Kicsik és nagyok – Bruckner

Hogy miért először Bruckner? Könnyű a válasz. A zenekarok és persze a karmesterek végett. Hogy mire képes egy szimfonikus zenekar valójában, kiderül, ha Brucknert játszanak. Az osztrák szerző szimfóniáinál ugyanis nincs „mellébeszélés”, nem lehet elsumákolni, elcsalni semmit. Ha egy szekció vagy egy szóló gyengébb a megkívántnál, óhatatlanul imbolyogni kezd az előadás, ha valamelyik hangszercsoport nem képes megfelelően ellátni a feladatát, könnyen borulhat a szerkezet. S ha a karmester nem igyekszik végig kontroll alatt tartani a produkciót, abból baj lehet. Hiszem: ha valamiben, Brucknerben nem lehet csalni a távolságokat, zenéje nem tűri a félmegoldásokat, s csak a legfelkészültebbek kezében nyílik meg igazán. A produkció minősége, művészi színvonala persze karmester és zenekar közös munkája és felelőssége. Bruckner művészete ebben a tekintetben is egyéniségeket kíván; olyan dirigenst, aki átlagon felül tud bánni a gondjaira bízott zenekarral, aki képes végigvinni az akaratát, s a hangszeresek hajlandóak maradéktalanul és feltétel nélkül követni az utasításait. A bruckneri struktúra és zenekarkezelés a karmestertől nem pusztán mesterségbeli tudást, de hajlamot, jellemet, irányítási-vezetési készséget, de mindenekelőtt nyakas határozottságot és elkötelezettséget követel.

A bevezetőben már volt szerencsém bőven kifejteni abbéli nézeteimet, miszerint a 21. században már lényegesen kisebbek az első-, másod-, ill. harmadvonalbeli (vagy annak bélyegzett) szimfonikus zenekarok teljesítménye közötti minőségi differenciák, mint voltak ezelőtt harminc évvel. Ma a világ szinte mindjen pontjáról érkeznek hírek meggyőző zenekari teljesítményekről, hogy ezidáig kevéssé becsült együttesek zárkóznak fel egy magasabb minőséghez. Megállapításom érvként szolgált a kis kiadók piaci pozíciónak javulását igazolandó. Meggyőződésem, ha a Bruckner-szimfóniák felvételeit vizsgálom a független kiadók kínálatát érdeklődésem homlokterében tartva, értékes tapasztalatokat gyűjthetek fenti állításom bizonyítására – avagy cáfolására. Természeten nemcsak a jelen Bruckner-játszására fókuszálva, de figyelemmel kísérve évtizedekkel ezelőtti előadások új, eddig nem hozzáférhető megjelenését is. Cikkemben így néhány adalékkal szolgálhatok ahhoz, milyen irányok érvényesültek egykor, ill. érvényesülnek ma a Bruckner-játszásban és befogadásban, mely karmesterek határozták-határozzák meg a jelen hatástörténetét. Természetesen nem törekszem teljességre, nincs módomban mindahány apróbb-nagyobb kiadó termékét fellelni, sem pedig azok hitelességét ellenőrizni. Kivált nem célom olyan kiadványok meghallgatására utalni az olvasót, melynek beszerzése szinte lehetetlen. Inkább csak keresztmetszetet kívánok nyújtani a téma további kibontását segítve.

Mert való igaz, Bruckner esetében a nagy kiadók már jószerivel mindent „elmondtak”, amit erről a zeneszerzőről általában tudni vagy hallani érdemes. Felsorolni is terjedelmes volna, hány teljes szimfóniaciklus elérhető jelenleg is a multik kínálatában Jochumtól Haitinkig, Barenboimtól Chailly-ig, Soltitól Wandig. Különös tekintettel olyan (hiánytalan széria részét nem képező) bejátszásokra, melyek Klemperer, Bruno Walter, Furtwängler, Knappertsbusch, Karajan vagy Celibidache neve alatt születtek. Ám a kis kiadók Bruckner-kínálata még így is olyan beláthatatlanul gazdagnak tűnik, hogy válogatni benne bizonyosan nem lesz haszon nélkül való.

