Karmesterportrék XXV. - Otto Klemperer

Sokszor érte a vád, hogy előadásai túlzottan merevek, nehézkesek, ólomlábakon járnak - noha a lassú tempókhoz való ragaszkodása valójában csak időskori olvasataira jellemző -, és nemegyszer hatalmas, szinte elviselhetetlen súllyal nehezedik a hallgatóra a mondanivaló, melyben, valljuk meg, döbbenetes mélységekig jut. Mert Otto Klemperert csak a zord, sötét mélységek érdekelték, a "fecsegő felszínből" semmi. Az élet részvéttelen, drámai terhe, írhatnánk, méghozzá minden feloldás és jótékony könnyítés nélkül. A közismerten moralista Bruno Walterrel szemben úgy határozta meg önmagát, mint aki tudatosan kívül helyezkedik minden moralitáson, ehelyett nyersen és kertelés nélkül, sztoikus nyugalommal "fogalmaz".

Szilézia szülötte Otto Klemperer; Boroszlóban (német nevén Breslau, ma Wrocław, Lengyelország) jött a világra 1885-ben, középpolgári zsidó családban. Négyéves volt, mikor a család Frankfurtba költözött, így Klemperer a frankfurti Konzervatóriumban, majd Berlinben tanult, Hans Pfitzner zeneszerző szárnyai alatt. Zenei fejlődésében azonban Gustav Mahler volt rá nagyobb hatással, akivel a szerző II. szimfóniájának berlini előadásakor ismerkedett meg - Klemperer irányította a színfalak mögötti fúvószenekart (1906).
Alig múlt húsz éves, mikor teljes értékű karmesterként is helytállt: a berlini Neues Theaterben Offenbach Orphée aux enfers című operettjének dirigálására kellett beugrania a színház vezetésével összekülönböző Oskar Fried helyett, mely művet azután csaknem félszáz alkalommal adta elő a következő hónapokban.

Mahler ajánlása nyomán szerződött Prágába, a Német Színházhoz (Deutsches Landestheater), ahol Weber Bűvös vadászával debütált, emlékezetes sikert aratva. Az ezt követő időszakban, illetve a '10-es és '20-as években viszonylag gyorsan követték egymást Klemperer állomáshelyei: 1910-12-ben Hamburgban dolgozott, 1913-14-ben Barmenben, 1914 és '17 között Strasbourgban, majd Kölnbe szerződött, ahol 1917-től '24-ig irányította az Operát, innen költözött Wiesbadenbe, ahol 1924-27 között élt és működött. Ezekben az esztendőkben emelkedett Németország legígéretesebb fiatal karmestereinek sorába: Kölnben Korngold A halott város című operájának ősbemutatóját, valamint Zemlinsky Törpéjének premierjét vezényelte, de vendégszerepelt szerte a kontinensen Barcelonától Londonig, Rómától Leningrádig. Amerikába 1927-ben jutott el először.

Ám karrierjének legizgalmasabb éveit alighanem Berlinben töltötte, ahol 1923-tól az Állami Operában vezényelt, majd 1927-ben foglalta el a Kroll Opera, a német főváros újjáformált "alternatív" dalszínházának igazgatói posztját, mint a modern zenés színház aktív propagátora. A Kroll akkoriban a német baloldali avantgardizmus fellegvára volt, ahol számos modern színpadi mű került a zenei újdonságokra, újításokra fogékony berlini közönség elé. Weill, Hindemith, Křenek és Schönberg művei találtak itt otthonra, de klasszikus operák újszerű előadásával (mint pl. A bolygó hollandi úttörő színrevitelével ) is jelentős érdeklődést vonzott a színház. 1931-ig, a Kroll bezárásáig maradt annak vezetője Klemperer - négyéves regnálása alatt olyan műveket vezényelt itt, mint Janaček: Feljegyzések a holtak házából, Schönberg: Várakozás, Stravinsky: Oedipus Rex, vagy Hindemith: Cardillac -, a nemzetiszocializmus útjára lépő Németországban ugyanis nem lehetett helye egy ilyesfajta intézménynek a berlini kulturális életben.
Az ezt követő két esztendőben ismét a Staatsoperben dolgozott Klemperer, majd 1933-ban, mikor a náci párt hatalomra került, elhagyta az országot.

Ahogyan több pályatársa, ő is Amerikában kereste a boldogulást. 1933 és '39 között zeneigazgatóként szolgálta a Los Angeles-i Filharmonikusokat, 1937-ben felvette az amerikai állampolgárságot, s még ugyanebben az évben első vendégkarmesterséget vállalt az újjászerveződő Pittsburghi Szimfonikusoknál, alkalmanként New Yorkban, Philadelphiában adott koncerteket. Kaliforniai zenekaránál elsősorban a német szimfonikus repertoárt igyekezett erősíteni, emellett sikeres túrákat tett velük Angliában és Ausztráliában. 1939-ben tévesen diagnosztizáltak agytumorral, megoperálták, de a beavatkozás maradandó bénulást okozott nála. A hosszú gyógykezelés alatt elvesztette Los Angeles-i állását, ezután nehezen talált vissza a zenei életbe.

Csak a II. világháború után tért vissza Európába: 1947 és '50 között a budapesti operában dolgozott, működése néhány esztendeje alatt is felejthetetlen "aranykort" hozva az Állami Operaházba. A kommunista hatalmi törekvések erősödésével, Magyarország "szovjetizálásának" tényével azonban nem tudott együtt élni: az '50-es évek elejétől vendégszerepléseket vállalt a Dán Királyi Operaházban, a Montreali Szimfonikusoknál, de gyakran feltűnt a Kölni és a Berlini Rádiózenekarnál, valamint Amszterdamban és Londonban is.
Karrierje az '50-es évek derekán vett újabb fordulatot: pályájának ezen utolsó szakaszában a londoni Philharmonia Zenekarral fonta szorosra az együttműködést, azzal az együttessel, melyet Walter Legge, az EMI nagyhatalmú producere hívott életre elsősorban minőségi hanglemezfelvételek készítéséhez. 1955-ben, hetvenévesen lett a Philharmonia vezető karmestere Klemperer, 1959-ben pedig a zenekar "élethosszig tartó karmesterévé" avatták. Azt ezt követő időszakban rögzítette lemezeinek nagy többségét, de koncert- és operadirigensként, sőt rendezőként több alkalommal szerepelt a Covent Gardenben (1961-től a Fideliót, a Varázsfuvolát és a Lohengrint dirigálta) és több európai nagyváros, így pl. München, Bécs, Torino, Stockholm koncerttermében is felbukkant. 1959-től élt Svájcban.
Zeneszerzői ambícióiról több alkotása mesél: hat szimfóniát, kilenc vonósnégyest, dalokat és egy operát írt (A cél / Das Ziel). Kurta, szűkszavú emlékirat-kötete Emlékeim Mahlerről és másokról címmel 1963-ban jelent meg magyarul, benne egy, csak a magyar nyelvű kiadás számára betoldott Budapesti éveim című fejezettel.*
1970-ben megszerezte az izraeli állampolgárságot, majd a következő évben vonult vissza végleg a pódiumtól: 1971 szeptemberében adta utolsó koncertjét Londonban. 1973 nyarán, Zürichben hunyt el.

Ha Otto Klemperer munkásságát kizárólag kései, londoni lemezei alapján kísérelnénk meg megítélni, rossz utat járnánk. Lemezhagyatékának oroszlánrészét csakugyan az 1955 és 1971 közötti időszakban, azaz hetvenéves kora után vette fel, de felbecsülhetetlen értékkel bírnak az alkotói pálya megismerésében korábbi lemezei, illetve koncert- és operaközvetítéseinek ránk maradt, megkerülhetetlen rögzítései, árnyalt képet kínálva a mester művészi fejlődésének állomásairól.
Legkorábbi Klemperer-lemezeink a '20-es évekből származnak, 1924-től a berlini Állami Operaház zenekarával vett fel ekkor számos klasszikus és modern zeneművet a Deutsche Grammophon, az Electrola és a Parlophone számára. Ebből az esztendőből származik Beethoven I. és VIII. szimfóniájának, Schubert "Nagy" C-dúr szimfóniájának és Bruckner VIII. szimfóniájának felvétele, 1927-ből izgalmas Beethoven-nyitányok, '28-ból Brahms I. szimfóniájának hanglemezei maradtak ránk, az 1931-32-es évekből Weill és Hindemith-rögzítéseket ismerünk. 30-as évekbeli Los Angeles-i tevékenységét is dokumentálja egy csekélyebb számú koncertfelvétel, de jól ismerhetjük budapesti éveiből fennmaradt ragyogó előadásait is, többek között a Don Giovanni, a Lohengrin, a Mesterdalnokok és a Fidelio felbecsülhetetlen lemezeivel (1948-50). 1951-ben a Vox lemeztársaság szerződtette Klemperert, ahol a Bécsi Szimfonikusok élén vett fel több klasszikus zeneművet, Mozart, Mendelssohn, Beethoven, Bruckner és Mahler alkotásait.

