Karmesterportrék XXXIII. – Paul Kletzki

Bár zeneszerzőnek készült, be kellett érnie a vezényléssel. Diktatúrából diktatúrába vándorolt, csak szerencsével élte túl a vészkorszakot, melyben apja és nővére is odaveszett. Lengyelországból származott, a náci Németországból a fasiszta Olaszországba menekült, onnan a sztálini terrortól hangos Szovjetunióba. Végül, rövid amerikai kitérővel, Svájcban találta meg az otthonát. A harmincas éveiben járó Paul Kletzki reményteljes zeneszerzői pályáját a történelem viharai törték derékba, ő mégis megmaradt nemes lelkű, szeretetre méltó, szenzitív művésznek életének hátralévő évtizedeire. Szinte azonnal kivívta a zenekarok rokonszenvét és szeretetét. Érzelmes volt, szinte túlzottan is, nem szégyellt könnyekre fakadni, ha egy zenemű meghatotta, személyisége valamiféle éteri nyugalmat, megértést, empátiát hordozott, előadásaiból természetes szenvedély és póztalan líraiság áradt.

Paul Kletzki (eredeti nevén Pawel Klecki) a századforduló gyermeke: 1900 márciusában született a lengyelországi Łódź városában, egy élénk kulturális életet élő zsidó közösség tagjaként. Korán kezdett hegedülni és zongorázni tanulni, majd a Varsói Konzervatóriumba iratkozott be. Mindössze tizenhat évesen már szülővárosának filharmonikus zenekaránál szolgált koncertmesterként (1916–19), s titkon zeneszerzői ambíciókat dédelgetett.

Később, 1921-ben, a híres berlini Hochschule für Musik növendékévé szegődött. Húszas éveiben két jeles európai muzsikus volt rá döntő hatással: az ünnepelt karmester, Wilhelm Furtwängler és a progresszív-provokatív komponista, Arnold Schönberg, akik gyámolították zeneszerzői törekvéseit. Karmesteri szerepben 1923-ban mutatkozott be Paul Kletzki, saját alkotásait vezényelve. Az 1930-as évtized elejére így egy igen jelentős korpuszt tudott magáénak önálló szerzeményeiből, egyebek mellett két szimfónia, egy-egy fuvolára, zongorára, és hegedűre írt versenymű, három vonósnégyes és számos dal volt már mögötte. Szerződésben állt a Simrock zeneműkiadóval és több művét maga Furtwängler mutatta be a német közönségnek, aki 1928-ban a Berlini Filharmonikusokhoz is meginvitálta. A nácik hatalomra kerülésével azonban indexre került, zenéjét "elfajzottnak" ítélték, műveinek valamennyi kinyomtatott példányát megsemmisítették, még a nyomólemezeket is beolvasztották.

Minthogy a fajüldözéstől fertőzött Németországban nem lehetett maradása, műveinek megmaradt kézirataival a bőröndjében Olaszországban próbált szerencsét, de zsidó lévén Mussolini fasiszta rendszere sem látta őt szívesen. 1934 és '37 között néhány évig tanárként próbált boldogulni a milánói Scuola Superiore di Musica oktatójaként, majd 1937–38-ban elvállalta a Harkovi Filharmónia Zenekarának vezetését a Szovjetunióban, ám lengyel származása miatt nem tarthatta meg sokáig e pozíciót. 1939-ben, mikor Olaszországban is elviselhetetlenné erősödött a zsidóüldözés, onnan is továbbállni kényszerült. Svájci felesége révén Svájc volt számára a legkézenfekvőbb megoldás, de mivel műveit tartalmazó bőröndjét ide nem vihette magával, azt egy milánói tömbház alagsorában kellett elrejtenie. (Ekkor írta utolsó kompozícióit, köztük a zaklatott Harmadik szimfóniát.) De a tudat, hogy addigi zeneművei valószínűleg mind megsemmisülnek, megfojtotta benne a vágyat, hogy újabbakat hozzon létre.