Archívok

Magyarán: hitem szerint cseppet sem oktalan dolog az archív felvételek között kutatnunk, hiszen a korabeli Bruckner-olvasás olyan ágait is jelezhetik ezek a kiadványok, melyekről eleddig kevesebb szó esett a hazai recepcióban. A század középső évtizedeiben lábra kapott Bruckner-játszás legszebb pillanatait Oswald Kabasta, Wilhelm Furtwängler és Hans Knappertsbusch jegyzik. De míg utóbbiak hangzó hagyatéka a legtöbbet tárgyalt irányokat képviseli – Knappertsbusch Bruckner-olvasatainak szép összefoglalását publikálta az amerikai Music & Arts kiadó kompilációjában (Hans Knapperstbusch Conducts Bruckner – Symphonies Nos. 3–5, 7–9) 1944 és 1962 között készült felvételeken –, addig például Carl Schuricht lemezei már kevesebbszer kerültek az érdeklődés centrumába. Nem utolsósorban a Hänssler kiadónak a közelmúltban megjelent, eddig hozzáférhetetlen koncertfelvételeket kínáló lemezire hagyatkozva Schurichtot a századközép meghatározó Bruckner-dirigenseként kell bemutatnom.

A nagy kiadók persze – inkább csak alkalomszerűen – már régen megjelentették a maguk Schuricht-lemezeit: az EMI több éve publikálta a birtokában lévő bejátszásokat a 8. és 9. szimfóniából (előbbi a Great Conductors of the Century-szériába is bekerült), a Deutsche Grammophon pedig egy, a Bécsi Filharmonikusokat ünneplő lemezsorozatban hozta ki az 5. szimfónia 1963-ban készült felvételét. Az 1938-as, legendás 7. szimfóniának (stúdiófelvétel, Berlini Filharmonikusok) pedig már számos újrakiadása létezik, kevesebb az 1950-es, hamburgi 8.-nak (élő), ill. a szintén berlini 9.-nek 1943-ból (stúdió). Az Orfeo kiadó 9.-je mellett (Bajor Rádiózenekar, 1963) a Hänssler Classics friss lemezei a 4., 5., 7., 8. és 9. szimfóniából nyújtanak viszonylag jó hangminőségű, s az olvasatokat figyelve rendkívüli tanulságokkal szolgáló alternatívákat. Az előadásokat a Délnémet Rádió jóvoltából a Stuttgarti Rádiózenekar koncertjén rögzítették 1951 és 1962 között. S bár egyértelműen Schuricht kései korszakának gyümölcsei ezek, nem kevés kézzelfogható tapasztalattal szolgálnak az interpretációtörténet szempontjából.

Nagyjában-egészében ebbe a fejezetbe illesztendők a BBC Legends kiadványi között szereplő Bruckner-lemezek, melyeken nem kisebb mesterek nevét olvasni, mint Jascha Horenstein, Sir John Barbirolli és Carlo Maria Giulini. Közülük is Horensteiné a legígéretesebb munka: a BBC Szimfonikus Zenekarának közreműködésével az 5. (1971), a 8. és a 9. szimfónia (mindkettő 1970) jelent meg. Barbirollitól három Bruckner-koncertet is kiadtak ugyanitt: a 3. szimfóniát (1964), a 7.-et (1967), valamint a 8.-at (1970), valamennyit a Hallé Zenekarral. Giulininak két lemeze lelhető fel a katalógusban: egyik a 7. szimfóniát, másik a 8.-at adja (Philharmonia Zenekar, 1982 és ’83). Az britek egyik nagy kedvencétől, Sir Reginald Goodalltól három Bruckner-koncert is beszerezhető: a 7., a 8. és a 9. szimfóniák koncertfelvételei a BBC Szimfonikusokkal készültek 1971-ben, 1969-ben és 1974-ben. Itt hallgatható meg Lovro von Matačić meglehetősen jellegtelen 3.-ja szintúgy a Philharmonia Zenekarral, 1983-ból, s ugyanő jegyzi a Francia Nemzeti Zenekar előadásában megjelent 5. szimfóniát, 1979-ből (Naive), valamint a Cseh Filharmonikusok játékát megörökítő 5.-et (1970, Supraphon).

