Kórusok, énekegyüttesek - Néhány szempont a hazai énekes kultúra bírálatához

Bár az alábbi gondolatokat kóruskultúránk hiányosságairól több mint tíz éve fogalmaztam meg, szomorúan kell megállapítanom, hogy azok sajnos, még ma is érvényesek. Lehetnének-e jó énekegyütteseink? Valóban olyan jók a kórusaink? És ha nem, miért? Melyek az általános, a szemléleti hibák, és a részletekben milyen problémák adódnak például az egyes hangfajokon belül? Vizsgáljuk meg együtt ezt az állatorvosi lovat!

Ha sok ember rendszeresen összejön éneklés céljából, kórusról beszélünk. Ugyanez kisebb méretekben, mondjuk, ha az énekesek elférnek egy szobában (kamarában): kamarakórus. Ha a létszám olyan csekély, hogy egy szólamot csak egy ember énekel, énekegyüttesről beszélünk.

Ilyen egyszerű volna? Hát, azért nem egészen. Minél kisebb ugyanis a résztvevők létszáma, annál képzettebb hangokra van szükség ahhoz, hogy a hangzás kielégítő legyen. Amikor például az Ars Renata együttes születőben volt, a kis éneklő társaság négy, később öt emberből állott. Minden szólamot csak egy ember énekelt, mégsem állíthatjuk, hogy ez énekegyüttes lett volna. Hiába voltak muzikálisak a résztvevők, képzetlen hangjuk nem volt alkalmas arra, hogy kifejezően használják. Bizony, így csak egy nagyobb kórus néhány embere jött össze énekelgetni.

Az igény azonban megvolt a differenciáltabb hangzásra, így hát újabb tagokat toboroztunk, megpróbáltuk mennyiséggel pótolni a minőséget, kamarakórussá váltunk. 10-12 tag esetében azonban még mindig igen kívánatosnak tetszett, hogy mindenki egyénileg is képezze a hangját. Járjunk énektanárhoz, gondoltam, hiszen az énektanár olyan ember, akinek diplomája van arról, amit tanít, bizonyára ért hozzá. Szóval, az énekoktatást valami egzakt dolognak képzeltem, miként a közhiedelem is annak tartja.

Igen ám, csakhogy attól függően, hogy ki hová járt tanulni, a tagság körében egy és ugyanazon dologról homlokegyenest különböző nézetek kezdtek eluralkodni, ami persze vitákat szült. Végül jött a szopránba egy vékony kislány, Horváth Máriának hívták. Az 1965-ös Ki mit tud? győztese volt, de ezt szerényen viselte. Viszont feltűnt, hogy a külsőre legnagyobb tüdejű kórustag sem tudott egy levegőre olyan hosszú frázist énekelni mint ő, a pianói pedig akkor is hallatszottak, ha a többiek forte énekeltek mellette. Meg is kérdeztem, hogy ki a tanára. Ivánkovits Ferencné - volt a válasz. Elhatároztam, hogy mindenkinek oda kell mennie, ahol ilyen eredménnyel tanítanak.

Közben - mindenféle okok miatt - megfogyatkoztunk, és úgy hozta a sors, hogy ismét minden szólamot egy ember énekelt. Ám mindannyian ugyanott tanultunk, és máig biztos vagyok benne, hogy a lehető legjobb helyen. Így aztán ettől az időtől fogva számítom én az Ars Renatának, mint énekegyüttesnek a működését. Mert attól kezdve a hangzás gyökeresen megváltozott, és soha többé nem akartunk már kamarakórussá alakulni, sőt el sem tudtuk képzelni, hogy azt a hangzást valaha is előnyben részesítsük az énekegyüttessel szemben, kivált a régizenében.

Az énekegyüttesek hazája Anglia. Itt találhatók a leghíresebbek is, hogy mást ne említsünk, mint a Hilliard énekegyüttest, a Consort of Musicke-ot, a King\'s Singerst. Persze Franciaország sem marad le sokkal, gondoljunk a Janequin együttesre, vagy régebben az Ensemble Poliphonique de Paris-ra, de mégis az angolok vezetnek létszámban, hiszen a kollégiumok, templomok őrzik a folyamatos hagyományt. Az angol kóruskultúra, közhellyel élve, olyan, mint az angol gyep, amelyet csak nyírni és öntözni kell, bár az utóbbi, a szigetország klímáját tekintve, talán nem is olyan lényeges. Ezt teszik már több száz éve.