A második világháború alatt a Lausanne-i Konzervatóriumban tanított, majd 1943 és '49 között a Luzerni Fesztivál Zenekarát vezényelte. Párizs felszabadulása után többször felbukkant a francia főváros zenekarainál, s 1946-ban Toscanini meghívta a Scalát újra megnyitó koncertsorozatára, ahol két hangversenyt bízott rá.
Milánói sikerével Kletzki újra felkerült Európa zenei térképére, immár mint keresett dirigens.
Még ebben az évben Walter Legge, az EMI legendás producere állandó munkát kínált neki frissen életre hívott sztárzenekaránál, a Philharmoniánál, emellett több fellépést is kieszközölt egyéb londoni együtteseknél, a Royal Philharmonicnál és a Londoni Filharmonikusoknál. 1949-ben megkapta a svájci állampolgárságot.

Dirigensi karrierje ekkortájt kezdett szárba szökkenni. Vendégkarmesterként Európa több nagyvárosában feltűnt a legjobb zenekarok élén, 1948-ban Ausztráliában turnézott. Az 50-es években indult gyümölcsöző kapcsolata az Izraeli Filharmonikusokkal, akiket lemezfelvételekre és európai turnéra szerződtetett. 1954-ben elvállalta a Királyi Liverpooli Filharmonikus Zenekar irányítását, de csupán egyetlen szezonra kapott szerződést, a paranoiás brit hatóságok ugyanis kikezdték korábbi szovjet kapcsolatai miatt.
1957-ben debütált Amerikában, először a Cincinnati Szimfonikusok vendégeként, majd a Chicagói Szimfonikusok és a Philadelphia Zenekar is igénybe vette a szolgálatait. E néhány koncert is elegendőnek bizonyult, hogy meggyőzze a Dallasi Szimfonikusok menedzsmentjét, ajánljanak fel zeneigazgatói állást Kletzkinek, aki így 1958 és '61 között három éven át irányíthatta a texasi együttest. Annak, hogy e termékeny és tartalmas három esztendő után visszaköltözött Európába, több oka is volt: elsősorban felesége – aki férje amerikai elfoglaltsága alatt is Svájcban maradt – betegsége szólította haza, másodsorban a jó európai lemezkészítési felkérések is sokat nyomhattak a latban. Harmadsorban pedig a már hatvanéves, törzsökös európai Kletzki nehezen viselte az amerikai tempót, a sajátos texasi életstílus pedig mindvégig kissé idegen maradt a számára.

Élete utolsó évtizedére tehát hazaköltözött: a Berni Szimfonikus zenekar élére került (1964–66), majd, Ernest Ansermet-t követve, a Suisse Romande Zenekart irányította (1967–70). Ezekben az időkben alakította ki jó viszonyát két jeles kelet-európai zenekarral: rendszeres vendége volt a Cseh Filharmonikusoknak és a Varsói Filharmonikusoknak.
1973 márciusában hunyt el. Épp a liverpooliakkal próbált, mikor váratlanul összeesett, és nem kelt fel többé.

Pályájának első felében Paul Kletzki reménybeli zeneszerzőként gondolt önmagára, a karmesteri szerep csupán azért vált fontossá számára, hogy saját műveinek evidens előadójaként sikerre vigye azokat. Noha a zenetörténet nem biztosít előkelő helyet munkáinak, koncertprogramokon, lemezkatalógusokban néhanap fel-felbukkan egyik-másik kompozíciója. Legnagyobb sikerét egykoron a Georg Kulenkampff szólójával és Herrmann Abendroth kíséretével Lipcsében bemutatott Hegedűversenyével érte el.
Bár a 60-as évek közepén abban a bizonyos milánói alagsorban elrejtett bőröndjét megtalálták a műveivel, Kletzki sohasem nyitotta ki az öreg koffert. Végleg szakított zeneszerző-önmagával, s egyúttal szakított a rossz emlékű, rémülettel terhes korszakkal is.