A félmúlt „klasszikusai”

Elsődlegesen két igazán markáns ciklus kívánkozik ide: Georg Tintneré és Stanislaw Skrowaczewskié. A kilencvenes évek közepén a Naxos gondozásában készítette el az akkor élete utolsó éveiben járó osztrák mester, Tintner a saját olvasatait a Bruckner-szimfóniákból. Több jeles kritikus azt a kiadást akkor a legjobbak közé sorolta, megkerülhetetlen Bruckner-karmesternek festve le Tintnert. Három zenekar erőinek igénybevételével készült el a munka, tegyük hozzá, olyanokéval, melyek addig nemigen exponálták magukat ebben a műcsoportban, de máig a kiadó legtöbbet foglalkoztatott zenekarai: az Ír Nemzeti Szimfonikus Zenekar, a Királyi Skót Nemzeti Zenekar és az Új-Zélandi Szimfonikusok közreműködésével, s sokan a legkedveltebb szériák, Jochumé, Wandé mellé állították Tintner értelmezéseit. A végeredmény pedig a Naxos egyik leghangosabb szakmai sikere lett, s nem mellesleg e sorozat bevezette Georg Tintner nevét a szélesebb köztudatba, jókorát lendítve ezzel korábbi, kanadai lemezeinek piacra dobásán. A lengyel dirigens, Skrowaczewski pedig a Saarbrückeni Rádió Szimfonikus Zenekarát irányítva hozta létre a maga sorozatát, a korábban az Arte Novánál (BMG), 1991 és 2001 között végbevitt vállalkozás ma a független Oehms kiadó gondozásában kapható, s a karmester legkeresettebb felvételei közé tartozik – megjegyzendő: szinten elismerő kritikai visszhangot tudva magáénak.

A félmúlt stúdió- ill. koncertfelvételei is hordozhatnak persze színvonalas, CD-megjelenésre érdemes produkciókat. A specialista Günter Wand, az utóbbi évtizedek talán legfelkészültebb Bruckner-dirigense ugyan az RCA égisze alatt már két és fél sorozatot is a magáénak mondhat (Köln, Hamburg, Berlin), nem haszontalan egy pillantást vetnünk a Profil kiadó három újabb CD-jére, melyek a Müncheni Filharmonikusok és a Stuttgarti Rádió Zenekarának koncertjein 1979 és ’95 között készültek, a 4., az 5., és a 9. szimfóniát rögzítve. Ugyane kiadó dobta piacra Klaus Tennstedt hangversenyét a 3. szimfóniából (Bajor Rádiózenekar, 1976), valamint Kurt Sanderlingét a 4.-ből (Bajor Rádiózenekar, 1994). Szintén a Hänsslernek köszönhetjük Carlo Maria Giulini izgalmas koncertfelvételét, műsorán a 9. szimfóniával (Stuttgarti Rádiózenekar, 1995), s a már említett Sanderling stuttgarti bejátszását 1999-ből, továbbá a Londoni Filharmonikus Zenekar saját kiadású lemezei között látott napvilágot Tennstedt 4. szimfóniából készített felvétele 1989-ből. Ezek mellett említeni kell még Jesús López-Cobos CD-it: ezek a ’90-es években az amerikai Telarc cég megbízásából készültek a Cincinnati Szimfonikusokkal (4. & 6–9), de alig-alig kaptak komolyabb sajtófigyelmet Európában.

