Karmesterportrék VI. - Hans Knappertsbusch
"Jól emlékszem még azonban a hisztérikus ünneplésre, ami Knappertsbuscht köszöntötte, valahányszor csak a pódiumra lépett. Rettenetesen nehéz volt számomra, hogy valahogy kijöjjek vele. Talán nem kellett volna a sikerét az én munkám iránti kritikaként felfognom, hiszen nálam negyedszázaddal idősebb, elismert személyiség volt, én ezzel szemben egy fiatal, ismeretlen újonc. Személyisége egyébként engem is elbűvölt. Bizonyos értelemben Sir Thomas Beecham német változata volt, egy olyan erős személyiség, akivel szemben senki nem érvényesülhetett. Bár minden zenekart erősen kézben tartott, [...] de úgy hiszem, soha nem ismert egyetlen partitúrát sem részleteiben."*
Solti György fanyar-elismerő szavai a fentiek, melyekhez a miheztartás végett még hozzáfűzi: "[Knappesrtsbusch] [r]endkívül muzikális személyiség és elbűvölő világfi volt." E két utolsó jelzős szerkezettel Solti ügyesen megragadja a Knappertsbusch-jelenség lényegét. Hans Knappertsbusch személyiségének egyedi varázsa egyfelől megkérdőjelezhetetlen zeneiségének, másfelől szerencsés lelkialkatának, oldott alaptermészetének köszönhető. Solti párhuzama a német karmester és Thomas Beecham között ezért igen találó. Azt mondják: mindent tudott a zenéről, a szakmáról, a vezénylésről Hans Knappertsbusch, mindent, amit a jó muzsikusnak tudnia kell, csak nem mindig hozta ezt mások tudtára. Sokszor még a zenészei tudtára sem.
Hans Knappertsbusch jómódú gyáriparosok gyermekeként jött a világra 1888-ban, Elberfeld városában (a mai Wuppertal), ugyanott, ahol huszonnégy évvel később egy másik jeles német dirigens, Günther Wand is született. Bár kisgyermekkorát a muzsika szeretetében töltötte, gyakorlatias szülei nem igazán ambicionálták fiuk zenei képzését. Knappertsbusch ezért inkább filozófiát kezdett hallgatni a bonni egyetemen, de később nem tudott ellenállni a muzsika "szirénhangjainak", s zenetörténeti tanulmányokba kezdett a Kölni Konzervatórium falai közt. Fiatal éveiben rendszeresen "kirándult" Bayreuthba (1909-12), ahol nyaranta Siegfried Wagnernek és Hans Richternek asszisztált. Első zenei megbízásai szülőföldjére, a Ruhr-vidékre szólították: 1910-től két éven át a mülheimi zenés színháznál, majd szülővárosának operaházánál (1913-18) vállalt állást. Zenei előmenetelében döntő fontossággal bírtak a következő évek, 1918-19-ben Lipcsében tanulhatott, s ismeretséget kötött a korszak több fontos zenei tekintélyével.
Az 1922-es esztendő hozta meg számára az áttörést, Bruno Walter New Yorkba távoztával megnyílt előtte az út a müncheni Bajor Állami Operaház élére. Müncheni pályafutását a '30-as években fölerősödő nemzetiszocialista kultúr- és állampolitika is kikezdte. Bár korrekt viszonyra törekedett a regnáló hatalommal, nem volt tagja az NSDAP-nak, s mivel nyíltan megtagadott néhány náci ukázt, Goebbels közbenjárására eltávolították a színházból, mint nem megbízható elemet - utódja a lojális Clemens Krauss lett. 1936-ban Thomas Beecham Londonba hívta, hogy vezényeljen a Covent Gardenben, s ennek nyomán sort is kerítettek néhány angliai fellépésre, de később Knappertsbusch inkább Ausztriát választotta, a Bécsi Filharmonikusoknál és az Operánál kezdett dolgozni, de gyakran tűnt fel a Salzburgi Ünnepi Játékokon még a német megszállás idején is. A háborús és az azt követő években szintén Bécs maradt Knappertsbusch első számú otthona, noha 1945-ben visszahelyezték a Bajor Állami Operaház zeneigazgatói posztjára, a szövetségesek tisztogatása nyomán három évre eltiltották a németországi vezényléstől, így hamar át kellett adnia helyét Soltinak.
Mikor a háború után, 1951-ben újra megnyitották a Bayreuthi Ünnepi Játékokat, a Wagner-unokák első számú választása Knappertsbuschra esett, mint olyan karmesterre, aki rendelkezik a megfelelő tudással, tapasztalattal, tekintéllyel, hogy a frissen színpadra állított Parsifalt dirigálja. Bár Wagnerék eleinte ódzkodtak attól, hogy a náci időkben is aktív karmestert kérjenek fel, végül a szakmaiságot helyezték minden egyéb szempont elé. Knappertsbusch kivételes affinitása Wagner zenéje iránt döntő volt a kérdésben (már kölni diplomamunkáját is a Parsifal Kundryjáról írta), s az eredmény a Wagner-fivéreket igazolta. A következő években kilencvenöt alkalommal lépett fel Bayreuthban, ebből ötvenötször a Parsifalban. Bár tudható volt, Knappertsbusch ki nem állhatja Wieland Wagner rendezéseit, csaknem élete végéig vezényelt rendszeresen a Wagner-szentélyben, de sűrűn dolgozott ez idő tájt a Bajor Állami Zenekarral és a Müncheni Filharmonikusokkal is. Combnyaktörés következményeként Münchenben hunyt el 1965 októberében. Napokkal a halála után a Városi Tanács döntése értelmében utcát neveztek el róla Bayreuthban.