A King\'s Singers baritonistája egy beszélgetés során \"szerényen\" megjegyezte: nem olyan nehéz ez, a King\'s College Choirból találomra kiválasztott 4-5 ember ugyanilyen jól elénekelné ezeket a műveket. Az olasz erre azt mondja: si dice per scherzo e si pensa sul serio. Vagyis tréfából mondta, de komolyan gondolta, amit mondott, de számított rá, hogy a kontinensen ezt nem fogják elhinni. Pedig ez majdnem így van. Más kérdés persze, hogy a hagyományok ismerete és a kiművelt énekhang gyakorlattal párosulva még mindig nem elég az ilyen teljesítményhez. Egyéni kezdeményezőkészség, előadói véna, kitartó munka és óriási fegyelem is kell az énekegyüttes létrejöttéhez.

Nem hiába mondott ellent önmagának is a beszélő, amikor elmesélte, milyen vizsgáknak vetették alá a jelentkezőket, amikor pótlást kerestek az együttesből kivált tenor helyére.
Tanulságos volt az a válasz is, amit egy lelkendező hölgy kapott, aki azt kérdezte, hogy tudnak mindig olyan kedvesen mosolyogni a színpadon. Baritonistánk, sokak számára talán cinikusnak tűnően, azt válaszolta: - Tudja, asszonyom, mindig arra gondolunk, mennyivel könnyebb ezt csinálni, mint dolgozni.
Ezt a szellemes és többértelmű választ érdemes egy nagyon is lényeges kérdés megvilágítására felhasználni. Jómagam is azt szoktam mondani az énekeseimnek, tanítványaimnak, hogy az éneklést csak játékként szabad felfogni, mert ha munkaként csináljuk, nem éri meg, annak ugyanis túlságosan nehéz.

De térjünk vissza eredetileg feltett kérdésünkhöz: miért nincsenek nálunk énekegyüttesek? A válasz, sajnos kézenfekvő: mert mi nem gondozzuk énekes kultúránkat évszázadok óta folyamatosan, egyik napról a másikra pedig ezt megteremteni nem lehet.

A folyamatosság hiánya több tényező következménye. A középkor, a reneszánsz, sőt még a barokk korban is európai szintű kóruskultúránk virágoskertjeit megtépázták a történelem viharai, a balemlékezetű ötvenes években pedig, az egyházi iskolák megszűntetésével, szándékos pusztításnak voltak kitéve. Ugyanerre az időszakra esik, közismert okok folytán, a templomi énekkarok lezüllése, feloszlása is. Világi kórusaink ugyan bizonyos szempontból folytatták a Bartók, Kodály és Bárdos által a két világháború közt kijelölt utat, sikereket is értünk és érünk is el külföldi versenyeken, ám hangzásideálunkkal valami nincs rendben. Valahogy nem tudjuk eldönteni, hogy a keleti, vagy a nyugati mintákat kövessük-e. Nem tartozunk sem ide, sem oda: nem rendelkezünk sem olyan matériával (vagy inkább mondhatnánk, természetességgel) mint a szláv (orosz, bolgár) vagy balti kórusok, sem olyan finomsággal, csiszolt, civilizált hangzással, mint a francia, angol, vagy akár a német énekkarok.

Tegyünk hát kísérletet arra, hogy - a teljesség igénye nélkül - megvizsgáljuk a magyar amatőr kórusok hangzásvilágát.
Mindenekelőtt néhány megfigyelhető általános alapelv a szólamok szervezését illetően:
1. aki nem bírja a magasságot, megy a mély szólamokba,
2. aki nem bírja mélységeket sem, az megy a középszólamokba,
3. aki nagy hangterjedelemmel rendelkezik, azt fregoliként használják, főleg, ha muzikális.

SZOPRÁN:
A magyar kórusoknak ez a szólama a kétvonalas \"d\"-n felül erőtlen és levegős hangzású. Az a néhány képzettebb hangú énekes, aki képes a magasságokat tömören és rezonánsan énekelni, kiszól, és ezért dorgálásban részesül. Így aztán vagy leszokik a jóról, és maga is levegősen kezd énekelni, vagy megszökik, mert a gyengébb adottságúak kiutálják. Tehát éppen azok távoznak, akikre alapozva a többieket is fel lehetne emelni egy (több értelemben is) magasabb régióba. Marad a fent említett hiányosság miatt fortéban a visítás (csúnya hangszín), pianóban a \"meleg levegő\".

MEZZO:
A 2. pont értelmében itt gyűlnek össze a leggyengébb hangi adottságúak, kivéve, ha a 3. pont alapján is kerül ide valaki, mivel a szélső szólamok ellátottsága jó. Ha nem így van, a \"fregolikra\" általában szomorú sors vár, a szélső szólamok erőltetése miatt. Ők lennének tulajdonképpen a valódi mezzoszopránok. Ennek a szólamnak a hangszíne többnyire fakó. Ha viszont sok valódi mezzo van benne, akik többnyire egészségesebben is énekelnek az átlagnál, osztott szólamok esetén előfordulhat, hogy elnyomja a szopránt, ami ismét csak lefojtáshoz vezet.

ALT:
Lásd az 1. pontot. Általános probléma (nem csak nálunk), hogy kevés a valódi alt. Hogy ez miért van így, csak találgathatjuk. Mindenesetre világjelenség. Nálunk ezen \"huhogással\" szoktak segíteni, azaz a mellrezonancia* kiaknázása helyett, amelyet sokan csúnyának tartanak (nem is szép, ha nem fokozatosan, hanem hirtelen, törésszerűen jelenik meg), a szájüregben sötétítik a hangot. (Lásd Karinthy Énekóráját: “Fuludnuluk du num tudluk fuludnu.”) Ez, sajnos, valódi altjainkra is jellemző, és nem csak kórusszinten. Mindez azt eredményezi, hogy négy szólamban való énekléskor az alt szinte alig hallható, ami a rezonanciátlan hangoknak köszönhető. Így azonban csak magas fekvésben lehet forte énekelni.

* A mellrezonanciával kapcsolatban meg kell említenünk a harmadik, azaz a középső regisztert is, amelyről Garcia tesz egyedül említést voix de fausset néven. Én ezt jobb híján torokregiszternek fordítottam, mert a garat rezonanciáit használja. Ha ezt nem ismerjük, nem tudjuk összekötni a fejhangot a mellregiszterrel. Így aztán valóban csúnyán hangzik az a törés, amelyet a mind az altok, mind a tenorok olyan jól ismernek.

TENOR:
Ezt a szólamot tekintik általában a legproblematikusabbnak. Sok panasz hangzik el a valódi tenorok ritkaságáról, pedig sokkal gyakoribbak az altoknál, csak rossz éneklési szokásaink miatt nehéz felfedezni őket. Ehhez a különféle balhiedelmek is hozzájárulnak. A köztudat, a nagy tenorsztárok kultusza ellenére, ezt a hangfajt nem tartja elég férfiasnak. Ez sokakat tudat alatt afelé befolyásol, hogy szabadulni igyekezzenek a \"megbélyegzéstől\" (nem hang, hanem betegség) és erőszakoltan mélyen énekeljenek, sőt beszéljenek is. Ismertem énekest, aki mikor a tanárnője rádöbbentette, hogy nem bariton, hanem tenor, sírva fakadt. Mindezek következtében valóban nehéz jó tenort találni, kórusaink tenor szólamai pedig nélkülözik a hangfajra jellemző karcsúságot és fényt, vastag, nehézkes színen szólnak, nem tudják megoldani a mellhang és a fejrezonancia (esetenként a voix mixte és a falzett, amelynek használata a kórustenorban elengedhetetlen) közötti átmenetet.

BARITON:
Ez kórusainknak talán legegészségesebbnek mondható szólama, bár magasabb fekvésben gyakran durva, ordításszerű a hangképzése, a tenornál már említett probléma miatt, miszerint az énekesek nem képesek a mellrezonancia fokozatos - a dallam emelkedésével arányos - elkeskenyítésére.

BASSZUS:
Négyszólamú éneklésnél ez a szólam az, amely - a baritonhoz hasonlóan - leginkább megközelíti a kívánt mértéket. Veszélyt jelent nálunk a szláv basszusok utánzása, ami lényegi és matérián alapuló megoldások helyett a felszínen mozog, és külsőségekben (például - akárcsak az altok esetében - a magánhangzók szájüregben való sötétítésében) nyilvánul meg. Ez azonban csak az énekesben vált ki tömörség- és zengésérzetet, a hallgató mindennek csak a fonákját tapasztalja, nevezetesen, hogy nem érti a szöveget, és hogy a hang fénye hiányzik. A sötétítés a dallamvonal lefelé haladtával általában fokozódik, és ötvöződik a hangképző szervek lazulásával, ami erőtlenné teszi a hangzást, ez azonban, hála a kombinációs hangoknak, akkordikus éneklés esetén (ha zeneileg tiszta a hangzás) nem feltűnő.

Mindenekelőtt az, hogy a hang nincs a helyén, vagyis nem a rezonanciák jó hatásfokú kihasználásával szólal meg. Ez sajnos nemcsak amatőr kórusainkra jellemző, hanem gyakran még szólistáinkra is. Hogy ez mennyire így van, arra bizonyíték a következő történet.

