Karmesterportrék XIV. – Dimitri Mitropoulos
Athén egyik legforgalmasabb sugárútján, a Vasziliszisz Sofiasz Avenue-n emelték csaknem két évtizede a görög főváros kiváló akusztikájú hangversenytermét, a Megaront (Megaro Muszikisz). A helyi metróállomás két nagyobb kijáratánál két méretes, fekete-fehér fotokópia simul a gyalogfeljáró homlokterébe: Maria Callas és Dimitri Mitropoulos portréja. Mondhatnánk némi éllel: ezzel ki is merült Görögország nagy klasszikus muzsikusainak névsora. De két micsoda név ez!
Maria Callas erényeit nem célom e hasábokon feleleveníteni, a karmester Dimitri Mitropoulosét annál inkább. A görög dirigens, akárcsak Callas, amerikai ugródeszkákon át került a zeneművészet panteonjába, Mitropoulos élete és pályája mégis őriz valamit a balkáni, vagy ha tetszik, délkelet-európai neurózisból.
Athén főváros szülötte Dimitri Mitropoulos (eredeti nevén Dimitrisz Mitropulosz*, más források szerint Dmitropulosz), 1896 márciusában látta meg a tavaszi erőre kapó hellén napot. Apja, a bőrdíszműves mester Yannis Angeliki Mitropoulos hamar felfigyelt fia korán kibontakozó zenei tehetségére: házában minden szombat délután közös muzsikálást rendeztek, melyek a források szerint döntő hatással voltak a fia zenei fejlődésére. Dimitri már kamaszként vonzódott a komponáláshoz, s már ekkor figyelemre méltó zeneművet (egy azóta elveszett hegedű–zongora szonátát) szerzett. Miután édesapja meghalt, két nagybátyja nevelte, akik papi pályára szánták a fiút, ám muzikalitása nem szunnyadt egy percre sem: húszas évei elején megkomponálta szokatlanul modern hangvételű, görög nyelvű operáját, a Beatrice nővért.
Hivatalos zenei tanulmányait az Athéni Konzervatóriumban kezdte Mitropoulos, később Brüsszelbe, majd Berlinbe nyert ösztöndíjat, ahol Ferruccio Busonit is tanárai között találjuk. 1921-től négy éven át a Berlini Állami Operaház segédkarmestereként dolgozott, Erich Kleiber "szárnyai" alatt. Ezután visszatért hazájába, hogy a legtehetségesebb görög muzsikusokból saját zenekart szervezzen és vezessen, s ezenközben előbb az athéni Hellén Konzervatórium Zenekara, majd a Görög Állami Szimfonikus Zenekar irányítását is elvállalta. Az 1930-as év döntő fordulatot hozott a pályáján: a Berlini Filharmonikusok élén beugrással eljátszotta – s a hangszer mellől vezényelte – Szergej Prokofjev 3. zongoraversenyét, ami után szinte az egész világ érdeklődését felkeltette e nem mindennapi bravúr, Párizstól Leningrádig keleti és nyugati meghívások egész sorát köszönhette ennek az estének Mitropoulos. Ám a karmester a gyors nyugati karrier csábításával szemben inkább saját honi zenekarát választotta, s külföldi fellépti díjai egy részét szeretett együttese fejlesztésére fordította.
A közelgő világháború erőszak-fenyegetése Mitropoulost is elűzte Európából, s mint nemzedékéből sokan, ő is Amerikában kezdte keresni a boldogulást. 1936-ban debütált az Újvilágban, első ízben Bostonban, azután több keleti parti nagyváros zenekaránál is feltűnt, majd tíz esztendővel később megkapta az amerikai állampolgárságot is. 1937-től 1949-ig – a Philadelphiába szerződő Ormándy Jenőt követve – a Minneapolisi Szimfonikus Zenekar (mai nevén Minnesota Zenekar) első karmestereként tevékenykedett, ahol pár év leforgása alatt komoly eredményeket ért el – nem utolsósorban korszakos jelentőségű lemezfelvételeket is készített.
