Karmesterportrék X. - Nikisch Artúr

Mondják: ő volt a legnagyobb. Vele kezdődik a karmesterség mítosza és étosza. S Nikisch Artúr nem csupán korának legnagyobbja volt, de jelentősége a zenei interpretáció-történet folyamatában gyakorlatilag túlbecsülhetetlen. Mindaz, amit tudunk, hiszünk, gondolunk, vagy akár csak sejtünk a dirigensi munkáról, pályáról, életformáról, Nikischig eredeztethető vissza. Olyan erős eszménykép, megfellebbezhetetlen nemzetközi ikon volt, akihez több generáció jelesei nyúltak vissza ihletért, tanácsért, erkölcsi és szakmai hitelért. Nem túlzás állítani: az ő köpönyegéből bújtak elő a huszadik század nagy karmesterei. Tevékenysége lenyűgözte a legkiválóbb komponistákat Csajkovszkijtól Brucknerig, emellett két nemzedék kimagasló muzsikusainak volt elfogulatlan mentora. A közönséget pedig - nincs rá jobb szó - ámulatba ejtette lázas, izgalomtól ittas produkcióival.

Nikisch Artúr a nyugat-magyarországi Lébényszentmiklós (Mosonszentmiklós) szülötte, egy magyar parasztember és egy morva asszony fiaként jött a világra 1855-ben. Zenei tehetsége már egészen korán nyilvánvaló volt: nyolcévesen adta első zongoraestjét, majd, mint a legtöbb pályatársa, ő is zongoristaként és hegedűsként került a hivatalos zeneoktatásba. 1866-ban lett a Bécsi Konzervatórium növendéke, ahol hegedülni Joseph Hellmesbergernél tanult, zeneszerzést pedig Felix Otto Dessoffnál hallgatott. Még húsz éves sem volt, mikor már városszerte ismerték a nevét - mint hegedű- és zongoraművészét. Nem sokkal később alkalma nyílt Richard Wagner vezénylete alatt játszani Bayreuthban; Beethoven IX. szimfóniájának előadásán működött közre.
1874-ben szerződött a Bécsi Udvari Zenekarhoz, ahol valósággal nyüzsögtek a XIX. század második felének korszakos zeneszerzői: Liszt Ferenc, Johannes Brahms és Giuseppe Verdi pálcája alatt is szerepelt Nikisch, így testközelből figyelhette e mestereket. Ebben az időben ismerkedett meg Anton Brucknerral is, akinek II. szimfóniáját ekkor mutatta be a zenekar a komponista irányításával.
Nikisch Artúr dirigensi karrierje 1878-ban indult, mikor asszisztens karmesterként Lipcsébe pályázott az Opera zenekarához, ahol egy éven belül első karmesterré avanzsált, s az évek során számos német és olasz operát mutatott be. 1884-ben itt vitte dörgő sikerre Bruckner VII. szimfóniáját is.
1885-ben nősült meg, egy belga énekes-színésznő, Amelie Heussner lett a felesége.
1889-től Amerikában próbált szerencsét: a Bostoni Szimfonikus Zenekart vezette négy dicsőséges esztendőn át, majd az öreg kontinensre visszatérve a budapesti Királyi Operaház igazgatását vállalta. Lipcsébe visszatérve a Gewandhaus Zenekaránál követte az együttes korábbi igazgatóját, Carl Reineckét a poszton (1895), s ugyanebben az évben lett a Berlini Filharmonikusok vezető karmestere is. Mindkét címet haláláig őrizte. 1897-től Hamburgban rendszeresen, 1904-től kezdve pedig a brit fővárosban vendégeskedett folyamatosan, itt a Londoni Szimfonikusok élén számtalan hazai koncerten is feltűnt, s - első ízben európai zenekarként - amerikai turnéra szerződtette a Londoniakat. Rendszeres vendége volt szinte valamennyi jelentős brit zenei eseménynek, így többek között a híres Leedsi Fesztiválnak (1911), a Covent Gardenben pedig teljes Ringre is vállalkozott (1913). 1922 januárjában érte a halál Lipcsében, ahol kevéssel elhunyta után Nikischplatz névre keresztelték a teret, ahol élete alkonyán lakott.

A XX. század folyamán olyan karmesterek vallották magukat Nikisch-tanítványnak, mint Reiner Frigyes, Sir Adrian Boult vagy Václav Talich (utóbbi, hasonlóan Fritz Busch-hoz, hegedűsként is számos alkalommal játszott a keze alatt), de olyan maestrók is gyakorta emlegették őt példakép gyanánt, mint Serge Koussevitzky, Wilhelm Furtwängler, Ernest Ansermet vagy Herbert von Karajan. Nikisch megteremtette a - jó értelemben vett - "öntörvényű interpretátor" nimbuszát, aki képes szinte újraalkotni, újrateremteni a zeneművet saját, kivételes egyéniségének szűrőjén keresztül. A minta, melyet kínált, vagyis a szabad, személyes hangú, drámaian felfokozott interpretációk kultusza a század első felében olyan mesterekre ragadt át, mint Albert Coates, Willem Mengelberg vagy a már említett Koussevitzky és Furtwängler.

Kivívta Csajkovszkij elragadtatását, mikor annak V. szimfóniáját sikerre vezette a pétervári közönség és kritikusok előtt, elnyerte Bruckner odaadását a korban szinte egyedüli adekvátnak tartott Bruckner-megközelítéseiért, hálára késztette Max Regert, Richard Strausst és Arnold Schönberget műveik kompetens tolmácsolásáért. (Megjegyzendő: Gustav Mahlerral ezzel szemben ellentmondásos viszonyt ápolt). Bostoni éveiben kész volt megküzdeni az Egyesült Államok értelmiségi véleményformálóinak rokonszenvéért, s életének utolsó évtizedeiben jóformán három európai nagyváros, Berlin, Lipcse és London zenekarait tartotta a legjobbak között. (Nem mellékesen az első igazi "utazó karmestert" tisztelhetjük benne.) Egyedüli kudarca talán csak az lehet, hogy a Hans Richter által kézben tartott Bayreuthban nem vezényelt sohasem.

Alacsony termete és vörös haja ellenére hallatlanul vonzerővel bírt Nikisch Artúr. Ez nem elsősorban szexuális vonzerőt jelentett - noha mélyen ülő, sötét szemei és magyar származásának "egzotikuma" felcsigázta a hozzá közeledőket -, inkább valami különleges, intellektuális csáberőt. A korabeli beszámolók rendre kiemelik azt a hallatlan szuggesztivitást, meggyőzőerőt, melyet a zenekarra és a közönségére egyaránt kifejtett, s melyet makulátlanul elegáns megjelenése is fokozott. Valóságos rajongótábort tudhatott magáénak, s a kritikusok sosem haboztak a legcifrább szuperlatívuszokat puffogtatni elragadtatott cikkeikben.
"Varázslónak", "mágusnak", "csodatevőnek" becézték, akinek a kezében minden arannyá válik. Hosszú karmesteri pálcával (melyeket szinte kultusztárgyakként kezeltek a korban) vezényelt, de legalább ennyire fontos volt bal kezének kisujján hordott brillgyűrűje, mely éppúgy rész vállalt a muzsikusok instruálásában, mint maga a pálca. (A mellékelt karikatúrán jól látható, hogy a rajzoló a gyűrű csillogását ki is emeli.) Vezénylés közben szinte hipnotikus volt, jóllehet kezeit nagyon ritkán emelte az orra vonalánál magasabbra; pusztán határozott, éles, szúrós tekintetével mégis elementáris hatást volt képes elérni a zenészeinél. Noha nem volt különösebben kiművelt elme, nem volt olvasott, vagy tudományokban jártas kútfő, a zene iránti mély és szinte ösztönös elkötelezettségét aligha merte volna vitatni bárki. Zenei értelmezéseit egyfajta "nagyszerű rögtönzésként" élte meg.

