Karmesterekről vizuálisan – Carlos Kleiber és Simon Rattle

Gondolom, nem kell magyarázni, hogy nem azért kerülnek ők egy írásba, mert kevésbé jelentősek az eddig említetteknél. Ellenkezőleg, olyan karmesterek ők, akiket a zeneszerető közvélemény egy nem elhanyagolható hányada saját koruk legnagyobb dirigensének tart.

Persze az ilyen kijelentések mindig sántítanak, kézzelfogható értelmük, jelentőségük nincs, mégis, mikor Kleiber néhány esztendeje meghalt, akkor mint a legeslegnagyobbtól búcsúzott sok nekrológ. Simon Rattle neve pedig manapság sugalmazza sokak számára titokban ugyanezt a kissé misztikus, megfoghatatlan minőséget.

De mitől olyan nagy művészek ők ketten?

Nem attól jó a karmester, hogy elölről-hátulról bebiflázta az összhangzattant, se nem attól, hogy pontosan megtanult mindenféle ütéstechnikát, de még attól sem, hogy előzőleg éveket húzott le zenekari muzsikusként, sőt, ha valaki pazarul ért a 80-100 rá bízott ember pszichológiájához, az is kevés önmagában véve. Ezek mind-mind összetevők csupán, halovány segédszoftverek. Sőt, én azt mondom, mindezek nélkül is lehet valaki jó karmester egy-egy előadás, vagy zenemű erejéig, ha megvan benne a legfontosabb, a lelki, vagy inkább úgy fogalmaznék: megfoghatatlan zenei érzék. Persze lehet úgy is „jó” előadást produkálni, hogy grammra kimérjük az egyes szólamok dinamikáját, hangerejét, innen is meghallgatjuk, onnan is, osztunk-szorzunk, majd összegyúrjuk valami egésszé, de Carlos Kleiber vagy nem így csinálta, vagy ha mégis, akkor a pódiumon láthatatlanná tette az előzetes küzdelmeket.

Merthogy a zene alapjában véve igen gyanús, spirituális valami, máglyára vele! Lehet, hogy Kleiber egyike azoknak, akik ezt a legjobban tudták, de az is lehet, hogy minden szándék nélkül, egyszerűen csak működött nála a varázslat. Úgy, mint ahogy az egyik ember pár színes ceruzával, akadémikus rajztudás nélkül is csodát művel egy félfamentes papíron, a másik pedig hosszú évek gyakorlása után is esetleg csak átlátszó ügyeskedésre képes.

Na, a tehetségről beszélünk. Mindenesetre Kleibernél sem tudjuk, hogy pontosan mitől borul minden előadása aranyfénybe. Elsőre semmi különös, sportos, de még emészthető tempók, nincs kirívó, vagy igazán szokatlan a hangképben, csak annyi, hogy a zenekar nagyon együtt van, és a hangzás szinte valószínűtlenül selymes. Nem gejl, nem túlsimított, valami természetes, de korántsem gyomrot terhelő lágyság ez, vagy talán belső fény. Pedig e sorok írója nem kimondott Kleiber-rajongó, sőt néha arra is vetemedik, hogy magában hiányoljon egy kis plusz spirituszt egy-egy híres felvételéből, és van egy rakás más karmester – köztük nyilván szörnyűséges manipulátorok is –, akiket alkalmasint szívesebben hallgat. Mégis, Kleiber egyszerű tisztasága, sallangmentes egyenessége ritka, mint a fehér holló.

