew Parrott adott elő és rögzített kantátákat úgy, hogy különböző forrásokra és megfontolásokra hivatkozva azt állították, hogy az \"egy szólam - egy ember\"-megoldás a leghelyénvalóbb. Az elmélethez legelsőként az 1729-es előadáshoz készült kotta Altnickol-féle (Bach tanítványa és veje) másolatából és a nagyon szép, 1736-os partitúra Bach kezétől származó tisztázatából hívhatók érvek vagy ellenérvek segítségül.

De a legfontosabb forrás az a nagyon híres beadvány a lipcsei városi tanácshoz, amelyben Bach az egyházi zene sanyarú helyzetét vázolja fel, sok-sok utalással (a zenében járatlan tanácstagoknak) arra, hogy mi volna, ha nem is az ideális, de legalább a minimálisan szükséges az előadók létszámát tekintve. Némileg gúnyos hangneme mellett ezért fölöttébb értékes: írója mindent aprólékosan kifejt benne. Aki kíváncsi erre, két magyar fordításban is hozzáférhet. A pontosabb, szöveghűbb változat a J. S. Bach Levelek, írások, dokumentumok c. kötetben jelent meg (Zeneműkiadó, 1985, ford. Dávid Gábor), de Bartha Dénes Bach-könyvében is olvasható egy ezzel gyakorlatilag egyenértékű változat - mivel fordító külön jelölve nincs - valószínűleg az ő tollából. Itt a szöveg közelít a mai nyelvhez, és a latin kifejezések is fel vannak oldva. Mi a pontosság kedvéért az előbbiből idézünk gondolatokat.

Természetesen nem szándékom az egész elmélettel szembeszállni, mivel azonban Rifkin kantátalemez-előszavában is ugyanazokat az érveket hozza fel, amelyeket a Máté-passió (recenzálva a Momusban is) lemezfüzetében McCreesh a Stephen Pettitnek, a Sunday Times zenekritikusának adott interjújában ismétel, azok a kételyek, amelyek ezzel kapcsolatban az említett Bach-dokumentum újraolvasása után felmerültek bennem, megerősödtek. Íme néhány részlet. (Először a Bach-levélből.)

\"Mármost ha amaz egyházi darabok chorusait rendjén s alkalmatos módon kívánjuk kiállítani, úgy a vocalistákat újólag 2 féle csoportba kell sorolnunk, nevezetesen concertisták és ripienisták lehetnek.\"
\"A concertisták száma rendesen 4; ámde lehet 5, 6, 7, avagy 8, már amennyiben osztott chorussal akarunk muzsikálni. A ripienistákból pedig legkevesebb nyolc kell, vagyis minden szólamba kettő.\" (concertista = szólista, ripienista = tuttista kórustag)

\"A Thomanae Scholae alumnusainak száma 55. Ez 55 4 chorusba rendeltetik, ama négy templom szerint, ahol részben musicálniok kell, részben pedig motettákat, s részben choralokat kell énekelniök. 3 templomban, úgymint a S. Thomae, S. Nicolai s a Neüe Kirchében minden növendéknek musicalisnak kell lennie. A Peters-Kirchébe jön a maradék, nevezetesen azok, akik a musicát nem értik, s csupán üggyel-bajjal képesek egy choralt elénekelni. Minden musicalis chorushoz legkevesebb 3 sopranista, 3 altista, 3 tenorista s ugyanannyi bassista tartozik, azért, hogyha talán valamelyikük gyengélkedne (...) legalább egy 2 chorusos motettát el lehessen énekelni. (NB. Ámbár még jobb volna, ha olyan coetus teremtetne, hogy minden szólamba 4 subjectumot venni, s ilyeténképp minden chorust 16 személlyel kiállítani lenne lehetséges. (Kiemelés tőlem. V. P.) Ennél fogva azoknak száma, kinek a Musicát érteniök kell, 36 személyt tesz ki.\" (alumnus = bentlakó diák.)

Innen és a szöveg más helyeiből az derül ki, hogy musicalison muzikális, zeneileg képzett diákokat ért, akik az ő általa írt igényes szólamokat kottából meg tudják szólaltatni, szemben a képzetlen, de nem reménytelen második csoporttal, amelynek tagjai az egyszerűbb motetták éneklésére alkalmazhatók, valamint a teljesen botfülű harmadik csoporttal, amelynek tagjai maximum korál éneklésre foghatók a negyedik, a legjelentéktelenebb templomban.

\"Az instrumentalis Musica a következő szólamokból áll:

2, sőt, alkalmasint 3	a Violino 1hez
2, avagy 3	a Violino 2höz
2	a Viola 1hez
2	a Viola 2höz
2	a Viloncellóhoz
1	a Violonhoz\"
(Plusz fúvósok.)

