Karmesterportrék XI. - Sir John Barbirolli

"Glorious John".
A fáma szerint Ralph Vaughan Williams angol zeneszerzőtől származik az eposzi jelző: "Dicsőséges János". A komponista nyilván a művei iránt tanúsított affinitás és a brit zenei életben betöltött irányadó szerep okán akasztotta e fényes titulust Sir John Barbirolli karmesterre - s persze innen nyerte címét Raymond Holdennek az angol muzsikusról szóló kompiláció-kötete is.
Thomas Beecham halálát követően egyértelműen Barbirolli lett - s maradt jó egy évtizeden át - a szigetország első számú zenei potentátja. Bár a holborni Southampton Row és a Royal Albert Hall között csupán néhány kilométernyi távolság húzódik, mégis hosszú és munkás út vezetett a külvárosi olasz kolóniából a világhírű londoni zenekarok feltétel nélküli szeretetéig és szakmai elismeréséig.

1899 decemberében jött a világra John (Giovanni Battista) Barbirolli, olasz apa és francia anya második gyermekeként Londonban. Édesapja és nagyapja egyaránt megbecsült zenészek voltak, korábban mindketten a milánói Scala zenekari árkában teljesítettek szolgálatot, mint hegedűsök. (Források szerint Lorenzo Barbirolli, az apa, közreműködött Verdi Otellójának premierjén.) Hegedülni kezdett a gyermek John is, de később gordonkára cserélte hangszerét: "Tita", ahogy becézték, Antonio nagyapjának köszönhette a hangszerváltást, akivel hamarosan együtt muzsikáltak kisebb szabadtéri együttesekben. 1910-ben John Barbirolli ösztöndíjat nyert a Trinity College-ba, ahol Edmund Woolhuse-nál csiszolta csellótudását, majd két évre rá már a Royal Academy of Music növendéke volt. 1917-ben adta első hangszeres szólóestjét.

Rövid katonai szolgálat után, melyet a suffolki ezrednél töltött, ismét szólistaként próbált érvényesülni Barbirolli. A seregben volt ugyan alkalma megismerkedni a karmesterséggel is, ám tehetsége arra indította, hogy gordonkaművészként is a legjobbak közé emelkedjen. Bár rendszeresen játszott különböző rendű és rangú zenekarokban, vonósnégyesekben, és eleget tett számos szólistameghívásnak is, 1924-ben mégis zenekar-szervezőként lépett előre: megalapította saját nevére keresztelt kamarazenekarát. Két esztendővel később dirigensként is bemutatkozott: Frederic Austin társulati igazgató invitálására a British National Opera Company előadásán a Covent Gardenban már pálcával a kezében lépett fel, s következő években számos operaelőadást vezényelt a fővárosban és több vidéki helyszínen is.
1927-ben Thomas Beecham bíztatására Barbirolli elvállalta egy zenekari est vezénylését a Londoni Szimfonikusokkal (ahol addig csellistaként működött közre), Edward Elgar terjedelmes II. szimfóniájával az est műsorán. A jól sikerült hangverseny rögtön felkeltette az EMI angol producere, Fred Gaisberg figyelmét, aki azonnal lemezszerződést ajánlott az akkor huszonhét éves Barbirollinak.

1933-ban nyerte el első állandó karmesteri megbízását Barbirolli: a Scottish Orchestra élére szerződött ekkor, majd nem sokkal később Leedsben vállalt hasonló posztot. Hazai népszerűségével párhozamosan külhoni ismertsége is meredeken emelkedett, már ekkor több ízben szerepelt a kontinens több együttesénél vendégkarmesterként. Az 1936-37-es szezonra New Yorkba költözött Toscanini (volt) zenekarát irányítandó, s bár a kontraktust csak pár hónapra tervezték, egészen 1942-ig állásban maradt a Filharmonikusoknál. Ez idő alatt alkalma nyílt több fontos angol és európai zenemű amerikai bemutatóját irányítani, emellett több keleti parti és kanadai zenekarnál vendégfellépéseket vállalt.

