Karmesterportrék XXXII. - Széll György
Nem sokkal vagyunk a második világháború lezárása után, a helyszín a bécsi Staatsoper, a mű a Rózsalovag, az első ütemek után a karmester fejcsóválva leállítja a zenekari próbát. "Uraim, maguk nyilvánvalóan nem ismerik ezt a művet" - fordul a dirigens a Bécsi Filharmonikusok felé.
Széll György, mert ő a főszereplő, nem válogatta meg a szavait, ha előadói instrukciókról volt szó - hogy a próba ezek után milyen hangulatban zajlott, azt az Olvasó képzelőerejére bízom -, addig próbált, amíg azt nem hallotta a zenekartól, amit szeretett volna. Szókimondása, előzékenynek cseppet sem nevezhető modora, végtelen maximalizmusa, rideg profizmusa miatt nem tartozott a "kedves", vagy akár csak "kedvelt" dirigensek közé. Ellenkezőleg: igazi akarnok volt, akit a legcsekélyebb mértékben sem érdekeltek az ellenvélemények vagy a differenciált álláspontok. Hovatovább Széll tudatosan vállalta ezt a tapintatlan, eltökélt tirannus-szerepet, szilárdan hitte: kimagasló produkció csakis az "abszolút diktatórikus hatalom" gyakorlása révén érhető el.
Széll György - vagy ahogyan a nagyvilág ismeri: George Szell - 1897 júniusában született Budapesten, de alig volt három éves, mikor családjával Bécsbe költözött. Itt kezdett muzsikálni tanulni, először zongorázni, később zenét szerezni; zongoraművészként hamar komoly eredményeket ért el, emellett tízéves kontraktust szignált eredeti kompozíciók írására és kiadatására az Universal Editionnal. Már kamaszként hosszú turnékra szerződött, melyeken kedvvel játszotta saját műveit. Kiugró sikere volt: Európa nagyvárosai, London, Berlin ünnepelték az ifjút, mint zongoristát és mint komponistát egyaránt. Tizenhét évesen egy ízben a híres Berlini Filharmonikusokat vezényelhette, később a Bécsi Szimfonikusoknál debütált, s azonnal rákapott a vezénylés édes ízére.
Karrierje olyan magasan indult, amire kevés példa akad a zene világában. 1915-ben, vagyis tizennyolc évesen a Berlini Királyi Operaház karnagyává nevezte ki Richard Strauss, akivel hamarosan közösen készítették el a Don Juan első lemezfelvételét. Két évvel később Strauss ajánlására került a Strasbourgi Városi Színházhoz Széll, azután Prágába, a Német Színházhoz, majd Darmstadtba. Szülővárosában, Budapesten 1920-ban mutatkozott be: a Carment dirigálta az Operaházban. Rövid düsseldorfi kitérő után ismét Berlinben találjuk (1924). Amerikában először 1930-ban járt, a St. Louis-i Szimfonikus Zenekar meghívására, s ugyanettől az évtől megint Prágában dolgozott, színházi elfoglaltsága mellett a Cseh Filharmonikusok élén is fellépett. 1932-től lett egyre keresettebb vendégkarmester szerte a kontinensen, állandó munkát vállalt a Skót Zenekarnál 1937-ben Glasgowban, s rendszeresen vendégeskedett a hollandiai Hágában, majd az ABC (Australian Broadcasting Corporation) meghívására Ausztráliában vendégszerepelt.
A második világháború kitörésének évében, 1939-ben döntött úgy, hogy családjával együtt Amerikába, New Yorkba települ át. Tanítani kezdett a Mannes Schoolban és a New School for Social Research intézetében, mielőtt karmesteri tevékenységét folytathatta volna. 1940-ban azután visszatalált a dobogóra: hívták Los Angelesbe, Detroitba, s Toscanini is szívesen látta az NBC-nél, de Chicago (Ravinia) és Philadelphia (Robin Hood Dell) jeles fesztiváljain is felbukkant. Richard Strauss Saloméjával szerepelt először a Metben, 1942-ben, ahová 1946-ig több ízben visszatért.
A negyvenes évek dereka meghozta Széll György pályájának nagy fordulatát: 1944 és '46 között a Cleveland Zenekarnál vendégeskedett több alkalommal, s miután 1946-ban megkapta az amerikai állampolgárságot, zeneigazgatói állást kínáltak neki az együttesnél, így az 1946-47-es szezont már vele kezdhette a zenekar.
