Magyar nyelvű könyvek Johann Sebastian Bachról

Ma lenne 320 éves Johann Sebastian Bach. A sokak által a legnagyobbnak tartott zeneszerző nevéhez méltó súllyal szerepel a magyar zenei könyvkiadásban. Bár a múlt nagy Bach-irodalmának alapművei, Forkel (1802), Spitta (1873-1880), Pirro (1895), Schweitzer (1905), Schmieder (a Bach-jegyzék összeállítója, 1950) könyvei nem olvashatóak magyar fordításban, sőt még a rövidke Carl Philipp Emanuel Bach-Agricola Nekrológból (1754) is csak kisebb részletek az alább felsorolt művekben az életrajzi részek közt itt-ott, az utóbbi fél évszázadban sok történt azért, hogy a zeneszerző életének és műveinek könyvek általi jobb megismerésével hallgathassuk, és érthessük zenéjét.

Nem érdektelen tehát áttekinteni, milyen művek szóltak, szólnak magyarul az ezen a területen is művelődni vágyó zeneszerető nagyközönségnek, a zenét tanuló ifjúságtól a lemezvásárlókon, koncertlátogatókon keresztül a képzett zenészekig. Az ötvenes-hatvanas-hetvenes években megjelent munkákon nőtt fel a mai negyvenes-ötvenes korosztály - ők a mai hangversenyjáró, lemezvásárló közönség törzse. Az új monográfia ezekhez képest módosítja ismereteiket.

Bartha Dénes: Johann Sebastian Bach (Művelt Nép, Budapest, 1956)
Petzoldt: J. S. Bach élete képekben (1956)
Barna István: J. S. Bach életének krónikája (Zeneműkiadó Budapest, 1974)
Hammerschlag János: Ha J. S. Bach naplót írt volna (Zeneműkiadó Vállalat, Budapest, 1958)
Hans Franck: Johann Sebastian Bach élete - regény (Zeneműkiadó Vállalat, Budapest, 1966)
Láng György: A Tamás-templom karnagya (/ered.1940/ Móra Budapest, 1958)
Gál Zsuzsa Az én zeneszerzőm - Johann Sebastian Bach (Móra Budapest, 1968)
Karl Geiringer: Johann Sebastian Bach (Zeneműkiadó, Budapest, 1976)
Alfred Dürr: Johann Sebastian Bach kantátái (Zeneműkiadó, Budapest, 1982)
Walter Kolneder: Bach-lexikon (Gondolat Budapest, 1988)
Groove Monográfiák - A Bach-család (Zeneműkiadó, Budapest, 1989)
Malte Korff: Johann Sebastian Bach (Magyar Könyvklub, Budapest, 2001)
Christoph Wolff: Johann Sebastian Bach - A tudós zeneszerző (Park Könyvkiadó, Budapest, 2004)

Amint látható, az utóbbi évtizedekben - a tragikus kilencvenes éveket leszámítva - nem maradtak a zenerajongók magyar nyelvű Bach-könyv nélkül, sőt Bartók és Mozart mellett az őiránta érdeklődők találhattak legbőségesebben irodalmat.

Aki elolvasta, átnézte ezeket a könyveket, tudja, hogy az igazán korszerű Bach-monográfiák sora Geiringer művével kezdődik. Az ötvenes évek közepére készült el a Bach által használt kottapapírok vízjeleinek vizsgálata, amely sok esetben pontosította a művek keletkezéstörténetét, de egyéb tudományos kutatások is hozzájárultak ahhoz, hogy több mű (leginkább kantáták) kikerült a BWV-jegyzékből, vagy más évet kapott keletkezési évszámául. A Geiringeré előtt megjelent művek ettől avultak igazán el, hiszen ezek az adatok az akkori Bach-kutatóknak még nem álltak rendelkezésükre.

A zeneszerző életrajza addigra lényegében teljesen ismert volt, az már az egyes írókon múlt, mennyit tartottak ebből közreadásra érdemesnek. Geiringernél rövidebben olvashatunk erről, mint Barthánál. Inkább az adatok, tények értékelése, új megvilágításba helyezése az, amelyben igazából csak Wolff könyve hozott változást. A Hammerschlag János hagyatékából összeállított, abszolút ismeretterjesztőnek szánt könyvecskében (ennek nagy erénye a g-moll fantázia és fúga [BWV 542] témájául szolgáló - Reinken által is feldolgozott - népdal kottájának közlése) olvasható egy idézet Albert Schweitzertől, aki Wolff szerint alapvetően maghatározta a Bach képet az utána következő évtizedekre.

Ha mi el is vetjük a kísértést, hogy helyből cáfoljunk egyes kitételeket (miért kellene egy zeneszerzőnek kora középpontjának éreznie magát, miért kellene tudnia elhelyeznie magát az egyetemes európai zenetörténetben, ráadásul százötven évvel későbbi ismeretek, elvárások szerint, vagy hogy egy zeneszerző, aki mindent meg akar mutatni, amit a fúgáról tudni lehet, vajon tényleg jelentéktelennek tartja-e magát, a többi állításról nem is beszélve), akkor is kérdés: tényleg kora középpontja volt-e? Vagy csak Schweitzer akarja így látni, láttatni? Bach sok mindent tett, sokan tanultak tőle, de igazi hatása tényleg csak évtizedekkel halála után kezdett érződni. Például, amikor Beethovent Neefe a Wohltempriertes Klavierből tanította zongorázni. Vagy amikor Chopin prelűdöket írt e sorozat nyomán.

Bartha könyvét még alapvetően határozza meg a schweitzeri szemlélet, olyannyira, hogy olykor még saját magának sem hisz. Egy helyütt arról ír, szinte senki a kortársak közül nem fogta fel, milyen zseni működött huszonhét éven át Lipcsében, majd tizenöt oldallal később kétkedés nélkül idézi Phlipp Emanuel Bachot, aki azt írja: \"Akkoriban nemigen akadt Lipcsén átutazó muzsikus, aki ne igyekezett volna apámat megismerni, és előtte játszani…\" Még Besztercebányáról és Nagyszebenből is érkezett hozzá két orgonista - írja Bartha. Pont a lipcseiek ne tudták volna tehát, kivel állnak szemben? A tanács azért nem egy város, és ha - mint jó hivatalnokokhoz illik - packáztak is Bachhal, talán túlzás őket tenni meg zenéje legfőbb ítélőbíráinak. Érdekes, hogy ez a fajta gondolkodásmód még Geiringer könyvének Epilógusában is kísért:

Kissé hosszadalmas lenne a teljes idevágó szöveg, ezért legyen itt most elég ennyi, akit érdekel, utánanézhet az arany borítójú kötetben. De a lényeg ugyanaz: az utókor ítéletét (nevezetesen, hogy Mozarttal, Beethovennel - a többiekről nem is beszélve - összehasonlítva is a helyét bőven megálló alakról van szó) nem tudták a kortársak magukévá tenni. Ez természetesen magára Bachra is rossz fényt vet - hiszen ez \"egyéni tragédia\" (tragikus alak tehát) -, aki nyilván nem volt elég belátó ahhoz, hogy zenén kívüli eszközökkel is bizonygassa, mekkora zenész is ő. (Matthesonnak például nem is válaszolt, amikor az zenei lexikonához anyagot gyűjtendő, kérdésekkel fordult hozzá.) Miért nem volt akkora egója mint Wagnernek? (Egyébként, tényleg nem volt? - olvasva Wolff könyvét.) Kik voltak, és kik nem személyes barátai? Kik álltak saját körén kívül? Miért kellett volna tudnia egyszer-kétszer látott emberek reakcióit felmérnie? Nagy Frigyesét egyébként még Voltaire-nek sem sikerült, aki sokkal jobban ismerte. Gyakorlatilag egy autista személyiség képe ez, az összes rendelkezésre álló tény végiggondolása nélkül.

Egyébként: hihetetlenül szerény-e egy olyan zeneszerző, aki kora általános szokásával ellentétben minden díszítést kiírt műveiben - ezt a korabeli kritikusok szemére is vetették -, pontosan azért, mert nem bízott a művei előadásra rendelt, vagy vállalkozó, nálánál ezek szerint csakis rosszabb képességű, zenészekben? Aki a fúgát egyfajta teodiceaként felfogva, az isteni tökéletesség tükröződésnek tartva, saját tudomása szerint is egy minden addigit felülmúló zenei vállalkozásba kezd, ezen keresztül akarva megmutatni a világnak: igenis van Isten. Ez egyébként zenei tudományának alapja is. Az istenbizonyítás.

Mindemellett Bach-ismeretünk tragédiája, hogy az a két dokumentum, amely a legélesebb fényt veti személyiségére (a Rövid, de feltétlenül szükséges vázlat…, és az Erdmann-levél), 1729-30-ból, életének olyan időszakából származik, amikor lehet mondani, mélyponton volt. Ezekből azért komoly kutatóknak már Wolff előtt sem szabadott volna messzemenő következtetéseket levonniuk egy ember egész életére nézve. Aki egy olyan korban élt, amelynek társadalmi rendszerét, ennek elvárásait, értékrendjét, az egyes emberekre ható elemeit nem tanulmányozták behatóan.

Sokszor idézik az Erdmannak írt levelet, különös örömmel azt a részt, amikor Bach arról panaszkodik, hogy ha az egészséges időjárás miatt kevesebb a halott, akkor a kevesebb temetési zene miatt a jövedelem is megcsappan. Ott van a Vázlat is, amely szintén kicsinyesnek tűnhet bizonyos követeléseivel. Azt már kevesebbszer olvassuk hangsúlyozottan - mint Wolffnál -, hogy Bachnak nem tartozott hivatali kötelezettségei közé a kantáták, passiók komponálása. Vagyis 1723 és 1729 között Bach megírta - tudta vagy nem, lényegtelen - az egyetemes zenetörténet legnagyobb életműi részét, két-háromszáz kantátát, és legalább a János- és Máté-passiót, minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül, és erről nem tesz említést Erdmannak, és nem hozza fel érvként a tanácsnokoknak sem. Pedig joggal mondhatta volna, hogy ha ezt ő megtette, akkor legalább tökéletes előadásukhoz (ami viszont hivatali kötelezettsége) kapja meg az anyagi segítséget.

A fenti példákat csak azért tárgyaltam egy kissé talán hosszadalmasan, hogy lássuk, miféle szemléleti elferdüléseket kellett Wolff könyvének kiegyenesítenie. De vannak kisebb jelentőségű tények is, amelyeket cáfol, illetve másként értelmez.

Nem gondolná, hogy az idegen hajadon, akit Bach Arnstadtban felvitt a templom kórusára énekelni, és ezért megrótták, Maria Barbara, későbbi első felesége lett volna. Ő ugyanis szülei halála után akkor már több éve a városban élt, így a tanácsi jegyzőkönyvben nem nevezték volna idegennek.

Jelentősebb újdonság, hogy a Capriccio a legkedvesebb testvér távozására (BWV 992) nem akkor íródott, amikor Johann Jacob Bach (Bach bátyja) elindult oboistának a svéd király hadseregébe. Erre kevés benne a zenei utalás, és Bach így címezi híres levelét Erdmannak: \"Nemes és Nagytiszteletű Uraságod (és ha még szabad így szólítanom) nagyra becsült Bátyámuram\". Ami azt jelenti, a \"frater\" szó a címben nem feltétlenül vértestvért jelent, hanem egy nagyon nagyra becsült barátot, leginkább Erdmannt.

Barthánál, de sok más helyen (pl. Korffnál is) olvasható - sajnos nem tudni, melyik forrásából származik ilyen formában - az a feljegyzés 1723 áprilisából, a lipcsei tanács üléséről, amely szerint Platz tanácsnok azt mondta volna: \"… ha már a legjobbakat nem tudtuk megkapni, meg kell elégednünk a középszerűvel\". Amely Bachra vonatkozott volna Telemann és Graupner ellenében, és persze megint csak igen rossz fényt vetetett az említett urakra. Wolff könyvében Platz tanácsnok ezt mondja: \"… minthogy a legjobbra nem lehet szert tenni, el kell fogadnunk egy közepest; sok jót mondtak egyszer egy pirnai emberről\". A legjobb tényleg lehetett Telemann, akinek egyetemi végzettsége is volt, ellentétben a többi jelelölttel, és zenei hírneve is támadhatatlan volt, de a pirnai kántor nem Bach volt, aki akkor még szintén habozott, és nem jöhetett számításba. A kis kötheni fejedelemségben volt udvari muzsikus, publikált művek nélkül, tehát nem is különösebb csoda, ha nem igazán tudták értékelni.

Pontot tesz Wolff a Máté-passió keletkezési ideje kérdésének tárgyalása végére is. Geiringernél még csak egy lábjegyzetben olvasható, hogy a bemutató nem 1729-ben, hanem talán 1727-ben volt. A Grove Monográfiák J. S. Bachról szóló fejezetében (amelynek ide vonatkozó részét Wolff írta) még szintén csak feltételesen szerepel 1727. Az új könyvben már minden kétség nélkül, mintha ez sohasem lett volna kérdés, már 1729 a dátum. Azt Kolneder Bach-lexikonából kell megtudnunk, hogy a tárgyban a Musical Quaterly egyik 1976-os számában Joshua Rifkin tett közzé tanulmányt. Teljesen tudományos dolgozat, a lábjegyzetek szövege több mint a főszöveg. Igen agyafúrt, de meggyőző gondolatmenettel bizonyítja igazát. Sajnos még kivonatos ismertetése is elég hosszadalmas lenne. De olvasván arra gondol az ember: ha a Bach-kutatóknak ilyen bonyolult gondolatmenettel kell bizonyítaniuk egy ilyen egyszerű tényt is, nem csoda, hogy megzavarodnak, és ott is rémeket (megfejtendő talányokat) látnak, ahol ilyennek nyoma sincs.

Mint például a Rövid, de feltétlenül szükséges vázlatban, amelynek szintén Rifkintől kiinduló félreértelmezése vezetett az \"egy ember - egy kórusszólam\" egyáltalán nem bachi eszményének felvetéséhez. (Ld. egy korábbi Momus-cikket e tárgyban, az Esszék, tanulmányok rovatban. Egyébként Wolff fő érvei ugyanazok, mint ama és e cikk szerzőéjé.)

És itt kell szólnunk Wolff könyvének egy hiányosságáról. Úgy vitatkozik elméletekkel, hogy nem szól arról, egyáltalán vannak-e, voltak-e ilyenek, ki és mikor vetette fel ezeket, ki és mikor cáfolta meg őket. (Biztos, hogy nem minden kutatási eredmény az ő munkája révén született meg!) Nyilván ez hihetetlenül megnövelte volna a jegyzetek számát, szövegét, de a jelentősebbek akár a főszövegben is szerepelhettek volna. Mint például a \"Bach műve-e a d-moll toccata és fúga?\" gondolat esetében, amely Peter Williams angol zenetudós és csembalista elmélete. Szerencsére magyarul is olvasható a Régi zene 2 (Zeneműkiadó Vállalat, Budapest - 1982) című összeállításban. (Jaap Schröder elkészítette a mű hegedűátiratát, és elő is adta egy rádióelőadásban.) Nyilvánvaló egyébként, hogy hosszas elemzése azt a célt szolgálja, hogy Wolff bebizonyítsa: ez igenis Bach-mű. Amit el is hiszünk neki, csak csodálkozunk, hogy például a legnagyobb orgonaművek között számon tartott g-moll fantázia és fúga miért nem kap egyetlen érdemi sort sem.

Hosszú lenne Wolff könyvének minden újdonságát, erényét végigvenni. A lényeg: kimerítő ismereteket kapunk egy olyan zeneszerzőről, akinek élete sokkal kevésbé ismert, mint akár sok kortársáé, azért is, mert ő maga sem törődött azzal, hogy a művein kívül mást is hagyományozzon az utókorra. E könyv ahhoz járul végre hozzá, hogy megtanuljuk: hogyan illeszkedik az egyetemes zenetörténet egyik legnagyobb alakja egy tizennyolcadik századi német nagyváros szellemi, emberi környezetébe. Mint alkotó szellem. Mint mindennapi ember. Akinek mégiscsak az volt a legfontosabb, hogy a hétköznapokra rendelt munkáját minél pontosabban elvégezze. És nem az, hogy azzal törődjék, mit és hogyan fognak gondolni róla évszázadok múlva.

De aki gondolni akar róla valamit, ezzel a könyvvel kezdje azt. J. S. Bach minden alól tud kivételt mutatni. Ebbe bele tartozik az is, hogy elolvasván egy ilyen szöveget, még műveihez is közelebb kerülünk, más füllel tudjuk hallgatni azokat. A szigorú parókásból esendő ember és támadhatatlan géniusz válik. Ha hiszünk, Isten nagyobb dicsőségére, ha nem, isten nélküli világunk teljesebbé tételére.