Kicsik és nagyok – Mozart-szimfóniák

Ha az ember fiának nincs egy gondos mentora, aki idejekorán gyakorlati tanácsokkal látja el a kezdő lemezgyűjtőt, hogyan is építse házi repertoárját, akkor sem történhet nagy baj, a lényegre óhatatlanul rájön magától. Noha többen – klasszikus zenei lemezgyűjteményt építő kollégáim és barátaim – beszámoltak róla, fiatalon bizony kaptak hasznos tanácsokat a gyűjtés lehetséges útjairól, sőt miértjeiről, előnyeiről és káráról egyaránt idősebb szaktársaiktól. (Magam is kedves emlékeim között őrzöm egykori tanárom, a szenvedélyes gyűjtő Zempléni Ferenc instrukcióit.)

De mondom, az ember előbb-utóbb belátja a lényeget: a gyűjtés nem halmozást jelent. A gyűjtés válogatást jelent. Minthogy elsősorban a gyűjtő ízlése, érdeklődése határozza meg, nem is jelenthet mást, hiszen tudjuk: az ízlés a válogatás képessége. Megfordítva: a válogatás nem egyéb, mint az ízlésünk „gyakorlása”. A mértéket nem ismerő CD-felhalmozás folytán pedig a lényeg sikkad el, jelesül a válogatás varázsa. A gyűjtőről nem a gyűjtemény terjedelme, hanem a belőle kiolvasható válogatási szempontok mesélnek szívesebben. Ellenkező esetben ugyanis minden következmény nélkül nevezhetnénk gyűjteménynek akár egy lemezbolt kínálatát. Márpedig mégsem mindegy, hogy a zenetörténet kiemelkedő alkotásai milyen előadásokon keresztül költöznek a fülünkbe.

Hiszem, ízlésünk formálásában, válogatási preferenciáink alakításában elidegeníthetetlen szerepet játszanak nem várt melléfogásaink, mint ahogy nemritkán az újtól való félelmünk, a kockázatkerülési ösztönünk is befolyásolja, mi kerüljön a lemezes polcunkra. Új utakat sokszor akkor is találunk, ha nem keresünk; addig nem ismert hangzásvilággal találkozunk, vagy nem kedvelt játékmódokat ismerünk és szeretünk meg darab idő múltán, ha biztosítjuk zenéinknek a megfelelő érési periódust, ha engedjük, hogy közelebb kerüljenek hozzánk a korábban idegennek tetsző effektusok. (Csak példaképpen: jómagam meglehetősen nehezen barátkoztam meg Cecilia Bartoli modorával, vagy éppen Wilhelm Kempff zongorázásával. Ma őket korszakos művészeknek gondolom.) Vagyis egyfelől szükségszerűen érvényesítenünk kell ízlésünket, ha lemezt vásárolunk, másfelől pedig helyesen tesszük, ha engedjük, hogy ismeretlen világok kéredzkedjenek közel a miénkhez, más szóval: helyesen tesszük, ha nyitottak maradunk.

Cikksorozatom második állomásához ezért is választottam Mozartot, mert sokak számára ő az abszolút origó. Akihez viszonyulnunk kell valahogyan, akit sosem kerülhetünk meg. Mozart nevét ma olyan ismertség, népszerűség, kultusz övezi, aminek párját alig találni. Az a CD-rengeteg, mely Mozart nevét hordja borítóján, mára nem egyszerűen követhetetlen mennyiséget alkot, de jószerivel tart a végtelenhez. Ha valamiben, Mozart ügyében mindennél jobban szükségét látjuk ízlésünknek, a képességünknek, mellyel kiválasztjuk az irdatlan masszából, mire is van szükségünk valójában. Hogy a Varázsfuvola, a Jupiter-szimfónia vagy a Kis éji zene több tucat, többé-kevésbé elérhető lemezfelvételéből melyiket hallgatnánk legszívesebben – vagy éppen melyik húszat.

