Karmesterekről vizuálisan – Claudio Abbado
Nagyon nehéz megmondani, hogy egyaránt nagy művészek közül mi alapján választódnak ki azok, akik egyúttal korszakuk ikonjaivá is válnak. Mindenesetre Claudio Abbado neve nem egyszerűen az egyik legnagyobb élő karmester neveként cseng; még ennél is jóval többet jelent. Nyilván művészeti tevékenységén túl közrejátszik ebben zenekar-alapító tevékenysége, a fiatal muzsikusok iránti nyitottsága, a klasszikus repertoár mellett kortárs zeneművek rendszeres tolmácsolása, és még sok egyéb.
Azonban pusztán stilisztikailag vizsgálva vezénylési alapállását, Abbado tulajdonképpen nem tesz semmi különöset. Nem tartozik a „furmányos” dirigensek közé, akik új és még újabb interpretációs ötletekkel, sosem hallott értelmezési módozatokkal jelentkeznek folyvást. Hozzáteszem, sok esetben élvezettel hallgatom az ilyen előadásokat, általában szeretem, ha az ízlésesség határain belül valaki el tud rugaszkodni a bevett fordulatoktól. Abbado azonban nem ilyen. Előadásainak aránya klasszikus ívű, tempói teljesen átlagosak, vagy annál néhol lassabbak is egy picivel, zenekari hangszíne első hallásra nem tűnik ki semmilyen tulajdonságával a nagy átlagból, és valamiért mégis ő az egyike a legnagyobbaknak. Meggyőződésem, hogy ennek gyökere Abbado spirituális lényében, vagy, ha kevésbé ködösen akarunk fogalmazni, lelki alkatában, akaraterejében, és természetes intelligenciájában, tehát személyiségében keresendő. Az ő zenei nagysága emberi nagyságából fakad. Személye és muzikalitása elválaszthatatlan egymástól.
Lénye katalizátorként funkcionál az interpretálás folyamatában, szavakkal nemigen körülírható módon ereszti át saját magán a zenét. Ennek eredményeképpen kapunk egy stilisztikailag hagyományos értelmezést, mely azonban spirituálisan jóval az átlag felett áll. Pontosan az a titka az Abbado-felvételeknek, hogy értelmi szinten nehezen lehet tetten érni a mibenlétüket, nagyszerűségük titkát. Világos, hogy ez a tézis alapjában véve minden nagy muzsikus esetében igaz valahol, mégis, egy-egy szép felvételnek gyakran van füllel hallható, konkrétan szavakba önthető technikai, módszertani magyarázata. Abbado esetében mindez egyetlen dolog – ő maga.
Lehet, sokakban visszatetszést okoz, ha nyíltan felvállalt baloldaliságát szóba hozom, de ha abból indulunk ki, hogy személye és művészete valahol egy, akkor ez is kikerülhetetlen tényező. Fényévnyire kell elrugaszkodnunk napjaink ezerszer porrá zúzott és eltorzított politikai kategóriájától, és ha így teszünk, akkor olyan alapértékek maradnak, mint az emberek közti egyenlőség, a mindenkori társadalmi igazságtalanságokkal való szembenállás, valamiféle, mindenki (!) számára élhetőbb, emberibb létbe vetett hit és bizodalom. Csupa olyasmi, ami nem napi politikai, hanem emberi érték, Abbado esetében azzal a különbséggel, hogy ezt nyíltan vállalja fel, ez is része annak, hogy ő komolyan gondolja. Ide tartozik még súlyos betegsége, és az abból való felgyógyulása is. Végtelen akaraterő, végtelen elszántság, eltökéltség, és mindez egy baráti mosoly mögött.
Abbado felvételeiből ugyanez a komoly egyszerűség sugárzik. Sötét alaptónus, mely a zene íveinek és motívumainak vizualizációjával mégsem kelt pesszimista hangulatot. Ellenkezőleg, ezek az árnyalatok egyfajta eltökéltség, nemes egyszerűség rétegeit hordozzák. Abbado zenekarának fűszerezettsége nem túlzott: a rézfúvósok többnyire visszafogottak, az összhatást a pontosan vezetett, korrekt szólamok harmonikus együttzenélése határozza meg. Az ő előadásait hallgatva a drámaiság nem direkten, egy-egy hangszercsoport kiemelésével jelenik meg, hanem az együttjátszás sodrásában, az ebből kialakuló hangzó egységben. Zenekari színei nem tobzódnak, nem vibrálnak a szivárvány összes árnyalatán.
Az az érdekes, hogy sokaknak elég egyetlen meghallgatás ahhoz (persze az előadott darabtól függően is), hogy Abbado feltétlen hívévé váljon, és van, aki egy jó darabig nem érti, mitől tartja a zenekedvelő többség az olasz dirigenst olyan nagy művésznek. Sőt, megkockáztatom, hogy nem minden felvétele hordozza egyformán a fent leírtakat. De a legszebb, legsikerültebb interpretációk esetében Abbado nagyon messzire jut, és ezt tulajdonképpen látszólag igen egyszerű eszközökkel teszi.
