Karmesterekről vizuálisan - Otto Klemperer

- Mondj egy karmestert!
- Karajan.
- Mondj még egyet!
- Ööö... Klemperer.

Célnál vagyunk. Otto Klemperer nem egy karmester, hanem bizonyos értelemben A karmester. Legalábbis benne van abban a 4-5 fős csoportban, akit így emlegethetünk. Van, aki nem szereti, mert lassú, van, aki azért, mert gyakran minősíthetetlen stílusban kommunikált a zenekari tagokkal, mások meg egyszerűen unalmasnak tartják a felvételeit. A legtöbb zenebarát viszont óriási dirigensnek tartja, a múlt századnak kikerülhetetlenül ő az egyik legnagyobbja, és ahogy az ellenérveket könnyen megfogalmazhatjuk, a mellette szólók szerencsére szavakba nemigen önthetők.

Ha róla esik szó, legtöbbünknek a Philharmonia Zenekarral élete utolsó két évtizedében felvett híres lemezek jutnak eszünkbe. Pedig az igazat megvallva, mikor a súlyos betegségen átesett, részlegesen lebénult és már akkor sem fiatal Klemperert 1955-ben kinevezték a zenekar élére, aligha akadt olyan, aki egy lyukas garast is tett volna arra, hogy ezek a felvételek valaha el fognak készülni. Ezzel együtt elmondható, hogy a róla, művészetéről alkotott benyomások jelentős részét ezek az interpretációk alakítják.

Van azonban egy kevésbé ismert, és ettől teljesen eltérő Klemperer is, aki sok tekintetben Furtwänglerrel rokonítható. Hirtelen tempóváltások, szinte galoppszerű, pattogós felgyorsulások, majd váratlan lassítások. Erősen szubjektív előadások maradtak fenn a korábbi évtizedekből, melyeknek, legalább is ebben a tekintetben, semmi közük a kései felvételekhez. Itt korántsem a tempókról van szó, sokkal inkább az interpretációs alapállásról: a korábbi Klemperer kísérletező kedvével, lendületével az idős mester zeneművek felé való kinyílása, odaadása állítható szembe. Míg korábbi stílusával Klemperer a Gustav Mahler által életre keltett dinamikus, folyton pulzáló előadói habitusnak felelt meg, a kései felvételeken egy olyan zenei és spirituális csatornaként funkcionál, mely a lehető legtisztább módon engedi át a legnagyobb szerzők műveit.

Úgy hiszem, az előadások fokozatos lassulásával kapcsolatos észrevételek erősen túlmisztifikáltak, bár kétségtelen, hogy a tempó kérdése kikerülhetetlen összetevője Klemperer széles körben ismert karmesteri tevékenységének, a hozzá társított interpretációs attribútumoknak. Nyilván itt közrejátszott megromlott egészségi állapota, hajlott kora, de ugyanúgy utalhatunk arra a tisztán zenei gondolkodásra, szemléletre és lelki habitusra, mely ezeket a felvételeket világra segítette. Nem kétséges, hogy Klemperer - akár tudatosan, akár tudat alatt - egyfajta etalon létrehozásán fáradozott, ahol az előadások a megszólaltatott zeneművekben rejlő szellemi mélységek teljes tárházát felvonultatják, és ehhez célszerűbb volt lassabb (majdnem azt mondtam: meditatívabb) tempót választani. Nem állítom, hogy ez minden megszólaltatott kompozíció esetében üdvözítő, van, ahol ezt az alapállást kimondottan fárasztónak, és néhol tartalmatlannak érzem. Viszont itt születetett meg Beethoven abban az óriásira nőtt aurában, melyet csak Klemperer felvételeiről ismerhetünk, és például a Máté-passió azóta is egyedülálló, földöntúli felvétele. A kedvencem Bruckner Nyolcadikjának 1970-es lemeze, mely már olyan lassú, hogy minden egyes hangban, színben, formában, a hatalmas egészet kirakó porszemcsében megmártózhat, aki erre késztetést érez. (Más kérdés, hogy Klemperer a Finale mintegy 8 percét száműzte az előadásból, mondván, hogy Bruckner itt "túl messzire ment".)

A híres felvételek zenekari hangzása egyáltalán nem forszírozott, majdnem azt lehetne mondani, hogy áttetsző, de ez egy bizonyos halvány fátyol jelenléte miatt mégsem lenne igaz. Ez a kellemes köd finoman beburkol, lekerekít minden megszólaltatott hangot, ráadásul a fafúvósok vonósokat kiegészítő hangzása sokkal dominánsabb, mint a rézfúvósoké. Mikor Klemperer-lemezt hallgatok, fekete alapon világos foltok formájában jelenik meg a zene textúrája, átszőve az imént már említett szürkés fátyollal, valahogy így:

Az, hogy ezek a lemezek bennem mindig monokróm vizualitást keltenek, nyilván abból is adódik, hogy számomra Klemperer "régi" karmester. Bár jóval túlélte Furtwänglert vagy Toscaninit, sőt, híres felvételei a nagy pályatársak halála után születtek, én hajlamos vagyok őt ugyanúgy a régmúlt homályában elhelyezni spirituális időskálámon. Ehhez jön még a kissé szoft zenekari hangzás, és a rá jellemző tempókarakter.
Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy régi bakelitlemezről teljesebben át tudjuk érezni a Klempererre vonatkoztatható hangulatot, érzést, zenei befogadást. Minden emocionális ezen a földön. Ez is.