Előző, a kis kiadók Bruckner-lemezeit tárgyaló írásom menetétől – mely a téma jellegénél fogva inkább adathalmozó diszkográfia-elemzésként szolgált – eltérően ezúttal más fonalat választok: válogatok, méghozzá szigorúan és hajthatatlanul. Meggyőződésem, hogy ez a legjobb (bár voltaképpen az egyetlen), amit az ember e kiismerhetetlen, felmérhetetlen, átláthatatlan CD-tengerben tehet. Rámutatok néhány Mozart-szimfónia lemezre, és gyűjteményembe illesztem őket, meglátom, hogyan állják meg a helyüket amott. S megkísérlem belátni azt is, Bruno Walter, Klemperer, Fritz Busch, Karl Böhm és más múltbéli ikonok sokat hallott Mozart-interpretációi hol és hogyan folytathatóak a 21. században.

Dilemmám nem ismeretlen a zenerajongó előtt: mi a helyzet az ún. korhű hangszeres Mozart-előadásokkal? Miféle hozadéka lehet a régizenés eljárások, játékmódok, effektusok Mozartba oltásának? Úgy hiszem, ma már nyugodtan állíthatom: alapjaiban írták át a jelenkori Mozart-olvasást ezek az interpretációk, sőt, az is kijelenthető, a modern hangszeres előadásokra is erősen hatottak. S hogy a dolog még bonyolultabb legyen, tudjuk, a historikus olvasatok is lehetnek egymástól merőben különbözőek. Akik hallották a közelmúltban, a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben elhangzó két hangversenyt, John Eliot Gardiner és az Angol Barokk Szólisták Mozart-koncertjét, ill. Philippe Herreweghe és zenekara, az Orchestre des Champs Elysées hasonlóképpen az osztrák géniusznak adózó zenekari estjét, sejthetik, miről beszélek. Ha hozzáveszem még lemezélményeimet, Marc Minkowski Mozart CD-jét (Les Musiciens du Louvre) például, a Concerto Kölnét, vagy a René Jacobs dirigálta Freiburgi Barokk Zenekarét, tovább árnyalhatom a képet a Mozart-szimfóniák autentikus hangszereken való megszólaltatásáról, s akkor még mindig csak az élvonalbeli együtteseket soroltam.

A kezdetek közismertek: csodálattal vegyes felháborodás kísérte annak idején a Roger Norrington jegyezte Don Giovannit és Varázsfuvolát (EMI), s hasonló sors jutott Arnold Östman és a Drottningholmi Barokk Színház friss hangsúlyokat, új hangzásarányokat kereső előadásainak is (Decca). Olyannak mutatta Norrington és Östman e műveket, amilyennek még sohasem hallottuk addig. Pergő tempókkal, új hangszínekkel, egészen más, a hagyományostól sokszor kirívóan elütő modorban szólaltatva meg azokat. Innen már csak egy ugrás volt Gardiner ciklusa a fontosabb Mozart-operákból (Deutsche Grammophon), később William Christie hallgatásra érdemes előadásai a Varázsfuvolából és a Szöktetésből (Erato), s bár az előbbiekhez képest kevésbé váltak népszerűvé, de említést követelnek Jean-Claude Malgoire bejátszásai a Da Ponte-operákból (Astrée-Naive). Napjainkban pedig René Jacobs újabb és újabb CD-i kérnek maguknak megkülönböztetett érdeklődést (Harmonia Mundi). És bár még mindig csak az operáknál tartunk, mindazonáltal ez a sor is jelzi az érdeklődés irányát.

Természetesen ezzel párhuzamosan zajlott a mozarti szimfonikus repertoár „régizenés” feltérképezése, az első, Christopher Hogwood (Academy of Ancient Music, Decca) által jegyzett teljes szimfónia-ciklust a 80-as, 90-es években hamarosan több is követte. Mint ahogyan a Gardiner és a Malcolm Bilson fémjelezte zongoraverseny-szériának is (Angol Barokk Szólisták, Deutsche Grammophon) jócskán akadtak követői. A kis kiadók, bár nem a legelejétől kapcsolódtak be ebbe a versenybe, a 90-es évek második felében már számottevő alternatívát kínáltak e téren is, mára pedig sorban szállítják a figyelemreméltó lemezeket e műcsoportban és előadásmódban.

Jelen írásomban néhány, modern instrumentumokon, ill. korhű hangszereken előadott Mozart-szimfóniát tartalmazó CD-t citálok az Olvasó elébe. A választásaimat természetesen az előadók, pontosabban a felőlük hozzám érkező hírek alapján realizáltam.
Hogy a végén kezdjem: nézzük a Jupitert!
Üdítő meglepetéssel szolgált egy eleddig számomra teljesen ismeretlen kamarazenekar, a Douglas Boyd vezette Manchester Camerata pazar lemeze (AVIE Records). A Nagy g-moll szimfónia és a Jupiter-szimfónia felvételét kínálja az angol cég kiadványa, méghozzá kiváló hangminőségben, egy letisztult, túlzásoktól, rossz grimaszoktól mentes, már-már puritán, mégis nagyszerű előadást hozva. Boyd és zenekara a hagyományos kamarazenekari hangzásra épít, sőt, azt valósággal a tökélyre fejleszti. Mértéktartó, egyenletes és végig kifogástalan egyensúlyban tartott zenekari produkcióról kell beszélnünk, amelyben remekül emeli ki a témákat a karmester, s végig tökéletesen kontroll alatt tartja a zenekarát.

Ezzel a kiadvánnyal érdemes párba állítani Jacobs a napokban megjelent lemezét, melyen a Jupiter mellett a No.38-as Prágai szimfónia hallható (Harmonia Mundi). Valamelyest a manchesteriekhez hasonló erényeket csillogtat a Freiburgi Barokk Zenekar is: itt is gondosak, precízen kiszámítottak a dinamikai váltások, frissek, de nem hajszoltak a tempók, hajszálpontosak a belépések; összességében pompásan gondozott zenekari teljesítményt hallunk, a híres freiburgi hangzás lenyűgöző erővel hat a Jupiter első tételében és mély drámaiságot közvetít az utolsóban. Boyd egyenletességre törekvő interpretációjával ellentétben azonban Jacobs felfogása kifejezetten retorikus jellegűek tűnik, inkább a beszédszerűség logikájával, mint a szonorikus gyönyörködtetéssel számol, mely a korhű hangszeres előadásoknak oly gyakran sajátja.

Ahogyan sajátja a Concerto Kölnnek is ez a fajta retorikus igényű előadói stílus, hovatovább iskolapéldáját nyújtják ennek. 2003-ban, a Capriccio kiadó gondozásában megjelent lemezükön egy nyitány és egy versenymű mellett két szimfóniát, a No.29-es A-dúrt, és a No.35-ös D-dúrt (Haffner) játsszák. Méghozzá olyan magas minőséget megütve, amilyenre ritkán találni példát. Korhű előadói instrukciókat követő előadásban ennyire érett, kifejező és pompásan összerakott produkciókat nemigen találni ezekből a művekből. A karmester nélkül játszó együttes kifogástalanul polírozott hangzása gyönyörűen kitölti a hangteret; a zenekar hangképe fényes, s miközben megfellebbezhetetlen stílusismeretről árulkodik, magabiztos és lendületes marad, emellett pedig kellően drámai hatást kelt. Nemigen állja a versenyt ezzel a lemezzel a Marco Boni által irányított Concertgebouw Kamarazenekar rossznak egyáltalán nem bélyegezhető Super Audio CD-je (PentaTone). Az amszterdamiak a manchesteriekhez hasonló méretű modern hangszeres zenekart alkalmaznak az A-dúr szimfóniában (lemezükön még a Kis éji zene és a D-dúr szerenád mellett a No.5-ös Hágai-szimfónia szerepel), ám játékuk, ugyan jó tagolású, pontos és ezzel együtt levegős produkcióval szolgál, kifejezésbőség és hangszépség tekintetében elmarad a Concerto Köln imént magasztalt bejátszásától.