Dimitri Mitropoulos és a New York-i Filharmonikusok kapcsolata 1949-ben indult. Kezdetben Leopold Stokowskival megosztva vezették a zenekart, 1951-től lett egyedüli zeneigazgató a görög, minden bizonnyal ezekhez az évekhez fűződnek a karmester legjelentősebb szakmai eredményei. Ekkor szerződött az amerikai Columbia Recordshoz is, ahol számos emlékezetes lemezfelvétel őrzi a nevét. Mikor viszonya helyrehozhatatlanul megromlott a Filharmonikusokkal és a helyi kulturális élet döntéshozóival, pártfogoltjának, Leonard Bernsteinnek adta át a stafétát a zeneigazgatói poszton (1957).
Szimfonikus zenekari elfoglaltságai mellett legalább ugyanilyen szenvedéllyel vezényelt színpadi műveket is Mitropoulos: 1954-től haláláig több alkalommal dirigált Olaszországban (elsősorban Firenzében), s persze a New York-i Metropolitanben operaelőadásokat (1958–59-ben első karmesterként), de – rendszeresen vagy alkalmanként – Salzburgban, Bécsben, Münchenben is fellépett, a Bécsi Filharmonikusok élén szülővárosában is turnézott. Vendégkarmesterként gyakori vendége volt európai zenei központoknak: Kölnben és Berlinben is szívesen fogadták, az '50-es évek közepétől állandó fellépője volt a Salzburgi Ünnepi Játékoknak.
Hatvannégy éves korában, 1960 novemberében érte a halál. A milanói Scalában éppen Gustav Mahler III. szimfóniáját próbálta a Ház zenekarával, amikor hirtelen összeesett, s az érkező orvosi segítség már nem tudta megmenteni. Szívinfarktus végzett vele.
Emlékét évente megrendezett athéni zenei verseny keretében ápolják hazájában.
Az 1930-as évek végétől kezdve több igen jelentékeny hanglemez fűződik Dimitri Mitropoulos nevéhez. 1940-ben, Minneapolisban készítette el Mahler I. szimfóniájának hanglemezpremierjét, a világháború második évében, mikor fél Európában Mahler muzsikája tiltott szellemi terméknek számított. Emellett például egyedülállóan izgalmas rögzítés az övé Robert Schumann "Rajnai" szimfóniájából (1947, Minneapolis), s az 1930-as berlini bravúrt Prokofjev zongoraversenyének előadásával lemezstúdióban is megismételte (1946, Philadelphia).
A New York-iak élén is számos stúdiófelvételt készített: ezek közül máig a legnépszerűbb Prokofjev Rómeó és Júlia c. belettjéből készített lemeze (1957, New York, a karmester saját maga állította össze a szvit anyagát), valamint más orosz zenekari művek (Muszorgszkij: Egy éj a kopár hegyen – a mű talán legeredetibb olvasata –, és Prokofjev: Kizsé hadnagy szvitje, 1957, New York). Pár nappal az általa dirigált Metropolitan-bemutató után stúdióban lemezre vezényelte Samuel Barber akkoriban igen népszerű operáját, a Vanessát (1958, New York).
Bár Mitropoulos stúdióbejátszásainak száma nem nagy, az utókor kivételes szerencséjére számos koncertfelvétel maradt fenn vezényletével. Érdemes kiemelni ezek közül két döbbenetes erejű előadását Mahler VI. szimfóniájából (1955, New York és 1959, Köln), Mendelssohn- és Strauss-estjeit (Köln és Salzburg, 1954–60). No és persze számos operaelőadását is illik itt citálni: New York-i és firenzei produkciói Verdi Ernanijából és Álarcosbáljából páratlan művészi minőséggel szolgálnak, bécsi, müncheni Elektrái, New York-i Wozzeckje valósággal borzongató erővel szólnak, A nyugat lányának firenzei előadása talán a legszebb élő felvétel a műből, s a kritikusok mind gyakrabban emlegetik legendás salzburgi Don Giovanniját.
Dimitri Mitropoulos élete roppant küzdelmekkel volt tele. Valamennyi állomáshelyén szívós viaskodásokra késztette a sors a szakmai elismerésért és előmenetelért, de ugyanígy a magánéletben is nehezen vívta ki a sikereket. Féltő gonddal épített görög zenekarát a lehetetlen körülmények miatt kellett odahagynia, s bár Minneapolisban tárt karokkal fogadták, a vidékről a nagyvárosba vetődött "görög óriást" hamar kikezdte a New York-i intrikusok kíméletet nem ismerő hada.
A kozmopolita nagyváros ítészei kezdettől fogva nem rokonszenveztek a nyúlánk, izmos és tar, mégis halk szavú és szelíd Mitropoulosszal; és persze nem kívánták neki megbocsátani a Filharmonikusoknál eszközölt változtatásait. A görög dirigens modernistákhoz fűződő vonzalma ugyanis idejekorán csípni kezdte a begyepesedett New York-i közönség és a kritikusok szemét, ahogyan a helyi bulvármédia is bolygatni kezdte a közszereplésekben alig-alig jártas, szinte gyanútlanul naiv férfi magánéletét. A második bécsi iskola képviselői, Schönberg, Berg vagy Křenek műveit finoman szólva nem szívlelték a Nagy Almában, sőt a kortárs amerikai szerzők (Robert Sessions, Peter Mennin) Mitropoulos által bemutatott műveit is hűvösen, idegenkedve fogadta a helyi publikum. Az amerikai zeneszerzők konzervatív ágának egyik reprezentánsa, Virgil Thompson pedig nyíltan ellene fordult egy újságcikkben. Mitrolpoulos nem tudta, s talán nem is akarta titkolni érzékenységét, sebezhetőségét, gyengédségre hajlamos belső vonásait. Mikor a sajtó megszagolta a karmester homoszexuális beállítottságát, valamint, hogy elutasítja az ennek nyilvánosságát kivédendő névházasság gondolatát, az őt ért támadások újabb teret kaptak. Ekkor már nem csupán nemi érdeklődése miatt bírálták szünet nélkül (különös tekintettel Bernsteinnel folyatott intim viszonyára), de az étkezési szokásai és egyéb magánéleti mozzanatai szintén célponttá lettek, s Dimitri Mitropoulos csaknem összeroppant a nyomás alatt. Mire maga mögött hagyta New York-i állomáshelyeit, már súlyos szívproblémákkal küzdött; két infarktust is túlélt, mire a harmadik leterítette.
Mitropoulos zenei megközelítései hallhatóan közvetítik a karmester eredendő szelídségét, érzelmességét, és a magas szintű drámaiság iránti igényét. Stílusát talán Hans Knappertsbuschéval rokoníthatjuk legelőször; van az előadásaiban valami sajátos, nehezen megragadható humánum, amely félreismerhetetlenül átüt minden technikai problémán. Mitropoulos nem sokat adott a zenekari játék tökéletességére, kicsiszoltságára, interpretációira inkább a spontaneitás kalandja, vagy ha tetszik, a zaklatottság jellemző, s kétségkívül hiányzik belőle a könnyedség, az elegancia. Valamiféle nehézkes, ideges szenvedély fűti át a muzsikálását. Előadásai gyakran minőségileg is hullámzóak, vagyis sokszor páratlanul izzóak és intenzívek, máskor valósággal a széthullásig lustulnak. Olvasataiban néha különös, szokatlan hangsúlyokat tapasztalni, gyakoriak a tempókilengések, a váratlan gyorsítások és lassítások, a dinamika kidolgozatlansága néhol már-már amatőrizmusnak tetszik. (Holott fotografikus memóriájának köszönhetően a legösszetettebb kompozíciókat is kotta nélkül vezényelte). A zenélés szinte már révült vallási aktus volt a számára – talán ezért is választotta monográfusa, William R. Trotter A zene papja címet a Mitropoulos életét és munkásságát bemutató kötetének.
Míg Mitropoulos operafelvételeinek talán legfontosabb tanulsága, hogy a zene mindig együtt lüktet az énekelt szöveggel, hallatlan természetességet, keresetlenséget kölcsönözve a produkciónak, addig szimfonikus koncertjein is a szónoki igényű frazeálásra, egy jellegzetes, markáns kifejezőerejű hangszeres artikulációra céloz. S bár "retorikája" többnyire nehéz szavú, s lendülete meg-megtörik, de mindig tiszta, nyílt és őszinte muzsikálást hallani a pálcája alatt.
* Görögül: Δημήτρης Μητρόπουλος – a szövegben az egyszerűség kedvéért a nemzetközi gyakorlatban szokásos Dimitri Mitropoulos alakot használom