A karmester Hans Knappertsbusch alig-alig lépett ki az német-osztrák repertoárból. Játszott műveinek jegyzéke legfeljebb nyomokban tartalmaz egyéb muzsikákat. Szilárdan tartotta magát a klasszikus szerzőkhöz, a Mozart-Beethoven-Schubert-Schumann-Brahms-Bruckner-Wagner-Strauss "gerincoszlophoz", ennek mentén elsősorban a német nyelvű országokban fejtette ki tevékenységét, külföldre ritkán kirándult, s természetesen lemezfelvételek kedvéért sem tett kivételt. Operaház-igazgatóként is csupán néhány kortárs dalmű (Pfitzner, Weinberger, Braunfels, Wolf-Ferrari operáinak) bemutatóját irányította.
Bár stúdiófelvételeinek száma kortársainak produkcióihoz képest csekély, Knappertsbusch élő koncertjeinek és operaelőadásainak hosszú sora érhető el ma lemezen. Ezeknek fősodrát a bayreuthi rögzítések adják, A bolygó hollandi, A nürnbergi mesterdalnokok, a Ring és a Parsifal több előadása meghallgatható ma CD-n, ahogyan számos emlékezetes Bruckner- vagy Richard Strauss-hangversenye is megjelenést nyert az utóbbi években. Nem mellékes, hogy elsőként készített teljes stúdiófelvételt a Mesterdalnokokból (Bécs, 1950-51), de emlékezetes lemeze volt Fideliója Jan Peerce-szel és Sena Jurinac-kal (München, 1961), vagy épp Bruckner Nyolcadikja a Müncheni Filharmonikusokkal (München, 1963) az amerikai Westminster lemeztársaságnál. Clifford Curzont kísérte több Decca-lemezen Beethoven és Brahms zongoraversenyeiben (1954 és '57), Kirsten Flagstadot a Wesendonck-dalokban és egyéb Wagner-részletekben (1956).
Korának egyik legnépszerűbb dirigenseként kell számon tartanunk Knappertsbuscht, a Solti szavaiban már megidézett közönség felőli csodálat mellett a zenekarok és az impresszáriók is szívesen dolgoztak vele. Érthető, hisz Knappertsbusch híresen nem szeretett próbálni. Szokás idézni a próbái végén gyakorta elhangzó "maguk is tudják, én is tudom" szófordulatot. Valóban, a német maestro a legkevésbé sem volt "próbakarmester", inkább igazi koncertdirigens. Egyesek szerint a hosszas és gondos zenekari próbák iránti ellenszenve nem volt egyéb puszta lustaságnál, ám Knappertsbusch mégis ideológiát faragott saját munkamódszerei mögé, mely szerint a túl sok próba megöli a koncert spontaneitását.
Ami az utóbbi kitételt illeti, alighanem éppen e spontaneitás jelenti Hans Knappertsbusch legfőbb vonzerejét, mely az iránta való rajongást táplálta, táplálja. "Kna", ahogy becézték, irigylésre méltóan könnyed művész volt, mégis azt kell mondanunk: az erő, az eredetiség és a stabilitás határozta meg művészi karakterét. A pillanat teremtő erejében hitt, abban, hogy az adott koncertlégkör mindennél jobban képes inspirálni a zenészeket a mind muzikálisabb zenei reprodukció felé. Előadásainak atmoszférája többnyire megkapóan friss, ugyanakkor meleg tónusú, Knappertsbusch szerette a telt, tömbszerű hangzást, a komótos-lassú tempót, nagyobb ívekben építkezett, crescendói rendszerint elementáris fortissimókban végződtek. Általában takarékos, de egyértelmű mozdulatokkal irányította a zenekart - az aprólékos próbamunka hallható hiányát ösztönös muzikalitásával pótolta -, a romantikusan hömpölygő hangfolyam árát a pontatlanság, a nehézkesség révén fizette meg.
Ellentmondásos személyiségként ismerték őt: bár sokszor volt tapintatlan és goromba, érzékenységével mégis el tudta bűvölni a környezetét, s mély benyomást tett a körülötte élőkre. Faragatlansága, kellemetlen természete és művészi szenzibilitása izgalmas kontrasztot képezett; hirtelen haragú jellemként nehezen tolerálta az ellentmondást, markáns véleményének sosem vonakodott nyíltan hangot adni. Akadt, aki így jellemezte Knappertsbusch-t: "nyers humanista". Csakugyan, Knapperstbusch előadásaiban éppen sajátos személyiségjegyei a legmegragadóbbak, melyek artisztikus stílusjegyekké nemesülve a század egyik legeredetibb dirigenseként rajzolják ki alakját.
* Sir Georg Solti, Emlékeim, Seneca Kiadó, Budapest, 1998., 107-108 pp.
