Karmesterekről vizuálisan – Arturo Toscanini és Wilhelm Furtwängler

Szinte kínos megemlíteni, hisz olyannyira közhelyes, hogy Toscanini nevéhez kötjük a partitúra jelzéseitől kevéssé elrugaszkodó karmesteri előadásmódot. Ennek ellenére megkerülhetetlen tény, hogy Toscanini, aki Mengelberggel, Furtwänglerrel nagyjából egy időben tevékenykedett, új irányt mutatott. Az ő színre lépése után két teljesen eltérő interpretációs út mentén helyezkedtek el a kor híres karmesterei. Ha pontosak akarunk lenni, akkor inkább arról van szó, hogy az utókor sorolta be őket valamelyik főhadiszállás alá. Az egyiknek zászlóvivőjeként leginkább Wilhelm Furtwänglert illik megjelölni, Toscanini pozíciója a frontvonal másik oldalán pedig megkérdőjelezhetetlen.

Sokáig lehetne taglalni, hogy a Toscanini meghonosította lepucolt, maníroktól mentes előadói habitus szinte forradalmian frissnek hathatott akkoriban, ám Toscanini nem ettől, nem csupán úttörő szerepétől számít nagy karmesternek. Döbbenetes memóriája legendás, van akit ezen tulajdonsága is kiemelten ámulatba ejt, de azt hiszem, még ettől sem lesz valakiből jó muzsikus. A lényeg leginkább abban áll, hogy Toscanini emblematikus felvételein – és itt természetesen nem csupán az operákra gondolok – a zene mintegy artikulál, szinte emberi nyelven beszél. A hangsúlyok, a dinamika oly módon hullámzik, hogy az elmélyült hallgató számára mintha érthető szavakként csendülnének fel a megszólaltatott mű hangjai. Nem tudom, hogy ez szándékos törekvés eredménye-e, vagy a zseni lázas tevékenységének mintegy ajándékként csillogó mellékterméke, de így utólag mindegy is.

Furtwängler más úton jár, és máshová jut. Az ő tevékenysége talán mindenki másénál jobban illusztrálja azt az előadói alapállást, mely a zene lelki mélységekben fellelhető vonatkozásait kutatja, és ehhez a partitúrát csak kiindulópontként, nem pedig szentírásként használja. Ő valósággal fest, mikor vezényel, hangokat, de főleg íveket, foltokat, tónusokat, szabálytalan alakzatokat, és a keze alatt hömpölyögnek az érzések, emóciók. Sokak szerint ő a legnagyobb – bár ma már elmondhatjuk, hogy pl. Toscaniniről is legalább annyian, ha nem még többen állítják ugyanezt –, de az biztos, hogy az egyik legjelentősebb alkotó elme volt egy olyan művészeti ágban, amely elsősorban, és eredendően nem az alkotásról, legalábbis nem valami új megteremtéséről szól. Furtwängler keze alatt azonban – így vagy úgy – valóban mindig valami új született, és néhány interpretációs húzása mintegy legendáriummá is vált. Csak példaként említem két szimfónia befejezését: mind Beethoven Kilencedikjének, mind Brahms Negyedikjének zárása sokkolóan más, mint akkor és azóta is bármely más karmesternél.

A tény, hogy relatíve kevés követője akadt a Furtwängler nevével fémjelzett szabad előadói irányzatnak, talán annak tudható be leginkább, hogy ez a fajta dirigálás a kelleténél jobban ki van téve az adott zenekar aznapi teljesítőképességének. Az említett Beethoven-szimfónia két különböző felvételét is hallottam, a diszkográfiában nálam jártasabbak talán tudják is, hogy mely két élő előadásról van szó. Az egyik esetében a szinte valószínűtlenül gyors és vehemens befejezés elsöprően sikeredett, a másiknál azonban ugyanezen tempó – megítélésem szerint – suta hadarásba torkollott.

Furtwängler előadásai olykor egy adott darab megszólaltatásán belül is meglehetősen hullámzóak. Sosem hallott drámai ívek és zenekari hangeffektusok váltják egymást a szokatlan ötletektől és fordulatoktól elbizonytalanodó hangzás esetlegességeivel.

Az minden esetre bizonyosnak látszik, hogy Toscanini előadói alapállása sokkal több követőt mondhat magáénak. Ezt nevezhetjük szerencsés folyamatnak is, hisz így kevesebb azok száma, akik aránytévesztett előadói vehemenciájukban torz, és teljességgel elrugaszkodott, netán ízlésficamos interpretációkkal sokkolják a nagyérdeműt. Viszont ha belegondolunk, nem csupán a műveket szabadon értelmező, újraalkotó előadásmódhoz kell minimum egy Furtwängler. Épp ellenkezőleg: talán még fontosabb, hogy a partitúra írásjeleihez nagyban ragaszkodó karmesterek legyenek ideálisan legalább Toscaninik! Ebben a felfogásban ugyanis csak így fog életre kelni a muzsika, minden egyéb esetben pedig unalmas tucatelőadások tanúi lehetünk csupán.

Én jobban szeretem hallgatni Furtwänglert, mert olyan előadói elmélet mentén realizálódnak a fent maradt felvételek, mely sokkal inkább egyezik a zenéről vallott elképzeléseimmel, miszerint lehetetlen azt a maga teljességében kottába foglalni. Olyannyira lehetetlen, hogy alkalmasint vehetjük a bátorságot, és a hangok megváltoztatása nélkül persze, de elszakadhatunk tőle valamelyest. Az eredmény így merőben szubjektív, de Furtwängler esetében megéri a kockázat. Senki nem tudott úgy homályos ködöt zenekari hangokon megjeleníteni, mint ő, hogy csak egyetlen példát említsek; az ő vezénylete alatt a partitúra kiindulópont, a zenekar pedig a természet és az ember kifejezőerejévé válik, és nem hangszerek csoportja többé. A német dirigensnek már a neve is démonikus volt számomra gyermekkorom óta, hangzása akár egy varázslóé, és ez tulajdonképpen nem is esik messze a valóságtól.

A mai füllel nem tökéletes, archív felvételek másként nem tudnak megjelenni lelki szemeim előtt, mint fekete-fehérben. Furtwängler esetében ezt bővíti néhol a meleg barna árnyalatoknak egy leheletnyi tónusa, alighanem interpretációinak nagyvonalúságából, ívességéből és hatalmasságából fakadóan.

Toscanini szikársága, lényegre törése szintén fekete-fehér, talán világosabb alaptónusban, de az archív légkör óhatatlanul átjár zenehallgatás közben, és nem tagadom, ritkás, fehér hajkoronája és kackiás bajusza is árnyalja a belső képet. Az ő lemezeire talán jobban oda kell figyelnem ahhoz, hogy a csak rá jellemző értékeket felfedezzem bennük, de megéri elmélyedni: egy szilárd és megingathatatlan emberi erő kontúros lenyomatai ezek.

Arturo Toscanini:
Wilhelm Furtwängler: