Karmesterekről vizuálisan - Günter Wand

Volt az évezred elején egy nagyszerű weboldal, a világ nagy karmestereinek szentelve, a Great Conductors Online Forum. Sajnos úgy hét évvel ezelőtt egyik napról a másikra kómába esett. Az ott elhelyezett életrajzok közt Günter Wand neve mellett többek közt az állott, hogy sokkal nevesebb, híresebb karmester lehetett volna, de szerény természete, és az a tény, hogy távol állt tőle a világjárás kényszere, megakadályozta ebben.
Alighanem igazat írt a fent nevezett weboldal.

A néhány évvel ezelőtt, kilencven esztendős korában elhunyt dirigens gyakorlatilag élete végéig aktív résztvevője volt az európai zenei életnek. Rá gondolva az a képzetünk támadhat, hogy mindig is idős karmester volt, ami nyilván abból fakad, hogy hosszú életének zömében utolsó harmadában készülhettek el azok a hang- és filmfelvételek, melyek alapján ismerjük őt. Ide tartozik az a nem mellékes tény is, hogy miközben az egyik legavatottabb Bruckner-karmesterként tartják számon, hatvanéves kora előtt egy hang Brucknet sem dirigált.

Különös egymásra találás az övék: a zeneszerző, aki a három legnagyobb szimfóniáját idős korában komponálta, és a karmester, aki ősz mester volt, mire szélesebb körben elismerést szerzett magának és művészetének. Bruckner szimfóniáiról egyébként azt tartotta, hogy csak a legutolsó változatokat lenne szabad játszani, hisz szerzőjük azért írta át annyiszor őket, hogy megtalálja a művek egyetlen, végső állapotát. A mai, mindent analizáló, kikutató, felgöngyölítő világban meglehetősen leegyszerűsödöttnek tűnik ez a fajta gondolkodás, és ugyanez az egyenesség, hovatovább puritánság jellemző Wand előadói stílusára is. Semmi fölösleges zengzetesség, semmi ciráda, vagy mesterkélt pátosz.

Őszinte, tulajdonképpen a végletekig kottahű az ő előadói nyelvezete, és ez legfőképp nem is a Bruckner-előadásokban, hanem a Beethoven, Schubert és Brahms műveiből készült felvételeken érhető tetten. A jószerével minden karmestert egyfajta mézesmázos masszába taszító Brahms-művek száraz, tárgyilagos előadásával egészen új tónussal gazdagítja az idevágó diszkográfiát; némi cinikus túlzással azt mondanám, hogy aki meg akarja tudni, mi áll valójában a partitúrában, de nem tud kottát olvasni, az hallgasson Wand-lemezeket.

Olyan karmester persze aligha létezik, aki sosem bicsaklott meg: aki egyetlenegyszer sem engedett egy zenei fordulat lassítással való kiemelésének, vagy sosem nyomta meg valamely slágerdarab utolsó néhány fortissimo ütemét a még nagyobb siker reményében, de Wand minden bizonnyal ott van a legkevesebbszer "bűnbe esett" dirigensek között. Viszont ha kilép saját elvi-interpretációs medréből, akkor nagyon valószínű, hogy annak jelentősége van: ilyen pillanat volt, mikor bő tíz esztendeje Schubert "Nagy" C-dúr szimfóniájának első tételét csodálatos kerekítéssel zárta le. Ritkán, nagyon ritkán vetemedik ilyesmire (jelesül, hogy saját, fegyelmezett tempókarakterét elhagyva kiemelt hangsúlyt ad valaminek), de akkor az tényleg valódi érvényt és jelentést nyer.

Mitől nagy karmester tehát Günter Wand? Szerencsére erre ezúttal sem lehet válaszolni. Ott még hál' istennek nem tartunk, hogy pusztán a reakciók alapján ítéljünk minőségi, művészeti kérdésekben. Önmagában tehát semmit nem jelent, hogy mikor 1989-ben, azaz közel a nyolcvanhoz először dirigált Amerikában, méghozzá a Chicagóiak élén, hosszasan cikkezett a sajtó, vagy, hogy néhány esztendővel halála előtt a Berlini Filharmónia közönségének tombolása még akkor sem hanyatlott Bruckner Kilencedikje után, amikor a zenekar már réges-rég elhagyta a színpadot. De tény, hogy ebben az egyszerű, egyenes, és alighanem tiszta lélekben volt valami, ami a legnagyobbak közé emelte Wand művészi teljesítményét.

Nem csak az általa vezényelt előadások anatómiája egyszerű, de még a megjelenő hangzásvilágot sem nevezném különösebben kidolgozottnak, vagy cizelláltnak. Lehet, hogy a józan paraszti ész ideája sosem volt valóság igazán, de a vidéki ember természetes egyszerűségében rejlő kérges tisztaság azért majd' mindannyiunk számára valós érték; valami ilyesmihez hasonlítanám én a Wand-lemezek zenekari hangzását. Kissé nyers, lekerekítetlen, de azért nem eltúlzott rézfúvós jelenlét, egységes, de selymesnek nem mondható vonósok, korrekt fafúvók, kontúrként fel-felizzó ütősök. Mindez lelki szemeim előtt világos alaptónusban rétegződik vizualitássá:

Élete utolsó éveiben természetesen Wand hangversenyei - amennyire tudom, lemezei legnagyobb részét is élő koncertfelvételek teszik ki - lelassultak, és ehhez kapcsolhatóan a zenekari tónus is elmélyült, sötétedett kissé. A megszólaltatott darab (főként Bruckner-szimfóniák) különös, szavakba nem önthető súlyos tartalommal gazdagodtak - miként az egész wandi életmű.