A Harmonia Mundi égisze alatt vett lemezre két Mozart-szimfóniát korunk egyik legkeresettebb cseh karmestere, Jiři Bělohlávek és zenekara, a The Prague Philharmonia. Nemrégiben publikálták ugyanis Mozart Haffner- és Linzi-szimfóniáját tartalmazó lemezüket. A prágaiak egy kétségkívül kiváló erőkből álló együttes – ez a lemez a legjobb bizonyíték erre. Bělohlávek pedig most is rászolgál jó hírére: előadásai masszívak, de nem zsírosak, erősek, mégsem túl testesek. Bár hallhatóan nagyobb apparátussal dolgozik, mint fent említett manchesteri vagy amszterdami kamarazenekarok, ám a felvétel hangzása ettől nem lesz túltelített, mint amilyennek ma számos nagy karmester évtizedes bejátszásait érezzük. A cseh zenészek ugyanazzal az odaadással és lelkesedéssel dolgoznak, ahogy megszoktuk tőlük: teljesítményük bár nem kirívóan tetszetős, de egyenletes és végig kidolgozottnak, átgondoltnak tetszik. A Concerto Köln Haffnerjével szemben Bělohláveké kevésbé pergő, de súlyosabb hatású, nem annyira vibráló, inkább méltóságteljes és mértéktartó, ám cseppet sem érezni régimódian vaskosnak.

Végezetül keressünk egy jó modernhangszeres alternatívát néhány korai szimfóniára. Manchester, Amszterdam és Prága után figyeljünk most Koppenhágára, ott kezdett ugyanis komplett Mozart-szimfónia ciklus rögzítésébe Fischer Ádám. Méghozzá saját zenekara, a Dán Rádió Kamarazenekara (DR RadioUnderholdningsOrkestret) élén. A dán együttes, noha képességeik nem érik el a nagyhírű, rutinos kamarazenekarokét, Fischer pálcája alatt képes a meggyőző teljesítményre: a Dacapo Records kiadásában napvilágot látott új lemezük – melyen négy korai szimfónia (No.15, G-dúr; No.16, C-dúr; No.17, G-dúr; No.18, F-dúr) szerepel – nem cáfolja előzetes pozitív várakozásaimat. Bár az SACD hangképe némileg nyersebb, szikárabb, mint a korábban idézett lemezeké, azonban játékintenzitás és kifejezőkészség tekintetében láthatóan jó úton haladnak a dán muzsikusok. Előadásaik kevésbé transzparensek, mint az imént tárgyaltak, de legalább annyira elevenek, s bár ritmikájuk kevésbé éles metszésű, mint a historikus olvasatoké, frazírozásuk viszont hasonlóan karakterisztikus, sokatmondóan változatos és végig a kimunkáltság érzetét kelti.

Mindössze hat újabb megjelenésű, független kiadók által forgalomba hozott lemezt vizsgáltunk meg itt közelebbről, persze gondosan válogatva őket. A rajtuk hallható, elismerést érdemlő produkciók predesztinálják őket arra, hogy helyet találjanak maguknak a legigényesebb gyűjteményekben is. S egyszersmind jó alapot teremtenek a zenerajongónak, hogy eddig ritkábban emlegetett zenei együtteseket „teszteljen” a bécsi klasszika nagymesterének muzsikájával, mely talán mindennél jobban képes rá, hogy valósággal átvilágítson, s ezzel mintegy „beárazzon” egy zenekart és megmutassa, mire is képesek valójában.

A szövegben kommentált kiadványok jegyzéke:

– W. A. Mozart: Symphonies (Vol. 5, 1772); The Danish Radio Sinfonietta, Fischer Ádám (Dacapo SACD 6.220540)
– The Mozart Album; Concerto Köln (Capriccio/Delta Music, SACD 71 003)
– W. A. Mozart: Symphonies No. 35 „Haffner” & No. 36 „Linz”; The Prague Philharmonia, Jiři Bělohlávek (Harmonia Mundi, 901891)
– W. A. Mozart: Symphonies No. 38 „Prague” & No. 41 „Jupiter”; Freiburger Barockorchester, René Jacobs (Harmonia Mundi, 901858)
– W. A. Mozart: Symphonies Nos. 40 & 41; Manchester Camerata, Douglas Boyd (Avie Records, 2107)
– W. A. Mozart: Symphony No. 29 etc.; Concertgebouw Chamber Orchestra; Marco Boni (PentaTone, SACD 5186002)