Túl személyiségének és szakmai felkészültségének bűverején, alighanem éppen e rögtönzés hatóerejében kell keresnünk Nikisch előadói stílusának legfontosabb ágensét. És éppen ezért nehéz mai füllel objektív leírást adni előadásmódjáról. A hanglemezek, melyek e karmestertől ránk maradtak, csupán kisszámú olyan hangfelvételről tesznek tanúbizonyságot, melyeket tárgyilagos értékelés alá vonhat a XXI. századi zenetörténeti kutatás; mindazonáltal kétség sem fér hozzá, hogy nélkülözhetetlen és felbecsülhetetlen történeti dokumentumokkal van dolgunk.

Nikisch Arthur egyike volt azon pioníroknak, akiknek vezényletével először rögzítettek lemezre teljes szimfóniát. A Nikisch által dirigált Beethoven V. szimfónia (Berlin, 1913. november 10.) nem csupán a mű első felvétele, de sűrűn megidézett példája a korszak zenekari kultúrájának, vagy ha tetszik, előadói esztétikájának. További megkerülhetetlen Nikisch-hagyatékként kerülnek elénk az 1913 ill. '14 nyarán készített londoni His Master's Voice-rögzítések (Weber: A bűvös vadász - nyitány és Oberon - nyitány, Mozart: Figaro házassága - nyitány, Beethoven: Egmont-nyitány, Liszt: I. magyar rapszódia). Majd évekkel később, szintén Berlinben, Berlioz Római karnevál-nyitánya (1920) is elkészült, s ezek mellett kevés gépzongora-felvétel maradt az utókorra Nikisch Artúr zongorajátékát megőrzendő. Néhány vezénylő mozdulatát pedig némafilmfelvétel őrzi...

Ezen rögzítések kiértékelését nem is elsősorban a hangminőség nehezíti, inkább annak az ellentmondásnak a feloldása, mely a hangfelvételek törvény- és szükségszerű örökérvényűsége (értsd: megváltoztathatatlansága) és a fentebb már említett nikischi ars poetica, a "teremtő rögtönzés" művészi kívánalma között feszül. Egyfelől azt a "bűbájt", mellyel Nikisch a közönségét és a gondjaira bízott zenészeket megbabonázta, közel szász esztendős hanglemezeket eszközül kérve reménytelen vállalkozás visszaadni-visszaidézni, másfelől pedig Nikisch - a korabeli beszámolók szerint - egyik fontos artisztikus erénye volt, hogy egyazon zenemű minden egyes újabb előadása más és más alakot öltött a pálcája alatt. Persze sosem a lényeg változott, nem a megközelítés alapvetései, szubsztanciái, legfeljebb a részletek, a forma finoman hajlítható, alakítható, módosítható, de cseppet sem jelentéktelen apróságai, mely a tempók és a dinamika kiélezett kontrasztjában ismerhető fel mindenekelőtt.

Az "ember és polgár" Nikisch személyisége jól reprezentálja a kort, amelyben élt és alkotott, s mely megelőzte a "zsebtirannusok", az ellentmondást nem tűrő akarnokok korát. Később ugyanis a karmester sokszor nem alkotótársnak, hanem személyes beosztottnak tekintette a muzsikusait, s nemritkán minősíthetetlen hangnemet, modortalan viselkedést is megengedett a zenekari tagokkal szemben. A "régi vágású" Nikisch azonban minden helyzetben meg tudta őrizni jó modorát, udvariasságát, s a kornak megfelelő társalgási és munkakapcsolati etikett akkoriban szokásos normáit és kötelező formuláit. Zenészeitől sosem követelt, csak kért, a hangját ritkán emelte fel, minden komolyabb változtatási szándéknál előzékeny bocsánatkérő gesztusokat tett. Hangversenyei után nem rohant szobája magányába, ehelyett szívesen beszélgetett zenészeivel. Cikkem elején, mikor a karmesterség étoszáról beszéltem, pontosan ezt az erkölcsi érzéket értettem alatta.