Most pedig következzenek a McCreesh-interjú részletei, amelyek egyrészt cáfolhatók, másrészt érdekes gondolatokat fogalmaznak meg a korabeli passió-előadásokkal kapcsolatban.

\"Két dolog változtatta meg a meggyőződésemet. Az egyik hosszú tapasztalatom a 17. századi német barokk zenével - olyan szerzőkkel, mint Schütz, Tunder és Buxtehude - akiknél a szóló hang abszolút normálisként volt elfogadva. A másik tisztán praktikus. Még két kicsi - 9 tagú kórussal - turnézva is gyakran éreztem, hogy híján vannak a hajlékonyságnak, és ami még fontosabb, nehéz volt jó hangzási egyensúlyt teremteni a hangszerek és az énekhangok között.\"

\"Gyakran mondják, hogy mivel Bach 16 énekest kívánt intézményes kórusába, legalább ennyit akart a Máté-passió előadásához. De ez szelektív olvasata az ide vonatkozó dokumentumnak, mert tovább folytatván egészen határozottan azt mondja, hogy az oka ennek az, hogy négy templomban kell a szolgálatot ellátnia, amelyek mindegyike teljesen más kívánalmakkal bír. Bach nagyon őszinte, amikor énekeseiről ír. Azt mondja, általában négy jó énekese van, akik képesek igényesebb zenét elénekelni, négy, akik kicsit nyersek, de az ideje nagyobb részében együtt tud dolgozni velük, és még néhány, akik szerencsés esetben képesek egy korált elénekelni. Az az elképzelés, hogy volt tizenhat virtuóz énekese, akik képesek voltak legigényesebb szólamait elékeni, minden bizonyítékkal ellentétes. És nem csak az énekesekről van szó. A Máté-passióhoz kellett még találnia legalább huszonnégy tapasztalt hangszerjátékost.\"

\"És különös gondot fordít a részletekre, az első basszus áriák a vége felé jelennek meg, amikor az énekestől már nem kívántatik meg Jézus szavainak éneklése. Bach mindenek fölött pragmatista volt. Többé-kevésbé képzett egyének kis csoportjával rendelkezett, de ezeket egy zeneszerző képezte, egy stílusban, hosszabb időn át. Természetesen voltak frusztráló pillanatok, de az a kép Bachról, hogy énekeseinek és hangszereseinek képességeit messze meghaladó zenét írt, fölényeskedő és messze áll az igazságtól. Lipcse nem provinciális, isten háta mögötti város volt, hanem az abszolút központja a haladó lutherianizmusnak, amely a legtermékenyebb talajnak bizonyult Bach zenei géniusza számára.\"

És most néhány saját megjegyzés.

Lehet a 17. századi német gyakorlatra hivatkozni, de ez - azt figyelembe véve, hogy Bach pontosan száz évvel Schütz, hetven évvel Tunder után született, és Buxtehudénél is közel fél évszázaddal volt fiatalabb - csúsztatásnak is felfogható, tudván, hogy az egész barokk zenei ízlés és gyakorlat mekkorát változott éppen a 17-18. század fordulóján. Még akkor is, ha kisebb városok szegényebb, zenészekkel rosszabbul ellátott templomai valóban kevés emberrel rendelkeztek is, és ennek következtében őrizték az \"egy szólam - egy személy\"-, vagy még inkább az \"annyi és olyan szólam, ahány és amilyen zenészünk van\"-szabályt. Hiszen Schützöt is a harmincéves háború (ember)pusztításai kényszerítették a 2-3 muzsikusra számító egyházzenei művei megírására. De Buxtehude Lübeckben, a gazdag Hanza-városban működött. Bach fiatal korában meglátogatta, valószínűleg akkor hallott először kétkórusos műveket. Ezek előadásához a városkörnyéki hercegi udvari zenekarok zenészeit is elhívták. Számuk negyvenre is rúgott. Aligha kétszer négy énekes mellett.

Másrészt ebből az időből arra is van példa, hogy az igények és ízlések változásai milyen gyorsan szüntetnek meg hagyományokat. Például, éppen a Máté-passió operisztikus elemei, a da capo áriák nem éppen az idézett zeneszerzők eszközei voltak. Van fakszimilém három Schütz-passió korabeli, nyomtatottkotta-szépségű másolatáról. Összesen négy énekes kell az előadásukhoz. Nincsenek hangszerek, még continuo sem. Lehet ezt összevetni azzal a Máté-passióval, amelynek minimalista előadásához McCreesh szerint is legalább huszonnégy hangszerjátékosra van szükség?

