Kovács Zoltán: Moldvai Kantáta

Kovács Zoltán

Ritkán adatik meg az a lehetőség, hogy az ember nyomon követheti egy mű létrejöttét a kezdeti ötletektől, egészen az utolsó kettősvonalig. Az alkotás négy hónapja folyamán, a szöveg megtalálásától a hangszerelés befejeztéig, időről-időre alkalmam adódott, hogy meghallgathassam a készülő kompozíciót. A sors iróniája, hogy a bemutatón rajtam kívülálló okokból nem tudtam jelen lenni. Műismeretem így csupán a szerző zongorás előadásaira, valamint a hangverseny felvételének partitúra melletti meghallgatására támaszkodik.

(1999. február 22. Miskolci Nemzeti Színház,
Miskolci Szimfonikus Zenekar hangversenye,
Kincses Veronika - ének
Vez.:Hamar Zsolt)

Kovács Zoltán Moldvai kantátájának partitúráján még szinte meg sem száradt a tinta, amikor a Miskolci Szimfonikus Zenekar Kincses Veronika közreműködésével, Hamar Zsolt vezényletével sikerre vitte. Ritka szerencsés konstelláció, amikor egy felkérés nemcsak a szerzőben régóta érlelődő mondanivalóval, hanem az előadói gárdával is teljes mértékben adekvát. Ugyanis az, hogy a Moldvai kantáta nagyon jó mű, nem lehet kérdéses, elég meghallgatni, de az, hogy a közönségsiker megteremtésében igen jelentős szerepe volt Kincses Veronika drámai előadásmódjának, az még egy nem egészen professzionális felvételből is egyértelműen kiderült.

Egy kantáta esetén a szövegválasztással kezdődnek a gondok. Ki, mit és milyen nyelvezettel beszéljen? Próza vagy vers? Szépirodalom, vagy népi szöveg legyen? Magyarul, vagy latinul szóljon meg? S ha ez az alapvető kérdés így vagy úgy már eldőlt, még mindig ott a következő; ki az aki beszél? A szereplő/szereplők, vagy a szerző? Egyes-, vagy többes szám? Én mondom, vagy mi mondjuk?

A moldvai csángó népballada szövege a kegyetlen anyáról, aki nem tudja eldönteni, hogy kincseit, vagy gyermekét válassza, ma talán aktuálisabb, mint valaha. Önmagában az a tény, hogy a vagyon és az erkölcsi értékek közötti választás dilemmája napjainkban egyre többekben, s egyre gyakrabban vetődik fel - s finoman szólva sem mindig az utóbbi javára dől el a kérdés -, szomorú korkép.

Kovács Zoltán egyetlen előadóra bízza az elbeszélő, az anya és a gyermek szerepét, s ezzel alaposan megnehezíti mind a saját, mind a szopránszólista dolgát. A három személy, s ezzel együtt a három nézőpont azonban még a laikus hallgató számára is szinte mindig jól követhetően elkülönül egymástól, részben a dallamok karakterében, megformálásában, részben magában a hangszerelésében. Míg az anya külső, s belső bolyongását elbeszélő részek felvállalják a Cantata Profana, s így áttételesen a Máté passió hármas lüktetésű, skálamenetes, a mélységből föltörekvő moll dallamvilágát, s ezt a hangismétléses, kis hangközökben lépegető-kimozduló mély fekvésű narrátorral ellenpontozza, (kottapélda 3.old.) addig az anya “Istenem, Istenem,/ Édes, jó Istenem,/ Kincsemet vigyem-e,/ Gyermekem vigyem-e?” szövegű megszólalása két vonalas fiszről ereszkedő, melizmatikus anyag, mely villódzó hangszerelésű zenekari szövetbe ágyazódik. (kottapélda - 15.old.) A gyermek szólama ezekkel szemben egyszerű, népdal ihletésű. A háromszori könyörgés “Anyám, édesanyám,/ Ne hagyjon itt engem!” zenei megjelenítése csupán a hangszerelés által fokozódik, hangnemileg, harmonizálásában mindannyiszor azonos marad. (kotta - 35. és 37.old.)

Kincses hátborzongató az anyai átok megformálásakor. “Nem kellec, nem kellec,/ Futkosó kisfiam.” Ritka az a szoprán, akinek erő van a mély hangjaiban is.
A mű legfőbb erénye a drámai feszültség megtartása mintegy harminc percen keresztül, anélkül, hogy fárasztóvá válnék a hallgató számára. Pihenőt, elkalandozó perceket nem engedélyez, de levegővételt igen. A zenei anyag tematikus és gazdaságos, de nem ötlettelen. A remek zenekari közjátékok nem különálló részek, hanem szervesen folytatják, olykor megelőlegezik a történéseket. (kotta - 52.old.)
Ezek egyik legszebbike az az alig néhány perces “sirató”, mely a gyermekét otthagyó, bolyongó anya - quasi szubdomináns - zenei visszatérését előzi meg.
Kitűnő a vadak által megölt gyermek leírása is. Az öt nyolcad - három negyed váltakozása, az egyszerű, de jól fölrakott, s ritmizált akkordok kicsit naturalisztikussá, de nagyon hatásossá teszik. (kotta - 80.old.)
A zenekar “halálsikolya” utáni timpani szívdobbanások pedig - akár a Kékszakállú utolsó hangjai, itt is dominánson -, nyitva hagyják a hallgató előtt a darabot. Tessék gondolkodni... Tessék választani...

A Kincses Veronikának és Hamar Zsoltnak ajánlott Moldvai kantáta a Filharmónia Kelet-Magyarország Kht. felkérésére készült. Jó lenne a művet minél többet hallani! Egyszer talán én is eljutok.