Jó és rossz énjeink, életünk helyzeteinek és szereplőinek metamorfózisai a színpadon – Gondolatok A hattyúk tava új verziójára várva – II.
Tudtam, hogy Marius Petipa és Lev Ivanov művének Alekszander Gorszkij és Aszaf Messzerer által átdolgozott, az utóbbi által betanított változatát folyamatosan adják az Operában, néha az Erkelben is.
Lakatos Gabriella és Havas Ferenc |
Mint ahogy Shakespeare Hamletje is ahhoz jut el, aki Gábor Miklóssal nézi meg a Madách Színházban, A csárdáskirálynőt is az látta, aki Honthyval és Felekivel. Ám amire nem gondol a gyerekember, amikor még oly keveset élt és az élet végtelen hosszúságú része előtt áll, hogy a színház nem olyan, örökifjú és emblematikus művészek hosszú regnálása ellenére sem olyan, mint a múzeum, ahol a Korsós lány, vagy az Ásító inas „szerepét” senki sem fogja átvenni. Ezt az érzést persze az is nevelte, hogy a jelentős művészi teljesítményeknek a színházak, jól felfogott érdekből is, tiszteletből is, igyekeztek megadni a „kifutási időt”.
1964 novemberének egy borongós vasárnap délelőttjén indultam az Erkel Színházba, hézagpótolni a mesebalettet, amelynek főszerepeire Orosz Adélt és Róna Viktort ígérték az Operaház plakátjai és a Pesti Műsor. A zene „varázsütésre” kerített hatalmába (szeretem ezt a Pillangókisasszony magyar szövegéből lopott szót, mert pontosan kifejező). A varázst a karmester ütötte pálcájával, úgy éreztem, hogy ilyen revelatív, ennyire hozzám, még inkább belőlem szóló zenét még sohasem hallottam.
Megigézve hallgattam–bámultam a melankolikus adagiókat, a derűs pillanatokban is kissé mélabús zenére lejtett szellemes szólók, hármasok, keringők és a lendületes polonéz füzérét – mígnem felcsendült A hattyúk tava vezérmotívuma, amelynek dallama ismerős volt innen-onnan, de nem tudtam, hogy ebből a partitúrából való (ó, ha tudtam volna!)... Ráérős időket éltünk: négy felvonásban, három szünettel ment a balett, és annyira kapóra jött a szünet: szükségem volt arra, hogy felocsúdjam első ámulatomból – noha hol voltak még a hattyúk, hol volt még Orosz Adél!
A nem is oly régen kiugrott, ám prímabalerinai adottságokkal már fölényesen felvértezett táncosnő hamvasszőkén és habfehér–szűziesen jelenítette meg az elvarázsolt, hattyútest-rabságban sínylődő hercegkisasszonyt. Rendíthetetlen szomorúságában igézőt. A mély bánat csak leheletnyit oldódott a Herceg iránti bizalmának ébredésével. A hattyúk tava III. felvonása (amelyet az első kettő később gyakori összevonása miatt II.-ként is említenek) önmagában is a kifogyhatatlan invenciójú Csajkovszkij és a koreográfus mesterek csodája.
Nápolyi, lengyel, magyar vendégek virtuóz tarantelláját, mazurkáját, álmodozó „szalon-csárdását” követően Csajkovszkijnak az előző felvonás pazar keringői után is van a tarsolyában egy álomkeringő, amelyben a Herceg a menyasszonyok választékával ismerkedik. Csak a szép leányoknak nem bizonyul álomnak az esemény: a Herceg nem tud és nem akar választani közülük. Ekkor felhangzanak a harsonák, új vendégek érkeztét jelezve. A tóparton látott varázsló démoni lovagként tűnik fel, mellette egy kihívó külsejű nővel, aki szakasztott olyan arcvonású, mint Odette, csak éppen vidám, kacér, teljes tudatában csábító szépségének. Tudjuk, ő nem más, mint a Varázsló lánya, Odilia, akinek vonásait apja az Odette-éihez hasonlatosra változtatta, hattyús jellegével együtt, ám a hószín tollú helyett fekete hattyúlányt látunk.
Szőnyi Nóra és Dózsa Imre |
Orosz Adélnak nem lehetett szemére vetni, hogy a gazdag külsőségekre bízta átalakulását egy másik személyiséggé: ki hitte volna el, hogy a híres 32 ronde de jambe foutte oly leheletkönnyű abszolválása földi teljesítmény! Gonosz nőszemély volt a színen, aki teljesítve küldetését, olyan örömmel nyugtázta az állhatatlanságával szembesített Herceg összeomlását, hogy kacaja a nézőtérre is kihallatszott.
Mindenkit látni akarok A hattyúk tavában ezután, ebben a pazar kettős szerepben, muszáj pótolnom, amit elmulasztottam! – ezzel az elhatározással utaztam haza, miközben Odette mély bánatát magamra öltve (némi öntetszelgéstől sem mentesen) hordoztam az elvarázsoltak sorsának szomorúságát. Nem biztos, sőt nem is valószínű, hogy alig létező szabadságom és az objektív lehetőségek megengedik, hogy egy darabot minden szereposztásban megnézhessek, arra pedig gondolni sem mertem, hogy az Orosz–Róna párossal is láthassam újból.
Pesszimizmusomat a sors még felül is múlta: négy és fél esztendeig nem láttam A hattyúk tavát. Sőt, az 1951-ben bemutatott formájában soha többé. Az opera-felújítások hullámában A hattyúk tava is „új köntösben”, sőt új változatban került a nézők elé az Erkel Színházban 1969 nyarának elején. A több forrás szerint nem egyedül Oláh Gusztáv, hanem Fülöp Zoltán által is tervezett díszleteket lecserélték. Dömös Lajos színpadképei tetszetősnek bizonyultak, az előzők költészetének szárnyalása nélkül. Szeitz Gizella jelmezeinek pasztell színorgiája méltó követője volt Márk Tivadar munkáinak.
Az új változat szövegkönyvének jellegzetessége, hogy a tóparti képekben a női kar egy része fekete hattyúkat alakít, akik a Varázslót segítik gonosz tetteiben. Szerepeltetésük érdekes volt – bár nekem jobban tetszett volna, ha lábukat nem fekete trikó takarja, amitől a félhomályos képekben nem érvényesült a lábmunkájuk –, viszont nem erősítette Odilia megjelenésének hatását. A változás nem volt aggasztó – az én szűken öt szűk esztendőmre pedig a bőség évei következtek: pótolgathattam az elmulasztottakat. A felújítás egyelőre két szereposztásának főszereplője az alakítását már beérlelt két nagy prímabalerina, Kun Zsuzsa és Lakatos Gabriella maradt, partnereik: Dózsa Imre, illetve Havas Ferenc).
A Kun Zsuzsa 80. születésnapjára írt megemlékezésemben beszámoltam a táncosnő alakításának hatásáról, amely A hattyúk tavával esett második meghatározó találkozásomat jelentette.
Oláh Gusztáv díszletterve