Karmesterportrék XV. - Serge Koussevitzky

Boston alighanem az Egyesült Államok "legeurópaiasabb" városa. Mintegy négyszáz éves történelme egyszersmind a kontinens egyik legrégibb településévé teszi John F. Kennedy szülőhelyét, Massachusetts állam központját.

A puritán telepesek által alapított Boston kulturális életének zászlóshajója a Bostoni Szimfonikus Zenekar, mint az USA kiemelten jelentős, tradicionális zenei együttese. A szimfonikusok alapítója, Henry Lee Higginson, a kor jeles üzletembere és közismert filantróp, 1881-ben hozta létre az intézményt, s a zavarba ejtően sokoldalú angol zenei géniuszt, George Henschelt szerződtette a zenekar élére. Az alapítást követő évtizedekben olyan egyéniségek fordultak meg a Szimfonikusok zeneigazgatói posztján, mint Nikisch Artúr (1889-93), Karl Muck (1906-08, 1912-18) vagy Pierre Monteux (1919-24). Ám a Bostoniak igazi aranykora csak ezután következett: a francia maestrót követve vette át az első karmesteri posztot az orosz emigráns Serge Koussevitzky*, s gyökeres változtatásokat vitt végig a lustulni látszó Bostoniak soraiban.

Orosz zsidó család sarjaként született Serge Koussevitzky Visnij-Volocsokban (mintegy 250 km-re Moszkvától északnyugatra), 1874-ben. Szülei hivatásos zenészek voltak, így fiuk is hamar muzsikálni kezdett, játszott hegedűn, gordonkán, zongorán, még a trombitával is megpróbálkozott. Később mégis a nagybőgőt választotta; tanulmányait (melyhez tizennégy esztendősen ki kellett keresztelkednie) a híres moszkvai Filharmónia zenei-drámai intézetében kezdte, ahol gordont és zeneelméletet hallgatott. Húsz évesen, ifjú, de kiugróan tehetséges bőgősként csatlakozott a Bolsoj Színház zenekarához, ahol pár évvel később már szólamvezetőként debütálhatott (1901), s még ugyanebben az évben szólistaként is bemutatkozott, majd rövid időn belül külföldi fellépéseket vállalt - két alkalommal Budapesten is szerepelt. 1903-as berlini sikere Európa-szerte ismerté tette a nevét, mint nagybőgővirtuózét - később izgalmas versenyműveket is komponált a hangszerre.

1902-ben nősült először Koussevitzky, első felesége, Nagyezsda Galat balett-táncos azonban csak pár évig volt a társa, válásukat követően a fiatal és ambiciózus zenész a tekintélyes hozomány reményében Natalja Uskovát, egy orosz teakereskedő mágnás lányát vette el, s ezzel anyagilag is megalapozta külhoni karrierjét. A pár egy időre Berlinben telepedett le, ahol Koussevitzky Nikisch Artúrnál vett vezénylésórákat, s a magyar dirigens kártyaadósságait neje vagyonából rendezve lekötelezte maga mellett idősebb kollégáját. Nikisch közbenjárására hivatalosan 1908-ban lépett fel először karmesteri szerepben a Berlini Filharmonikusok élén: a koncerten Szergej Rahmanyinov ült a zongoránál, saját 2. zongoraversenyét játszva. Az ezt követő hónapokra Koussevitzky a Londoni Szimfonikusok mellé szerződött európai turnéra.