A legújabb kísérletek

Hogy valóban teljes ciklus rögzítésébe fogott-e egy karmester, csak akkor derül ki, ha be is fejezi azt. A legújabb idők (értsd: a 2000-es évek) még nem jegyeznek teljes Bruckner-szériát – még a nagyobb kiadóknál sem. (Ez alól némileg kivétel lehet a fent említett Skrowaczewski, aki az ún. Tanulmányszimfónia – számozását tekintve: 00 – rögzítésével 2001-ben tett pontot tíz éve húzódó vállalkozása végére). Az egyes szimfóniáknak azonban számos figyelemreméltó, vagy épp kevésbé kvalifikálható új felvételével találkozhatunk a legkülönbözőbb labeleknél. S bizony meglehetősen vegyes minőségben. Jóllehet olyan egyéniségek, mint Bernard Haitink is folytatják a munkát: miközben 2005-ben a Philipsnél újra megjelent a 60-as években és a 70-es évek elején lemezre vett teljes-ciklusa, a belga mester a Profil kiadónál egy újabb 6.-kal (Staastkapelle Dresden, 2003) és egy 8.-kal (Concertgebouw Zenekar, 2005, RCO Live) bővítette már így is nehezen követhető diszkográfiáját.

Az amerikai Kent Nagano a berlini Német Rádió Szimfonikus Zenekarával fogott hozzá Bruckner-művek rögzítéséhez a legutóbbi években: a Harmonia Mundinak köszönhetően piacra került a 3. és a 6. szimfónia stúdiófelvétele. Ugyanennél a kiadónál kapott megszólalási lehetőséget a korhű hangszereken muzsikáló Orchestre de Champs Élysées, élükön Philippe Herreweghével, a mai trendek egyik legizgalmasabbját kirajzolva ezzel, mely demonstrálja, a historikus mozgalom immár Brucknert sem hagyja érintetlenül. (Tegyük hozzá, néhány éve Roger Norrington is próbálkozott hasonlóval – 3. szimfónia, London Classical Players, EMI).

A kis kiadóknál a legújabb megközelítéseket a jól ismert maestrók (Ashkenazy) mellett olyan karmesterek jegyzik, akiknek neve (egyelőre) alig (Eschenbach), vagy egyáltalán nem (Nézet-Séguin) tudta áttörni az ismeretlenség falát. A teljesség igénye nélkül, felsorolásszerűen csak néhány név a legújabb kor Bruckner-művekkel kísérletező karmesterei és zenekarai közül:
Vladimir Ashkenazy (0. szimfónia, Berlini Rádiózenekar, Ondine),
Yakov Kreizberg (7. szimfónia, Bécsi Szimfonikusok, PentaTone),
Christoph Eschenbach (2. szimfónia, Houston Symphony, Koch Classics, ill. 4. szimfónia, Orchestre de Paris, Ondine),
Yannick Nézet-Séguin (7. szimfónia, Orchestre Métropolitaine du Grand Montréal, Atma),
Jaap van Zweden (4. és 7. szimfónia, Holland Rádiózenekar, Exton),
Johannes Wildner (3. & 9. szimfónia – a 4. tétel rekonstrukciójával, Westphaliai Új Szimfonikus Zenekar, Naxos),
Simone Young (2. szimfónia, Philharmoniker Hamburg, Oehms),
James Loughran (7. szimfónia, Aarhus-i Szimfonikusok, Danacord),
Ivor Bolcom (5. és 7. szimfónia, Mozarteum Orchester, Salzburg, Oehms),
Sir Colin Davis (6. és 9. szimfónia, Londoni Szimfonikusok, LSO Live).