Volt alkalmam egy nyolctagú alkalmi férfikar vezetőjeként és egyben énekeseként részt venni egy nyugat-európai turnén. A Sevillai borbélyt adtuk elő mintegy 90 alkalommal. Csak a zenekar és a kórus volt magyar (jó üzlet volt az impresszáriónak, mert annyiért, mint mi, azon a tájon senki nem vállalta volna a dolgot), a szólisták főleg olaszok, vagy Itáliában élő, vagy ott tanuló japánok, ausztrálok, dél-amerikaiak voltak.
Sokat beszélgettem az olasz énekesekkel, akik néha cserélődtek, így például három alkalommal Luigi Alvával voltunk színpadon, aki beugrásként vállalta ezt az általa oly sokszor, és nagyszerűen énekelt szerepet. Sokat énekelt Paolo Barbacini is, aki szintén jó énekes, még ha nem is Alva formátumú nagyság. Alvával szerepelni óriási élmény volt, mert még mi, a kórus tagjai is folyton azt éreztük, mintha állandóan velünk foglalkozna. Partnerré tudott avatni bennünket. A hangja már nem volt a régi, de technikailag, zeneileg, és főleg színészileg felülmúlhatatlan volt. A legtöbbet Tino Navától tanultam. Ő sem volt fiatal már, nem is híres nagyság, de vitathatatlanul ő volt a legjobb énekes az egész társulatban.
Bármelyiküket kérdeztem a kórusról, zeneileg mind elégedettek voltak velünk, de egyikük sem mulasztotta el megjegyezni: tutti avete voci spostate - mindannyiótok hangja rossz helyen szól. Pedig a többiek hivatásos kórusokból jöttek (Opera, Rádió), és mindenki egyénileg is tanult énekelni. Ez mindenesetre elgondolkodtatott a magyar énekoktatás állapotát illetően.

Ha nincs a helyén a hang, hát hol van? Hátul. Általános hiba, hogy torkosan szólnak a magyar hangok, amiért gyakran okolják a nyelvet is. A magyar beszéd intonációszegény, monoton, halljuk lépten-nyomon. Kétségtelen, hogy ebben van valami igazság, már ami a városi beszédet illeti. Kohójában a különféle tájszólások intonációi kioltják egymást, ahogy a két, sőt háromféle \"e\" hangunk is egyetlen lapos és kellemetlen hangzóvá silányult. Sajnos, ez ellen vajmi keveset tehetünk (Kodály megpróbálta), az éneklésben megnyilvánuló káros hatások ellen azonban énektanárainknak igenis lenne mit tenniük.

A másik általános hiba a zenei intonáció problematikája. Ha csak érintőlegesen is, de meg kell említenünk ezt a tényezőt. Jóllehet Bodon Pál kitűnő könyve, Az intonálás iskolája mindenkinek rendelkezésére áll (igaz, hogy már csak könyvtárakban elérhető), ezen a téren is sok hiányosság található. Olyan balhiedelmek tartják magukat, hogy a terc a dúr akkordban alacsony szokott lenni, hogy a vezetőhangnak jó magasnak kell lennie, holott az általános hiba ennek éppen az ellenkezője, ami persze a helytelen nevelés, a zongorával való tanulás eredménye. Reneszánsz vagy barokk művekben a \"jól temperált\" zongora harmóniái elviselhetetlenül hamisan hatnak. (Tudvalevő, hogy Bach Wohltemperiertes Klavierja sem egyenletesen temperált csembalóra íródott). Nem egy énekesemmel valóságos csatákat kellett vívnom az első időkben a tercek (a molltercet a zongoránál magasabbra kell intonálni) és a vezetőhangok magasságát illetőleg. Még jól jártunk akkor, ha sikerült a kezébe nyomnom Bodon könyvét, és el is olvasta azt.

Helyben vagyunk. Miért is nincsenek nálunk énekegyüttesek? Mert az a közeg, amelyből utánpótlásukat meríthetnék, nincs megfelelő szakmai szinten. (Kodály országában!!!) Mit is mondott a King\'s Singers baritonja? A King\'s College kórusából találomra kiválasztott öt ember ugyanúgy énekelné ezeket a műveket, mint a világhírű együttes. Vajon ugyanezt elmondhatnánk-e mi is, ha lenne ilyen világhírű együttesünk? Vajon melyik kórusunkról? (Az összefüggés körülbelül ugyanaz, mint az élsport és a tömegsport esetében.)