Az 1917-ben alapított Cleveland Orchestra akkoriban egyike volt Észak-Amerika középszerű szimfonikusainak, maga a város pedig egy poros-szürke, füstös északi iparváros képét mutatta. Noha nem jelentéktelen zeneigazgatók dolgoztak korábban Clevelandben, köztük pl. Artur Rodzinski, aki tíz évig irányította az együttest, az mégsem tudott igazán a közvetlen élvonalba emelkedni. A nehezen kezelhető, bogaras Rodzinski, bármennyire is remek zenész volt, zenekarnevelőként rendre kudarcot vallott. A zeneigazgatói pozíció pedig azután ürült meg, hogy a '43-ban kinevezett fiatal osztrák dirigens, Erich Leinsdorf behívót kapott a seregbe, így szerződését nem újíthatták meg.
Nem kérdés: a zenekar történetének arany évtizedei kezdődtek Széll érkezésével, a Cleveland Zenekar pár éven belül egyedülálló művészi fejlődést produkált, s az ötvenes évekre már a "major" amerikai szimfonikus együttesek, az ún. Öt Nagy között emlegették*. A magyar mester kitartó és áldozatos munkájának hála a zenekar máig tartóan a város - és Ohio állam - egyik legfontosabb kulturális intézménye, valósággal annak jelképe lett és maradt.
Az "áldozatos" kifejezést azonban szó szerint kell érteni. Az akkoriban meglehetősen alulfejlett amerikai zenész-szakszervezetek tétlenkedése mellett Széll mintegy tucatnyi muzsikusától vált meg röviddel a kinevezése után, s legalább ennyien távoztak önként a lassan száz fő fölé duzzadó zenekarból, nem vállalva a konfliktust a vasfegyelmet követelő, diktatórikus hajlamait véka alá nem rejtő zeneigazgatóval.
"European sound" - üdvözölték a kritikusok a "vér és könnyek" árán megújult Cleveland Orchestra hangzását, melyet Széll olyan féltő gonddal, ellentmondást nem ismerve felépített. Ez a minden szélsőségtől - és, valljuk meg, minden jellegzetességtől - megfosztott, hallatlanul pontos, száraz és ridegen fegyelmezett, arányaiban precízen kiegyenlített zenekari hangzás a kiadók számára is reményt keltőnek bizonyult. Széll, aki korábban csak alkalomszerűen "ártotta" magát a lemezkészítésbe, így egy hosszú távú és igen gyümölcsöző együttműködést alakíthatott ki a Columbia Masterworks (American Columbia) lemeztársasággal, melynek hála az '50-es években már tucatszám készültek hanglemezek a Severance Hallban, melyek a kontinensen tovább öregbítették a zenekar friss hírnevét, továbbá megismertették az európai közönséggel Széll György egyedülálló clevelandi műhelyét.
Bár előadói repertoárjának gerincét a szokásos klasszikus-romantikus tengely alkotta, Bruckner, Mahler felé ritkán "került", alkalmanként azonban szívesen játszott másod-modern, vagy kortárs zeneműveket is Széll, mások mellett Hindemith, Walton, Dutilleux és a svájci Rolf Liebermann szerzeményei is felbukkantak a koncertprogramjában.
Az '50-es évek végétől állandó vendégkarmester volt a New York-i Filharmonikusoknál, ám a Metropolitanből valósággal kitiltotta az intendáns Rudolf Bing. Amerikai sikerei mellett Széll mind szívesebben látott vendég lett Európában; számos alkalommal kapott meghívást a Salzburgi Fesztiválra, ahol a Bécsi Filharmonikusokat vezényelte, de többször feltűnt Amszterdamban és Londonban is. Clevelandi zenekarát pedig a hosszú európai körutak után japán és ausztrál turnéra szerződtette; még a Szovjetunióba is meghívást nyertek.
Utolsó turnéin azonban túlhajszolta magát: röviddel egymás után csinált végig egy nyugati-parti, majd egy távol-keleti utat. 1970 nyarán hunyt el Clevelandben.
Munkásságának nyomát mai napig magán viseli a Cleveland Zenekar. Noha Széll minden követ megmozgatott, hogy a hűvös-humortalan francia, Pierre Boulez kövesse őt a zeneigazgatói székben, végül két, az övétől gyökeresen eltérő hitvallást gyakorló karmester, Lorin Maazel, majd Christoph von Dohnányi lépett az örökébe. De Széll György hagyatéka tonnás súly. (Dohnányi többször panaszkodott úgy: "valahányszor adok egy jó hangversenyt valahol, a kritika folyvást Széll Györgyöt dicséri.") Az amerikai zenész-szakma és közönség számára ugyanis a magyar mester maga volt a megtestesült "európai tradíció", a közép-európai származású, de világjáró entellektüel, nagy tapasztalatú kozmopolita, aki mindig eléri, amit akar. Művészi és "szociális" eredményessége pedig páratlan, a hatvanas években már autogramgyűjtők hada rohanja le a Cleveland Zenekar muzsikusait a pályaudvarokon, reptereken, vagy a koncerttermek előcsarnokában.
Mindemellett gyorsan és hatékonyan tudott lemezeket készíteni Széll György. Európában és Amerikában egyaránt az ötvenes évek elejétől indult be a "gyártósor", mely egy sor páratlan erejű hanglemezt produkált. Európában elsősorban a Londoni Szimfonikusokkal, a Concertgebouw-val és a Bécsi Filharmonikusokkal dolgozott a Decca és Philips, később az EMI számára. Leghíresebb európai felvételei ma is a gyűjtők féltve őrzött kincsei: egy sűrű Csajkovszkij Negyedik Londonból (Decca, 1962), majd briliáns Beethoven Ötödik és Sibelius Második Amszterdamból (1966 és '64, Philips), valamint kivételesen ihletett zongoraverseny-felvételek a ragyogó tehetségű brit pianistával, Clifford Curzonnal.
A fentiekkel párhuzamosan clevelandi munkák is peregtek ki sorban a keze alól, egyik a másik után. 1957 és '64 között készített Beethoven-szimfóniaciklusa, illetve Dvořák utolsó három szimfóniájából rögzített felvételei (1958-60) alighanem a legismertebb Széll-kiadványok a piacon, de Schumann-olvasatait (szimfóniák, 1958-60) sokan máig túlszárnyalhatatlan etalonként definiálják (valamennyi Cleveland, Columbia Masterworks).
Az EMI számára felvett kései lemezek között is számos az eminens és emlékezetes interpretáció: Strauss Négy utolsó énekének híres előadása Elisabeth Schwarzkopffal például (1965, Berlin), vagy Mahler A fiú csodakürtje (1968, London), illetve az Emil Gilelsz szólójával lemezre vett Beethoven-koncertek (1968, Cleveland).
Utolsó hanglemeze, mely Dvořák Nyolcadik szimfóniáját rögzíti (1970. április, Cleveland, EMI) pedig egyszeri, elvitathatatlan remekmű, egy bölccsé érett, sokat látott nagymester letisztult stílusát közvetíti.
Amikor előadó-művészetének titkáról faggatták, Széll csak ennyit mondott: "A szívünkkel kell gondolkodnunk és az agyunkkal éreznünk." Hidegfejű, akaratos, a végletekig fegyelmezett és ridegen fegyelmező karmester volt, kemény és hajlíthatatlan vezető, aki határozott elképzeléssel bírt, bármibe is fogott. Óhajtotta a hatalmat, azért is fogadta el Cleveland invitálását, hogy végre kiélhesse zsarnoki ambícióit, hogy övé legye de facto az utolsó szó. Szent meggyőződése volt, hogy tiszta, teljes és maradandó értékű művészi produktum csak úgy hozható létre, ha a karmester, a legapróbb részletig kidolgozván a darabot, elképzelésének minden kicsiny mozzanatát maradéktalanul megköveteli a zenészektől. Muzsikusai így semmilyen szabadságot nem élveztek, előadásaikból teljesen hiányzott minden szabad vagy spontán elem, minden ösztönszerű interpretációs gesztus.
Zenekarát mint "saját instrumentumát" kezelte Széll, betegesen sokat próbált, totális személyes kontroll alatt tartotta az együttest és az előadásait. A tiszta és átlátható építkezés, a részvéttelenül objektív megközelítés volt az ideája; a pontosság, a kimódolt dinamika és a feszes játék mindenekelőtt, a legcsekélyebb tempóingadozás nélkül - szűkös érzelemkifejezéssel. "Egy szimfónia nem vicc" - mondogatta. Nem bizony, Széll György nem ismert olyat.
* Hagyományosan a New York-i Filharmonikusok, a Chicagói Szimfonikusok, a Bostoni Szimfonikusok, a Philadelphia Zenekar és a Cleveland Zenekar alkotják a Big Five csoportját. Közülük Cleveland városa messze a legkisebb lélekszámú település.