Furtwängler halálával és Toscanini visszavonultával (1954) érezhetően előrébb került a világ legtekintélyesebb maestróinak ragsorában Klemperer, Bruno Walter, majd Hans Knappertsbusch elhunyta (1962/65) után pedig gyakorlatilag utolsóként képviselte, ahogyan ő mondta, a "klasszikus iskolát". A Philharmonia Zenekarral való együttműködés nyomán folyamatosan készültek lemezek Klemperer vezényletével a Columbia/EMI gondozásában, jószerivel a dirigens haláláig, s a '40-es évektől számos koncertszereplését is őrzik hangzó dokumentumok: több berlini, hamburgi, amszterdami, müncheni, kölni, bécsi hangversenye elérhető jelenleg is a lemezkatalógusokban. Mindenképpen kiemelkedő momentumoknak, megismételhetetlen, interpretációtörténeti jelentőségű stúdiómunkáknak kell tekintenünk több operafelvételét (Fidelio, 1962; Varázsfuvola, 1964; A bolygó hollandi, 1968), Beethoven-produkcióira (szimfóniák és Missa solemnis, 1954-65), Mahler-lemezeire (II., IV., VII. és IX. szimfóniák, Dal a Földről, 1961-68), Brahms-olvasataira (szimfóniák és Német requiem, 1956-61). De fontos és nélkülözhetetlen lemezeket tartunk számon Bach-oratóriumokkal (Máté-passió, h-moll mise, 1961 és 1967), valamint Haydn-, Mozart- és Bruckner-szimfóniákkal Klemperer vezényletével.
Jóllehet nem kedvelte igazán a lemezkészítést; saját munkáit csak igen ritkán hallgatta vissza, s a hangrögzítés technikai feltételei iránt sem mutatott érdeklődést soha. Nem hitt abban, hogy a stúdiófelvételekkel az örökkévalóság számára dolgozik, a lemezekre inkább csak mint a koncertek "visszfényére" tekintett.

Esztétikai elveit tekintve Klemperert a legkevésbé sem érdekelte a szépen csiszolt, romantikusan színgazdag zenekari hangzás, romantikaellenességében megvetett minden érzelgősséget, melankolikus vagy nosztalgikus attitűdöt. Míg korábbi éveiben érezhetően szubjektívebb, azaz lendületesebb, mozgalmasabb előadásokat dirigált, gyakrabban élt váratlan tempóváltások, gyorsítások, lassítások eszközével, addig a kései felvételek egy letisztultabb, tárgyszerűbb, szenvtelenebb előadói habitust közvetítenek. "Válasszon egy tempót és ragaszkodjon hozzá!" - javasolta egy ifjú kollégájának, mikor az a karmesterség esszenciájáról faggatta.

Interpretáció hallatlan erőt sugároznak; pontosak, szárazak, rigidek, ugyanakkor mindig határozottan formáltak, elutasítanak minden modoros gesztust, úgyszólván tanárian hajthatatlanok. Klemperer kerülte a könnyű lírát, oldott játékosságot alig hallani nála, ehelyett robusztus, masszív "tömbökben" adagolta a zenét, minden oktalan finomság nélkül, valóságos őserőt reprezentálva. A ritmus és a zenei építkezés vasszigora, a textúra félreérthetetlen tisztasága nála mindent felülírt, hisz erre a szilárd alapra épült az előadások utánozhatatlan drámai súlya és tömörsége. Nála mindig tudni lehetett, mi fontos számára a zenében, és mi nem az.

* Otto Klemperer, Emlékeim Mahlerről és másokról, Zeneműkiadó, 1963.; az eredeti kiadás nyomán: Uő., Meine Erinnerungen an Gustav Mahler und andere autobiographische Skizzen, Atlantis Verlag A. G., Zürich, 1960.