Mint karmester azonban – különösen mint vendégkarmester –, korának legkeresettebb muzsikusai közé számított, ezt az LP-korszak "adventi" időszakában született számos lemezfelvétele is bizonyítja. Rögzítéseinek többségét az EMI égisze alatt készítette Kletzki, de dolgozott a korban nem jelentéktelen Concert Hall Record Club lemeztársaság, majd a Supraphon, kései éveiben a Decca számára is.
1946-ban indul el hanglemezkarrierje Londonban, ahol a Philharmonia élén Schubert "Befejezetlen" szimfóniáját és Csajkovszkij Ötödikjét dirigálta szalagra (kiad.: British Columbia / EMI).

Az '50-es évek közepén úttörő Mahler-lemezekkel hívta fel magára a figyelmet, 1954-ben készült el az Első és a Kilencedik szimfónia felvétele (Izraeli Filharmonikusok, EMI), de későbbi lemezprodukciónak legkedveltebb darabjai is szimfóniákhoz kapcsolódnak: Mahler Negyedikje (1957, London, EMI) és a Dal a Földről (1959, London, EMI), vagy Sibelius Második szimfóniájának pompás rögzítése (1955, London, EMI), továbbá Prokofjev erőteljes Ötödik szimfóniája (1963, London, EMI) mind komoly sikerrel futottak, akárcsak a Suisse Romande-dal készült Rachmaninov Második és Harmadik szimfóniák Decca-kiadásai (1967–68, Genf, Decca). Mifelénk leginkább talán Beethoven-ciklusát szokás ismerni. A Cseh Filharmonikusok közreműködésével lemezre vett előadások (1965–68, Prága, Supraphon) a legkedveltebb "keleti" Beethoven-sorozatként hódítottak a vasfüggöny innenső részének zeneszerető közönsége körében.

Paul Kletzki semmit sem hordozott a "nagy karmester" imázsához kapcsolódó szokásos sztereotípiákból. Sosem használt drága magánrepülőgépet, sosem szerepelt a pletykalapok hasábjain, sosem gyötörte zenészeit a tökéletes hangzás illúzióját kergetve, sosem írt fellengzős filozófiai-esztétikai értekezéseket vagy dagályos művész-hitvallásokat a közönségének okulásul. Tökéletes ellentéte volt az autokratikus uralmat gyakorló, egoista hatalmi ambícióit skrupulusok nélkül kiélő XX. századi karmester-szörnynek. (Szókratészi türelmét legfeljebb apróbb hisztik tarkították.)
Ehelyett igazi régimódi figura volt Kletzki, előzékeny, figyelmes, tapintatos ember és kolléga, kedves és szerethető muzsikus, halk szavú kommunikátor, ugyanakkor hallatlanul profi vezető. Igen jó kezű maestro hírében állt, ütéstechnikája a beszámolók szerint professzionális volt: jelzései érthetők, tiszták, világosak voltak. Egykori hegedűművészként kitüntetett figyelemmel fordult a vonóskar felé, "izzó hangzást" kérve tőlük. "Sírják el!" – mondta egyszer.
Páratlan affinitása volt az érzéki futamok kibontásához, a zenében oldott sokrétű érzelemvilág szabatos bemutatásához, ezért talán Csajkovszkij gazdag "kedélyhullámzásaiban" érezte leginkább otthon magát.

Dirigensi ideálját Furtwänglerben látta, így megközelítései mindig és csakis emocionális irányúak voltak, keveset törődött a következetes tempókezeléssel vagy a változtathatatlan struktúrával (ami miatt gyakoribb nála a ritmikai instabilitás). Személyes hangú olvasatainak mindig megvolt az önálló arca; Kletzki szerette ugyan a szép és dús zenekari hangzást, de sosem becsülte igazán sokra az extatikus szépség öncélú hajszolását. Noha alapvetően lírai alkat volt, számára a zenélés leglényegesebb eleme a kifejezés volt, a helyes és elvéthetetlen kifejezőerővel bíró zenei karakter megformálása.