1943-ban tért vissza az Egyesült Királyságba, ahol hamarjában Manchesterbe, a Hallé Zenekar élére került. A következő évtizedekben a nyugat-angliai iparváros maradt Barbirolli első számú otthona és "műhelye". Állhatatos zenekarépítésének köszönhetően a német bevándorlók által alapított Hallé Zenekar pár év múltával már a londoni együttesekkel konkurált - összesen 27 szezonon keresztül irányította a manchesteri gárdát Barbirolli, 1967-ben Örökös Zeneigazgatói címmel tisztelték meg. A '60-as években több európai fellépés mellett gyakorta megfordult Amerikában: Leopold Stokowski távozását követően dolgozott Houstonban (1961-67), s több turnét is szervezett különböző brit zenekaroknak az Újvilágba. Lemezfelvételek egész sorát vitte végig ebben az időben, elsősorban Londonban és Manchesterben dolgozott, de készített hanglemezeket Bécsben, Berlinben, Rómában is. Életének utolsó évtizedében is fáradhatatlanul végezte feladatait bel- és külföldön (a '60-as években például több mint hetven koncertet adott Nyugat-Berlinben), azonban romló egészsége, súlyosbodó szívproblémái mind gyakrabban akadályozták munkáját. 1970 nyarán hunyt el Londonban, szívroham végzett vele.

John Barbirolli munkássága, melyet hazájának zenekari kultúrájáért végzett, csak Beechaméhez mérhető. Pályájának középső szakaszán, a '40-es, '50-es években tevékenysége több ponton érintkezik idősebb kollégájáéval. S nem csupán érintkezik, de ütközik is. Barbirolli és Beecham ellentmondásos viszonya sok kérdésre választ ad: egyfelől tagadhatatlan, Beecham adta meg a lehetőséget ifjabb pályatársa számára a kiemelkedésre, másfelől pedig éppen Beecham igyekezett gáncsolni Barbirolli szakmai előmenetelét, mikor az komolyabb babérokra tört. Barbirolli kétségkívül ambiciózus zenész volt, Beecham azonban saját "királyságát" féltette a feltörekvő ifjútól, s nem riadt vissza a nemtelen eszközöktől sem, hogy kollégája sikereit aláássa. (A hírek szerint a Barbirolli-ellenes New York-i intrikák mögött is nagyrészt Beecham állt.)
A két maestro egymással szembeni személyes ellenérzéseit nem pusztán a szakmai érdekellentétek táplálták, de személyiségük is gyökeresen különbözött. Míg Beecham a brit zenekarok rivalizálására és a pénz mindent felülíró hatalmára épített, addig Barbirolli a lassú építkezés és a gondosan kiérlelt szakmai eredmények feltétlen híve volt. Ezen képességét kamatoztatta mindenekelőtt Manchesterben is, ahol a szinte teljesen szétzüllesztett Hallé Zenekarból néhány év alatt elsőrangú együttest faragott, s makacsul küzdött ellene, hogy az Amerikából hazatérő, és a Londoni Filharmonikusoknál kegyvesztett Beecham rátegye a kezét a Halléra.
Barbirolli Hallé Zenekarnál végzett munkája a karmester életének talán legnagyobb teljesítménye, amennyiben szinte muzsikusról muzsikusra, hangszerről hangszerre rakta össze az együttest, miután a korábbi zenészek többsége (aki éppen nem a fronton szolgált) a BBC Északi Zenekarába szerződött át a biztosabb megélhetés reményében. Már a II. világháború idején háborús zónákba vitte a zenekart a szövetségesek csapatait koncertekkel lelkesítendő.

Józan, mértéktartó, egyenes embernek ismerték Barbirollit kollégái, aki a magasabb minőség érdekében aprólékos és fáradságos próbákat vezet, s tudatosan építi zenekarai repertoárját. Míg Beecham Deliust preferálta, Barbirolli inkább Vaughan Williams és Elgar felé tájékozódott, a könnyedebb francia muzsikák helyett pedig (mely szintén Beecham "felségterülete" volt) Debussy és Ravel komplikáltabb, modernebb művei mellett tört lándzsát. Barbirolli eredendő szelídsége és mélabús tekintete, karöltve alacsony származásával kiváló kontrasztot képezett Beecham arisztokratikus modorával és erkölcsi lazaságával, ám minden eredménye és sikere ellenére Barbirolli sohasem érte el azt a népszerűséget, csillogást és személyes varázst, ami Beechamnek kijárt. Ő inkább hitt a kevéssé személyes, tárgyilagosabb munkamódszerekben és interpretációkban.

Az '50-es és '60-as évek sokszor kiadott Barbirolli-lemezei jól hallhatóan és kirajzolhatóan közvetítik a mester zenei érdeklődését és művészi személyiségének jellemzőbb jegyeit. Sir John otthon érezte magát (részben származásának okán) az olasz operában: római Pillangókisasszony-felvételénél (1966, Renata Scottóval és Carlo Bergonzival) kevesen tudnak jobbat mondani, de Otello-lemezét is gyakorta emlegetik (1968, London) a hozzáértők. Debussy Tengeréből (1957, Manchester), valamint Ravel-művekből (La Valse, Daphnis és Chloé II. szvit, Lúdanyó meséi, 1957-59, Manchester) kivételes rögzítések születtek a keze alatt, de említést érdemel sajátos atmoszférájú bécsi Brahms-lemeze (Tragikus-nyitány, III. szimfónia, 1967), és persze számtalan londoni munkája Csajkovszkij, Elgar, Berlioz és mások darabjaival.
Igazi londoniként kivételes hitelességgel tolmácsolta a Londonnak dedikált zenekari műveket: Vaughan Williams II. szimfóniáját, Ireland London-nyitányát és persze Elgar Cockaigne-nyitányát, továbbá avatott ismerője volt Jean Sibelius kompozícióinak. Olyan szólistákkal készített etalon-érvényű hanglemezeket, mint Jacqueline du Pré, Janet Baker, Arthur Rubinstein vagy Daniel Barenboim.
1946 októbere és 1969 októbere között közel száz előadást vezényelt Barbirolli Gustav Mahler műveiből. Az osztrák zeneszerző alkotásihoz viszonylag későn érkezett el az angol karmester - bár Barbirolli dirigálta koncertrögzítések a Nyolcadik kivételével valamennyi Mahler-szimfóniából rendelkezésünkre állnak, stúdiófelvételt csak három szimfóniából készített: az Ötödikből (1969, London), a Hatodikból (1967, London) és a Kilencedikből (1964, Berlin). Így is túlzás nélkül állítható, ezekkel az előadásokkal új Mahler-mércét teremtett Barbirolli, hiszen Bruno Walter óta jószerivel senki sem foglalkozott ilyen elmélyültség és hit birtokában ezekkel a művekkel, mint ő. Súlyos, koncentrált, mégis aprólékosan kidolgozott, már-már vontatottan nagy ívű Mahler-felvételei tökételes ellentétei a korszakban sokak által csodált, oldottabb, lazább, felületesebb Bernstein-olvasatoknak.

Megalkuvást nem ismerő munkamorálja, szakmai teljesítménye és eredményei a korszak legjelentősebb karmesterei közé utalják Barbirollit. Lemezhagyatékának nagy száma pedig kiváló alkalmat enged az utókornak, hogy széles spektrumú munkásságát feltérképezze. A karmester "zenei örökségének" gondozását ennek mentén a Barbirolli Society látja el, mely ma is rendszeresen jelentkezik újabb CD-kkel, könyvekkel, s publikál folyóiratot is.