Karmesterportrék VII. - Ataúlfo Argenta

Ha Spanyolország zenei talentumait soroljuk, ritkán szorulunk puskázásra. Ki ne tisztelné a legnagyobbak közt a spanyol vagy katalán hangszeres zeneművészet dicső alakjait Pablo Casalstól Alicia de Larrochán át Jordi Savallig, vagy ne fújná kívülről Ibéria korszakos énekeseinek nevét Alfredo Kraustól Montserrat Caballén át José Carrérasig? Ha azonban karmesterekről faggatjuk a Pireneusokon túli kies vidéket, jószerivel csak egyetlen válaszunk lehet: Ataúlfo Argenta - rajta kívül nemigen termettek jeles dirigenst e forró déli rögök.

Hogy csakugyan a XX. század nagy karmester-panteonjába utalhatjuk-e őt, nem célom az alábbi sorok közt eldönteni, az azonban bizonyos, a spanyol zenetörténet múlt századi fejezetei elképzelhetetlenek volnának Argenta fesztelen-széles mosolyt közvetítő fotói és a reá való emelkedett és érzelmes emlékezések illusztrációi nélkül. Olyan tisztelet övezi őt még ma is hazájában, akár a legnagyobb futball-legendákat, bikaviadorokat vagy flamenco-táncosokat. Átható tekintetet sugárzó mélysötét szemei, nyúlánk atlétatermete, elegánsan hátrafésült, pomádés hajviselete, makulátlan eleganciájú megjelenése valamiféle nem fakuló sármot kölcsönöztek ennek a kivételes tehetségű, vonzó férfinak. Ataúlfo Argenta jelképe lett az európai klasszikus zenébe plántált mediterrán szenvedélynek, spanyol életigenlésnek.

Egy szerény észak-spanyolországi halászfalu, Castro Urdiales szülötte Ataúlfo Argenta (1913-1958), a helyi vasúti állomásfőnök egyetlen fiúgyermeke. Zenei tehetségét legelőször a helyi templom kórusában kamatoztatta, később hegedülni és zongorázni tanult. Édesapja, Juan Martín de Argenta néhány év múltával előléptetésben részesült a vasúttársaságnál, így 1927-ben a család a fővárosba, Madridba költözött, s ennek köszönhetően Ataúlfo megkezdhette tanulmányait a madridi konzervatóriumban (Real Conservatorio Superior de Música). Őstehetségnek tartották: még a huszadik életévét sem töltötte be, mikor már zongoraverseny-győzelem és egy értékes tanulmányi ösztöndíj birtokosa volt.
A családfő váratlan halála azonban új kihívások elé állította a famíliát, melyek nyomán Ataúlfo Argenta anyjával és nővérével együtt elhagyta Spanyolországot és a távoli Liége-ben, Belgiumban telepedett le, ahol rokonok szállásolták el őket. Ataúlfo egy rövid belgiumi posztgraduális képzés után azonban visszatért Madridba kedveséhez és tanulmányaihoz. 1934 márciusában lépett fel először karmesteri szerepkörben; a konzervatórium diákjainak zenekarát irányította. Egy évre rá a madridi Teatro Calderon rezidens karmesterként szerződtette őt az 1936-os évadra. Bár önkéntesként jelentkezett a francóisták oldalán, a spanyol polgárháborúban tevőlegesen nem vett részt, mint egy özvegyasszony egy szem fiát, felettesei igyekeztek megkímélni őt a harcoktól.
A katonai szolgálatot követően Ataúlfo Argenta a '40-es évek elején döntött úgy, szakmai előmeneteléhez nélkülözhetetlen, hogy kiszélesítse zenei horizontját, s bár ekkor már nős volt, s két fiúgyermek büszke apja, családjával Németországba utazott, hogy tanulmányokat folytasson és magas szintű muzsikusi tapasztalatokat szerezzen. Előbb a kasseli, majd a potsdami konzervatórium jelentette az irányt, ahol Carl Schuricht bíztatására kezdett mind aktívabban foglalkozni a zenekar-vezényléssel. Ám amikor németországi házát 1943-ban bombatalálat érte - bár a család nem tartózkodott otthon -, úgy határoztak, visszatérnek Spanyolországba. Hazatérve koncertzongoristaként és dirigensként is munkát vállalt Argenta, megalapította a Madridi Kamarazenekart, s később állandó zongoristaként, majd asszisztens karmesterként a fővárosi székhelyű Spanyol Nemzeti Zenekarnál (Orquesta National) dolgozott 1946-ig. Egy esztendővel később nevezték ki a madridi együttes zeneigazgatójának; haláláig töltötte be a posztot. 1948-ban első ízben irányította a Londoni Szimfonikusokat a Londoni Zenei Fesztiválon.

Az 1950-es években a dél-amerikai túrák mellett már egymást követték a meghívások jeles európai zenekarok részéről: többször állt a Párizsi Conservatoire Zenekara, a Bécsi Szimfonikusok, majd Ernest Ansermet bátorítására a Suisse Romande Zenekar élén Argenta, s lázasan fogott a lemezkészítéshez is. Több mint félszáz spanyol zarzuela rögzítése fűződik a nevéhez, de több felvételt gondozhatott Párizsban, Genfben és Londonban is. Santanderben és Granadában két zenei fesztivál életre hívását is tevékenyen segítette.
A kezdeti jó viszony a spanyolok nemzeti zeneszerzőjével, Joaquin Rodrigóval idővel megromlott, mikor Argenta egy madridi lapban megjelent cikkében nyíltan bírálta a Franco-rezsim kultúrpolitikai irányvonalát, s keresetlen szavakat intézett a zeneszerző felé, aki persze nem késlekedett a válasszal.
1958. január 20-án, negyvennégy éves korában vesztette életét az ekkor már héttagú család feje, Argenta, egy fatális baleset során: épülő Los Molinos-i otthonuk garázsában érte a tragédia. A hűvös estén, hogy a fűtést működésbe hozza, autójának motorját járatta, s a kipufogógázból származó szénmonoxid-mérgezés végzett vele. Holttestét a házon dolgozó munkások fedezték fel.

Hirtelen vége szakadt, rövidre szabott élete során Argenta messze nem futhatta ki magából, ami benne volt. Lemezfelvételeinek száma (leszámítva az Alhambra lemeztársaságnál számolatlanul kipergetett zarzuela-kiadásokat) igen csekély, alig egy tucat lemezre tehető mindössze. Ám a figyelmes hallgató, a haladó lemezgyűjtő számára ezek egytől egyig a század lemeztermésének fontos momentumai, köztük néhány valódi gyöngyszemmel. Az 50-es évek elején a Spanish Columbia számára készített lemezeket Argenta: 1951-es párizsi előadását Manuel de Falla El amor brujo című balettjéből sokan ma is a darab legjobb felvételének tartják.
Az évtized második harmadában a Deccához kötötte szerződés; a cég belé vetett bizalmát jelzi, hogy halálát megelőzően éppen egy Brahms-szimfóniaciklus felvételét készítették elő a Bécsi Filharmonikusok közreműködésével, melyet a spanyol karmester vezényelt volna. Leggyakrabban citált, pompás lemezét Londonban rögzítette Espana címen Chabrier, Moszkowski, Granados és Rimszkij-Korszakov spanyol tematikájú zenekari műveiből. De említést kérnek még Argenta párizsi felvételei is Liszt Ferenc Faust-szimfóniájával - mely a mester egyik kedvenc műve volt, s mindig az eredeti, tisztán hangszeres befejezéssel játszotta -, Schubert "Nagy" C-dúr szimfóniájával, valamint Berlioz Fantasztikus szimfóniájával. Csajkovszkij IV. szimfóniájából, Liszt Les Preludes-jéből és Debussy Képekjéből Genfben, a Suisse Romande Zenekarával készített hanglemezeket. Liszt zongoraversenyeit a briliáns Julius Katchen szólójával pedig szintén Londonban vették fel. A spanyol zene iránti elkötelezettsége több idiomatikus, maszkulin karakterű Granados- és Turina-rögzítésben csúcsosodott ki.

Argenta vezénylési stílusának főbb vonásait bizonyosan vitathatatlan muzikalitásában, a zene iránti mély és zsigeri elhivatottságában kell keresni. Bár előzékeny, udvarias alkat hírében állt, beszámolók szerint sokat követelt a zenészeitől, határozott elképzelésekkel érkezett az előadandó darabokról, s intencióit nem habozott az együttesén hatalmi szóval is számon kérni. Olvasatai mégsem csupán az energikus és expresszív zenekarkezelésről emlékezetesek, hanem egy elfogulatlan, de eredeti és stílusos megközelítés teszi őket figyelemre érdemessé. Argenta kissé száraz, de férfiasan edzett és pontosságra törekvő kifejezésmódja - mely legszembeszökőbben talán Espana-lemezén domborodik ki - rendre hallhatóvá válik e hangfelvételeken is, jóllehet a francia zenekarokkal készült lemezeire gyakorta rányomja a bélyegét a helyi zenészek többnyire a középszerűnél alig jobb muzsikálása, emellett a korai sztereó felvételek hangtechnikai hiányosságai is árthatnak némiképp ezen tolmácsolások értékelhetőségnek. Schubert- (C-dúr szimfónia) és Liszt-lemezének (Faust-szimfónia) azonban így is jól hallható erénye párizsi zenekarainak (Orchestre de la Société des Concerts du Conservatoire illetve Orchestre des Cento Soli) elidegeníthetetlen vonása, a rusztikus és kifejező fúvósjáték, s noha a vonósszólamok aranyfényű hullámairól többnyire le kell mondanunk, szinte minden önálló hangszer a szó szoros értelmében tisztán kivehető ezeken a felvételen. A hangkép, az összjáték megkapó transzparenciája egyedülálló színgazdagságot és vitalitást kölcsönöz az előadásoknak: a Liszt-műben Argenta kivételes érzékenységgel képes kibontani a hangportrék eltérő rajzolatú alakjait, a Schubert-szimfónia pedig ritkán hallható derűt és melegséget közvetítve nyer végső formát.

Ataúlfo Argenta valóságos ikonja volt a spanyol zenekultúrának életében is. Mondják, szeretett egy csésze fekete mellett időzni madridi kávézókban, kedvelte a hosszas családi sétákat, mindig szívesen beszélgetett az emberekkel. Nyitott, érdeklődő, jó kedélyű fickónak ismerték, aki könnyen belopta magát a nép szívébe. Életében filmsztároknak kijáró népszerűség és reflektorfény övezte őt hazájában, temetésének napján gyászoló tömegek hömpölyögtek Madrid utcáin a dirigensre emlékezve. Mielőtt felvételeinek legújabb CD-kiadásai piacra kerültek, sokszor szemérmetlenül magas összegekért cseréltek gazdát a gyűjtők közt Argenta régi lemezeinek kópiái az antikvár lemezkereskedésekben.
Két éve, a karmester halálának ötvenedik évfordulóján több konferencia, lemezkiadás és két alaposan kidolgozott monográfia-kötet megjelenése jelezte az iránta való töretlenül élénk, s ha lehet, fokozódó érdeklődést.