A következő években Koussevitzky visszatért Oroszországba, hogy saját zenekart és kiadót alapítson. Kamarazenekara volgai sétahajókon szolgáltatott könnyed muzsikát, az Editions Russes de Musique pedig többek között a művészvilág peremére szorult Alekszandr Szkrjabin műveit publikálta, s mind élénkebben érdeklődött Prokofjev, Sztravinszkij és Medtner kompozíciói iránt. Szólistapályáját ekkor sem szüneteltette: az 1909 és 1920 közötti időszakban keresett gordonjátékosként rendszeresen turnézott a kontinensen.
Az 1917-es oroszországi forradalom új helyzetet teremtett a zenei életben, és persze Koussevitzky is igyekezett kivenni a részét a zenekarok újjászervezésében: 1917-től 1920-ig ő vezette a szentpétervári Állami Szimfonikusokat. 1920-ban azonban - miután az államosítások nyomán vagyona jelentősen megcsappant - elhagyta hazáját, és Párizs felé vette az irányt. A francia fővárosban orosz zeneszerzők műveinek bemutatásával vívott ki magának elismerést (1921-29), létrehívta önfenntartó hangversenysorozatát, a Concerts Symphoniques Koussevitzkyt, mellyel komoly szakmai hírnevet szerzett a modern zenei tendenciák képviselőinek és rajongóinak soraiban.

1924-ben "igazolt" Amerikába, ahol végleg megállapodott. 1924-től 1949-ig dolgozott a Bostoni Szimfonikusok zeneigazgatójaként Serge Koussevitzky, s e negyedszázad alatt irigylendő magasságokba emelte az együttest, mely, nyugodtan állítható, a kor legjobb amerikai zenekarává érett az irányítása alatt. Elindította a máig virágzó Tanglewoodi Oktatási Központot, ahol többek között Leonard Bernstein, Samuel Adler és Sarah Caldwell is kibontakoztathatta tehetségét, de Mario Lanza is e falak közül került a rivaldafénybe.
Bostoni éveiben a két háború közti időszak legelismertebb zeneszerzőitől rendelt műveket Koussevitzky: a Szimfonikusok fennállásának ötvenéves jubileumának tiszteletére (1931) tartott hangversenyen mutatta be Prokofjev IV. és Albert Roussel III. szimfóniáját, valamint Sztravinszkij egyedülállóan szép Zsoltárszimfóniáját. De nevéhez kötjük Martinů I. és II. szimfóniájának első előadását, Bartók Béla Concertójának, Copland III. szimfóniájának ősbemutatóját, Honegger-, Hindemith- és Schönberg-premiereket, továbbá ismert tény, hogy korábban ő bízta meg Maurice Ravelt, hogy hangszerelje meg Muszorgszkij zongoraciklusát, az Egy kiállítás képeit (Párizs, 1922).

A '20-as évektől, Koussevitzky irányítása alatt készítette első elektronikus felvételeit a Bostoni Szimfonikus Zenekar az RCA Victor lemeztársaság égisze alatt, valóságos hanglemez-vásárlási lázat generálva a keleti parton. A zeneigazgató tucatszám ontotta a felvételeket a 30-as és 40-es években, a szimfonikus irodalom jelentős szelete lemezre került a vezényletével - hangsúlyozandó: kiemelkedő művészi- és hangminőségben. 1942-ben megalapította a Koussevitzky Zenei Alapítványt, melynek számos jelentékeny zenemű köszönheti létrejöttét - a már említett Bartók-remekmű mellett például Messiaen Turangalila-szimfóniája, vagy Britten Peter Grimes című operája.
Serge Koussevitzky 1951 júniusában hunyt el Bostonban. Zenekarát kiváló pályatársa, Charles Münch vette át.

Angolszász kritikusok akként méltatták Koussevitzky bostoni tevékenységét, mint aki sikerrel vegyíti Leopold Stokowski színgazdagságát és hajlékonyságát Arturo Toscanini rigorózus és szárazan precíz hangzásképével. Európaiként hozzátehetjük: van benne valami Wilhelm Furtwängler csalhatatlan drámai érzékéből is. Jóllehet Koussevitzky nem könnyen alkalmazkodott az amerikai körülményekhez. A helyi szokásokat sosem volt hajlandó felvenni, angolul élete végéig nyers akcentussal beszélt, a zenészei érdekképviseletét ellátó szakszervezet létrehozását mereven ellenezte. Modora sokszor pökhendi, lekezelő volt, zenészei iránt kevés tiszteletet mutatott, kemény és kimerítő próbákon "lúgozta ki" a muzsikusokat.