\"Gyakran mondják...\" Igazából ez a gondolatsor volt az, amely e kis figyelemfelhívó értekezés megírására késztetett. Mint az eredeti dokumentum idézeteiből egyértelműen kiviláglik, Bach nem feltétlenül tizenhat énekest kívánt kórusaiba, hanem szólamonként minimum kettőt. Egészen pontosan: a kórus fogalmát nála igenis az fedte, hogy egy-egy szólamot legalább két énekes szólaltat meg, ideálisan négy. És azt is az elsők között tartotta fontosnak leszögezni, hogy az énekeseknek két fajtája létezik: szólista és kórustag. Az ötvenöt diákot figyelembe véve a való világban szólamonként három embert (kórusonként tizenkettőt) tudott kiállítani, így betegségek idején is biztosítva volt legalább két ember. Tovább olvasva a szöveget az derül ki, hogy a három fontos nagy templomba nemhogy tizenhat, hanem harminchat énekesre volt szüksége. (A negyedik templomba a kimondottan rosszakat küldte korálokat énekelni.) Vagyis szó sincs róla, hogy a négy templomba összesen 16 diákja lett volna.

A félreértést - szerintem - az okozhatja, hogy Bach itt nem tisztázza, végül is ki tudja-e állítani, helyesebben kiállítja-e ezt a 36 embert a gyengébbekből is, vagy csak ki kéne állítania. De a levél végén, amikor is név szerint felsorolja az ötvenöt diákot, ott pontosan tizenhetet jelöl meg mint abszolút használhatót, húszat mint képezhetőt, vagyis megvan a harminchat. Ezek után mit mondjunk, amikor McCreesh négyszer négy énekesről beszél? Hazudik? Nem tud olvasni? Vagy netán számolni? Vagy feltételezi, rajta (rajtuk) kívül senki sem tud hozzáférni a szöveghez? Egyáltalán milyen logikai bukfenccel lesz a tizenhétből négy, hárommal osztva? Illetve, miért osztja négyfelé őket megjegyzés nélkül, mikor másutt olvasható, hogy három templomban folyik komolyabb zenei szolgálat.

Húsz fiút lehetett tehát használni mint motetta-énekest, akiket még képezni kell és lehet, és tizenhét botfülű volt, akik zeneileg reménytelenek voltak. Itt viszont egyetérthetünk McCreesh-sel, amikor önmagának is ellentmondva azt állítja, néhány hónap zenei képzés Bachnál komoly előremenetelt jelenthetett a tudás terén, és egy olyan jelentős város, mint Lipcse valószínűleg kisegítők terén sem állhatott rosszul, mint ahogy ebben a minőségükben komolyan számíthatott Bach az egyetemi diákokra, és a hangszeres játék területén - kényszerűségből - a Tamás-iskola növendékeire is.

A Bach által ideálisnak tartott zenekari létszámból (ez nagyobb, mint a ma legkevesebbként elfogadott 2+2+1+1+1 felállás) az is nyilvánvaló, ezen a téren sem minimalista igényei voltak. A továbbiakból kiderül azonban, hogy az egyházi muzsikához rendelt városi alkalmazású és alkalmi muzsikusok között a levél írásának időpontjában nem volt brácsás, csellista és nagybőgős. Ezeket az egyetemisták és az alumnusok segítségével lehetett pótolni. Elméletben tehát - főleg nagyobb ünnepek idején, amikor, mint írja, két templomban is rendes, nagy zenét kellett produkálnia - nemhogy a Máté-passió kevés szereplős, de szinte semmilyen előadására nem volt lehetősége. Ha ez néha mégis sikerült, akkor nyilván minden szervezőképességére szüksége volt, hogy zenészeket toborozzon. És akkor már feltehetőleg a minimálisan ideális létszámhoz ragaszkodott, amibe azért kétszer nyolc kóristának is bele kellett férnie.

A Nekrológ szerint Bach hagyatékában öt passió maradt. Ebből a két nagy a Máté és a János. A Márkus-passió zenéje más műveiből lett összeállítva, a Lukács-passió egy másik zeneszerző gyenge művének másolata, az ötödikről semmit sem tudunk. Tudjuk viszont, hogy 1729 után (a bemutató talán 1727-ben volt) kétszer adta elő a Máté-passiót, amikor is a három (legföljebb négy) előadáshoz nyilván minden befolyását, szervezőképességét latba vetette, hogy megfelelő számú és kvalitású zenészt gyűjtsön össze. A híres levelet 1730-ban írta, egy évvel az első (vagy második) előadás után, és éppen azért, mert ebben az évben kilenc kitűnő növendék is távozott a Tamás-iskolából - köztük az általa legtehetségesebbnek tartott fia, Wilhem Friedeman is -, akiknek hiánya igen érzékenyen érintette. Õk bizonyára biztos alapját képezték az a bemutatónak. És a legjobbnak ítélt tizenhét diáknak is ott kellett lennie legalább egy-két éve. Tehát a legfontosabb: Bach nem összesen nyolc-tíz, hanem több mint húsz énekesre, jó képességű zenészre számítva írta meg egyik fő művét.