Mondhatjuk tehát, hogy a kedv, mely a karmestereket Anton Bruckner szimfóniáinak lemezfelvételére ösztökéli, töretlen? Hogyne. A hajdani „héroszokhoz” fogható dirigensek hiányában azonban ma alapvetően más szerkezetet mutat a Bruckner-lemezek megjelenése. Talán azt mondhatnánk: esetleges, de mindenestre igen széttartó. Miközben a kisebb-nagyobb kiadóknak hála sorra kerülnek a boltokba a régi idők vastapsot arató koncertjei, klasszikussá érett interpretációkkal szolgálva s még tovább árnyalva a befogadás-történet fejezeteit, más labalek sorra publikálják a legkülönbözőbb zenekarok és többé vagy kevésbé ismert karmesterek előadásában készülő legújabb bejátszásokat. Az egykoriakhoz hasonló markáns karmesteri jelenlét hiánya számomra aggasztónak tűnik még akkor is, ha látható, napjaink legmagasabb polcra helyezett maestrói is szívesen nyúlnak Brucknerhez. Rattle neve alatt egy 4. jelent meg a napokban (EMI), Ozawa egy 7.-kel jelentkezett legutóbb (Philips), Thielemann az 5.-et vette fel nemrégiben (DG), Dennis Russell Davies (Arte Nova) pedig immár a ciklus felénél tart linzi zenekarával. Számos hanglemezélmény tapasztalatával megkockáztatom: jókora minőségi differenciákkal, összességében kevés valóban koncepciózus művészi igénnyel készülnek az újabb lemezek.

Persze igen nehéz volna a jelen állapotról szilárdan álló következtetéseket vonni, lévén, hogy a trendek még az utóbbi évekre nézve is csak nehezen látszódnak kikristályosodni, így magam is kénytelen leszek a „temporalitás ítélőerejére” hagyatkozni. Azonban a tendencia, mely a kontinens és a világ különböző zenekarait vonja be a munkába, ebben a repertoárban is megfigyelhető. S noha valóban igazolódni látszik a kevésbé ismert zenekarok, karmesterek és kiadók fokozódó térnyerése, nézetem szerint az újabb közelítések alapvonalaiban alig képesek alakítani a Bruckner-befogadást. (Másokkal ellentétben magam nem hiszek abban, hogy a különböző szövegváltozatok variálása előrelendítené az ügyet.) Az állhatatosságnak, nagyvonalúságnak, a minden pillanatban tetten érhető interpretációs szándéknak, művészi meg nem alkuvásnak, mely a régieket jellemezte, ma nyomát nemigen látom. Legtöbbször az a fajta „teremtő erő”, más szóval kreativitás hiányzik belőlük, mely egy egészséges művészi merészséggel párosulva összteljesítményként nyomába érhetne a jeles elődöknek. Ez kevés kockázattal kijelenthető anélkül, hogy mélyebb elemzésekbe bocsátkoznék az előadások artisztikumára vonatkozólag.

A 7. szimfónia első (Schuricht, 1938) és egyik utolsó (Kreizberg, 2004) lemezfelvételét összehasonlítva például kiválóan látszódnak ezek a különbségek: Schurichté egy koncepciózus, érett, nagyvonalú, mégis igényes zenekarkezeléssel végigvitt bejátszás, melyen minden pillanatban érezni az avatott kéz jegyét. A sokak által ígéretes tehetségnek tartott Kreizbergé ugyanakkor messze marad ettől a minőségtől, a jó zenekari teljesítmény mellett is hiányolom a konzekvens dirigensi formakövetést; színező, részletező, helyenként finomkodó, sőt, romantizáló előadás az övé, széles íveket von, gondosan frazeál, de nem tapasztalom nála a korábbi nagy karmestereknél hallható építkezést és koherenciát, mely a nehéz szerkezetet kovácsolná. Hasonlóak a benyomásaim Nézet-Séguin és Loughran lemezei kapcsán is.

Az iméntiekben így csupán arra tehettem kísérletet, hogy szemrevételezzem, honnan jön és merre tart a jelen Bruckner-recepciója.