Első bostoni hanglemezét 1927-ben rögzítette Koussevitzky (Beethoven VI. szimfóniája és Sztravinszkij Petruskája szerepelt a műsoron), az utolsót 1950-ben (Sibelius: II. szimfónia). Ezek mellett több izgalmas londoni projekt is kötődik a nevéhez a '30-as évekből - néhány HMV-rögzítés és egy, az American Columbia számára készült Harris-szimfóniafelvétel kivételével valamennyi az RCA Red Seal címke alatt jelent meg. Érdemes kiemelnünk Jean Sibelius II. szimfóniájából készített 1935-ös, valamint a VII. szimfónia 1933-as lemezét - előbbi minden bizonnyal a mű egyik legjobb előadása -, Muszorgszkij-Ravel Egy kiállítás képeinek pazar 1944-es felvételét, egyedülálló hangulatú, pompás Brahms-ciklusát (1944-46), továbbá a korábbi amerikai elnök özvegye, Eleanor Roosevelt narrációjával rögzített Péter és a farkast. De olyan érdekességek is felbukkannak a karmester hangzó hagyatékában, mint Richard Strauss Imígyen szóla Zarathustrája, vagy Berlioz Harold Itáliában című műve. Természetesen a számos élő koncertrögzítés között is fellelhetünk nem egy gyöngyszemet, Rahmanyinov-daraboktól Bartók Concertójának bemutatójáig és nem csekély tanulsággal szolgáló Csajkovszkij-próbafelvételekig.

Koussevitzky hanglemezei egy igen tág repertoárt tudhatnak magukénak Haydntól Gershwinig. A dirigens egyaránt kedvvel játszott klasszikus műveket, Mozart- vagy Beethoven-szimfóniát, valamint kortárs amerikai kompozíciókat (Barber, Harris, Gershwin, Copland, Hanson, Schuman), ám igazi terepe alighanem az orosz szimfonikus irodalom, valamint a patetikus-romantikus nagyzenekari művek voltak. Talán elsősorban - és mindenekelőtt - Csajkovszkij.
Az orosz komponista három utolsó szimfóniájából készített lemezei diszkográfiájának legékesebb darabjai, s tág viszonylatban is legfeljebb Jevgenyij Mravinszkij előadásai említhetők ezekkel egy lapon. (Noha tény, Koussevitzkynek kamaszként alkalma nyílt személyesen is megismerkednie Csajkovszkijjal, de találkozásuknak aligha volt döntő szerepe a későbbiekben.) Ezen előadások olyan drámai mélységeket tárnak fel e Csajkovszkij-darabokban, melyet korábban sosem hallhattunk: 1930-as Patetikus-szimfónia lemeze hallatlan erővel szól, 1936-os rögzítése a IV., 1944-es produkciója az V. szimfóniából páratlanul intenzív és megragadó előadást kínál.

E stúdiólemezek és persze a számos élő rögzítés tanúsítják: a két világháború közti időszak egyik legjelentősebb mesterével van dolgunk Koussevitzky személyében. Stílusa kiforrott, a gondjaira bízott zenekar makulátlan hangszeres játékára épül. Határozott vonalvezetés, egyértelmű hangsúlyok, finom elegancia, a drámai fokozások és kitörések kiemelése jellemzi. Sohasem olyan szikár, mint Toscanini, vagy annyira tragikus hatású, mint Furtwängler, ám így is óriási energiákat mozgat, s mindezt színgazdag szövéssel és jól hallható empátiával teszi, szlávos ízű, mégis megfogott pátosszal a csúcspontokon. Tempókezelése kissé nagyvonalú ugyan, de produkciói így is alapos, kiérlelt próbafolyamatról adnak hírt: a zenekari játék végig szigorúan kontrollált, meggyőzően egységes, ugyanakkor megkapóan dinamikus. A hangzáskép néhol bársonyosan lágy és könnyed, máshol drámaian tömör és súlyos.

* Szül. neve: Szergej Alekszandrovics Kuszevickij, de több forma is elterjedt: Sergei, Sergey, Koussevitzki, Koussevitsky stb.; én a jelen szövegben a leginkább szokásos, a karmester által franciás átírás szerint hitelesített Serge Koussevitzky alakot használom.