Mégis célszerűbbnek látszik tehát továbbképzett kórustagokból alakítani együttest, mint szólistákból. Miért? Nem szeretném szólóénekeseink szakmai tulajdonságait vizsgálat tárgyává tenni, még a kórusokéhoz hasonló, elnagyolt módon sem. Azt, hogy szólistáink primer módon alkalmatlanok ilyen fajta feladatok megoldására, elégségesen bizonyítják az oratóriumokban elhangzó kvartettek szánalmas hangzásképei. A többnyire hatalmas vibrátóval (vagy inkább tremolóval, mintha csupa kiöregedett énekes lenne) megszólaló, erőszakos képzésű hangokkal képtelenség tiszta harmóniákat felépíteni.

Az együtténeklés szellemével is baj van. Általában mindenki egyszerűen szólónak fogja fel a saját feladatát, amelyhez a kíséretet a zenekar és a többi énekes szolgáltatja. Mindez alól persze már dicséretes kivételek is akadnak (a legutóbbi idők historikus előadói gyakorlatában), amiből az is kitűnik, hogy ugyanaz az énekes képes kétféle zenei, előadói környezetben az előbb leírt módon, vagy azzal ellentétesen is viselkedni. Ez azt bizonyítja, hogy nem az egyes emberekkel, hanem a közszellemmel van baj.

A szólisták az énekegyüttest nem nagyon becsülik. Leginkább valamiféle kóruséneklésnek tekintik, amelyben nem tanácsos részt venni, mert árt a hangnak. Sajnos, gyakran énektanárok körében is hasonló véleményeket lehet hallani. Ez annak köszönhető, hogy nem tudják, miről is van szó tulajdonképpen. Az igazi énekegyüttesnek magától értetődően szólista teljesítményű hangokból kell állnia, azonban tagjainak olyan szintű képzettséggel kell rendelkezniük, ami lehetővé teszi számukra, hogy uralkodjanak a vibrátón, vagy a tetszőleges fekvésben tetszőleges dinamikával való éneklést, hogy csak ezt a két fontos követelményt említsem. A bel canto egyik meghatározása szerint az tud énekelni, aki bármely fekvésben bármely dinamikával érthető szöveget tud énekelni. (Nálunk gyakran elhangzik: megvan nekem ez a magasság, de csak forte tudom énekelni.) Aki még nem jutott el erre a szintre, annál természetesen elképzelhető, hogy problémát jelent az alkalmazkodás. Ezt elismerni meglehetősen kínos, mivel csorbítaná az illető önbecsülését, ráadásul hiányosságairól csak részben tehet, mivel nálunk nincs hol pótolnia lemaradását. Itthon ugyanis a piano nem divat.

Jól énekelni csak egyféleképpen lehet, de ha valaki valóban jól énekel, minden, a szakmába vágó feladatot meg tud oldani - természetesen azzal a megszorítással, hogy mindenkinek megvan a maga területe, ahol legjobban ki tudja fejteni képességeit. Az angol énekegyüttesekben olyan szólisták énekelnek, mint Martin Hill, David Thomas, vagy Emma Kirkby, és még sorolhatnánk a többieket is. Majdnem mindannyian énekelnek oratóriumot, sőt operát is, mégpedig kitűnően. Az együttes éneklésben viszont ezek a nem ritkán az átlagosnál nagyobb volumenű hangok fantasztikus alkalmazkodóképességről tesznek tanúbizonyságot. Martin Hill például (akit annakidején volt szerencsénk hallani a Zeneakadémián az Idomeneo koncertszerű előadásán) erős, telt zengésű, majdnem baritonális tenor, mégis képes Dowland néha szinte instrumentális mozgalmasságú, csipkeszerűen vezetett tenorszólamait (White as lilies) elegánsan kirázni a kisujjából. Ha nehezére esnék, bizonyára nem foglalkozna ilyesmivel, kivált, ha úgy érezné, hogy ezzel hangi épségét, szólistakarrierjét veszélyezteti.

Vajon jobb adottságú énekeseik vannak az angoloknak, mint nekünk? Nem hiszem, csak talán jobb képzésben részesülnek. Nálunk, tisztelet a kivételnek (mert ilyen is van), az énekoktatás abban merül ki, hogy megtanítjuk a növendéket, miként legyen képes minél nagyobb hangot kiadni magából. A régiek, ha egy énekest dicsértek, nem azt mondták róla, hogy hatalmas hangja van, hanem hogy milyen kifejezően tolmácsolja a művet, hogy mennyire megindítja a hallgatóságot. Vajon elérjük-e valaha ismét ezt a paradicsomi állapotot?