Bővül – a szó legszorosabb értelmében is – a kép, ha nem csak halljuk a nevével fémjelzett felvételeket, de látjuk is, ahogy dirigált. Ma már szinte bármely zenerajongó számára elérhető néhány felvétel kedvenc muzsikusai közreműködésével, ha máshol nem, hát az Interneten. Carlos Kleibert figyelni dirigálás közben, úgyszólván még hangfalak nélkül is élvezetes. Könnyed elegancia, nagyvonalúság, és a részletekre való olyasfajta odafigyelés jellemző rá, mely teljesen mentes mindennemű görcsös igyekezettől. Bámulatos, ahogy egy-egy motívumban meglátja az irányokat, íveket, rétegeket, és főképp, ahogy ezt megjeleníti könnyed, sehol sem tanulható mozdulataiban, teste egészének gesztusaiban. Az a tény, miszerint – különösen tevékenysége utolsó két évtizedében – aktív repertoárja mintegy tucatnyi zeneműre korlátozódott, bizonyára hozzájárult ahhoz, hogy ezeket a darabokat minden mikronjukban a zsigerekig elsajátítsa, és a magáévá tegye. Persze nem mindenki vezényelhet folyton Beethoven Hetediket, vagy Brahms Másodikat, de el kell fogadnunk, hogy a nagyok legnagyobbikának tán szabad. Így ismerte Kleibert a kor őt személyesen is látható szerencsés közönsége, és így emlékszünk rá mi is, akik már csak felvételeiről figyelhetjük nagyszerűségét.

Ha szabad ilyet mondanom, bizonyos, hogy Simon Rattle nem elegáns mozdulataival veszi le a lábáról a publikumot. Nála más az alapkérdés.
Vajon ha valaki híres zenei részleteket gyökeresen másként interpretál, mint bárki előtte, akkor az egyben protestálás minden korábbi előadással szemben? A zenehallgatók azon nem elhanyagolható része, amelynek tagjai nem bújják a partitúrát a hallottak ellenőrzése végett – bizonyos objektív okokból én is ezen csoportba tartozom –, hajlamos ilyenkor azt gondolni, hogy a korábban sosem hallott, ritka felfogás az, ami valójában a kottában foglaltatik, és minden ezt megelőző, nagyjából egy kaptafára húzható előadás ugyanannak az előadói félresiklásnak a továbbgöngyöléséből származik. Rattle esetében időről időre elmerenghetünk ezen. A világhírű angol több szempontból is nagy újítónak számít. Ez önmagában véve nem emelné ki sok kortársa közül, ami azonban lényeges, hogy az ő szokatlan húzásainak átlagosnál jóval nagyobb hányada tűnik a zene érthetősége-érezhetősége szempontjából megalapozottnak. Lemezeinek hű hallgatósága úgy érzi, hogy bizonyos megkopott és – a sok hasonló előadás miatt – érdektelenné vált zeneművet új megvilágításban hallhat, ha Rattle interpretációját választja, ráadásul ez az új fény élesebbnek, igazabbnak mutatja az eredeti zeneművet is, mint a korábbi lemezek.

No persze egyáltalán nem minden felvétele tartozik a fent vázolt jellemzők szerinti csoportba, bizony jócskán vannak teljesen szokványos, a fő előadói áramlatba sorolható értelmezései is. Kleiberrel ellentétben Rattle igazi mindenevő, repertoárja egészen napjaink muzsikájáig terjed – ez a másik fő táplálója az őt övező misztikus tiszteletnek. Hogy ennek tudható-e be, nem tudom, de az az érzésem, hogy időről időre kissé kifullad, majd új erőre kap zenei létének talán legfőbb éltetője, az újítás, a frissesség.

Rattle szinte annyiféle, ahány zenei korszakban megmerítkezik. Színei élénkek, ritmikai irányítása talán kissé darabos, de mikor az ő felvételeinek belső képeiről szólunk, nagyon nehéz elvonatkoztatni jellegzetes fizimiskájáról, mely mindenkiben élénken ott él, aki csak egyszer is látta őt dirigálni.

Az ő nagysága azonban kétségtelenül újító, tisztázó, magyarázó hajlamában rejlik. Olyan, mint egy jó pedagógus, aki a legbonyolultabbnak tűnő matematikai képletet is hajlamos pofonegyszerű logikával megmagyarázni. Simon Rattle színekben gazdag interpretációi képesek lehetnek arra, hogy a népszerű zeneműveket megszerettesse azokkal, akik eleddig sosem hallgattak klasszikus zenét, a befogadhatatlannak tűnő kortárs darabokat pedig közelebb hozza azon zenekedvelőkhöz, akik korábban a múlt század negyvenes, ötvenes éveiben lezárták érdeklődésük sorompóját.

Carlos Kleiber:

Simon Rattle: