Hamlet hangban

William Shakespeare örökbecsű drámáját, a Hamletet mindig is széles közönség próbálta olvasni és újraolvasni, könyvtárnyi tanulmány, esszé, könyv született róla, s kétségtelenül rengeteg kérdést, problémát fogalmazhatunk meg ma is e talányos művel kapcsolatban. Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy a kortárs elméletek is előszeretettel alkalmazzák interpretációs technikájukat Shakespeare drámájára: több pszichoanalitikus, gender, újhistorikus, posztkoloniális olvasat értelmezi a huszadik-huszonegyedik század emberi, társadalmi, filozófiai problémái felől a darabot. S az is természetes, hogy minden kornak, stílusnak, irányzatnak megvan a maga saját Hamlet-képe, és korántsem meglepő az sem, hogy ezek a képek néha nagyon is különböznek egymástól; egy irodalmi szöveg elemzésekor, feldolgozásakor ugyanis mindig maradnak foltok, melyek alkalmasint az elemzők \"vakságát\" bizonyíthatják. A Hamlet esetében talán nem is egyszerűen különbségekről van szó: az olvasatok gyakran kerülnek homlokegyenest szembe egymással, nemritkán egymásnak ellentmondó következtetésekre jutva, s ez csak részben magyarázható a művel szemben támasztott elvárások folyamatos változásával. Pedig hát a Hamletről mindenkinek volt véleménye, tudása, mondanivalója a lomhán tovagördülő évszázadok során. Felhasználták sokan, sokféle célra: újabb drámákat, regényeket, verseket ihletett, és így tovább.

S természetesen nemcsak az irodalom felkentjeinek volt mindennapi szellemi tápláléka a dán királyfi tragédiája, de muzsikusok egész sorának is. Shakespeare, akinek munkái mindig zsíros talajnak számítottak, ha korszakos zeneművek felneveléséről volt szó, minden lehetséges zenei műfajban otthagyta a névjegyét, az operától a szimfonikus költeményen át a balettig. A Rómeó és Júlia könnyfakasztó szerelmi drámája után a zenészek számára a Hamlet vált a második legfontosabb Shakespeare-forrássá, elsősorban, mint fojtogató egzisztenciális dilemma, mint a világirodalomban büszkén tornyosuló, bevehetetlen erőd, mint az emberi lét- és sorskérdések Nagy Könyve. Az angol költőóriás egyetemes létproblémákat felfeszítő remek-drámája időről időre kihívást intézett az utóbbi néhány évszázad fogékony zeneszerzői számára, arra intvén a művészeket, hogy azt kutassák, miként adható vissza a zenében a súlyos hamleti problematika, a \"modern ember\" gyötrő dilemmája.

Valójában már 1705-ből ismerünk Hamlet-operát. Francesco Gasparini műve azonban még nem a Shakespeare-dráma operába ültetése, hanem Saxo Grammaticus tizenkettedik századi legendájának feldolgozása (Amleth). Shakespeare-i alapokon először 1789-ben, Luigi Caruso tollából született zenei - operai - feldolgozás. És megindul a sor: a tizenkilencedik századra mintegy tucatnyi Hamlet-operát jegyezhettünk fel (forrás: Balassa Imre - Gál György Sándor: Operák könyve, Zeneműkiadó Budapest, 1975). Számos művet (és nemcsak operát) azonban olyan mélyen elfeledett szakma és közönség, hogy még a mai, végtelenül gazdag koncert- és lemezrengetegben sem találni nyomát annak, hogy ismét megszólalna valahol.

Az alábbiakban csupán néhány művet (meggyőződésem szerint a legfontosabbakat), és hozzájuk kapcsolódó lemezkiadványokat emelnék ki, melyeket ma is számon kell tartanunk, mint említésre érdemes zenei Hamlet-feldolgozásokat, mert rajtuk jól nyomon követhető mintegy másfél évszázad muzsikába transzponált, korról-korra folytonosan változó hangzó Hamlet-képe.

Joachim: Hamlet-nyitány (1853)

Joachim Józsefet ma elsősorban hegedűművészként, kevésbé zeneszerzőként ismerjük, s annak ismerték kortársai is. Mint komponista azonban majdhogynem elsőként nyúlt a Hamlet-témához a tizenkilencedik században. Huszonkét évesen, 1853-ban dolgozta ki az opus 4-es Hamlet-nyitányt. Félreismerhetetlenül romantikus, filozofikus megközelítésű, töprengően poétikus darab, itt-ott beethovenes, schumannos ihletettségű hangfelületekkel, heroikus nekilódulásokkal és nagy megtorpanásokkal, de a maga alig több mint negyedórás időtartamával legfeljebb felvillantani képes valamit a német romantika Hamlet-képéből. Ezen a lemezen a Stuttgarti Rádiózenekar előadásában, Meir Minsky vezényletével hallható, karakteres, jó előadásban.

Liszt: Hamlet - szimfonikus költemény (1858)

Néhány évvel Joachim óvatos kísérlete után Liszt Ferenc gyűrte fel az ingujját, hogy Shakespeare hőséről \"mintát vegyen\". No. 10-es symphonische dichtungja, a Hamlet ugyan nem tartozik a legfrekventáltabb Liszt-művek közé, mégis különös jelentőséget kell tulajdonítanunk neki - még a liszti életművön belül is. Szélesebb spektrumú, zaklatottabb, komorabb művet alkotott, mint Joachim, s bár 1858-ban keletkezett, bemutatójára csak húsz évvel később kerülhetett sor, hiszen közismert, hogy a kor karmesterfejedelme, Hans von Bülow egyszerűen \"előadhatatlan\"-nak bélyegezte a darabot. Eredetileg nyitánynak készült a Hamlet-dráma weimari előadásához, később költözött csak a szimfonikus költemények közé. Az előkép itt is, mint vélhetően Joachimnál, Beethoven \"Shakespeare-je\", a Coriolan-nyitány lehetett. Liszt izgatott, szenvedélyes műve hatalmas ellentéteket feszít egymásnak, az első (s talán egyetlen) olyan zenei interpretációja a Hamletnek, melyben valódi pszichologikus problémafelvetés, tépelődés tükröződik. Bernard Haitink ragyogó, 1970-ben a Londoni Filharmonikusok élén rögzített előadása pontról pontja visszaadja ezt a súlyos feszültséget.

Gade: Hamlet-nyitány (1861)

Niels Wilhelm Gade, a dán nemzeti romantika mintaalakja nagyjából Liszttel egy időben írt mintegy tízperces nyitányt a Hamlethez, 37-es opus-számmal. Gade kevésbé morózus, kissé felszínes stílusa közelebb áll Joachimhoz, mint Liszthez, hangvételében nem annyira az önmagát kereső, magában dulakodó Hamlet jelenik meg előttünk; ez a disztingvált, \"jól nevelt\" zene inkább egy látványos, de konszolidált történelmi drámát vezet fel, ahhoz akar mintegy kedvet csinálni. A CPO lemezén a Rajna-Pfalzi Állami Filharmónia zenekara adja elő a művet, Ole Schmidt dirgálásával.

Thomas: Hamlet – opera (1868)

A megannyi operai feldolgozás közül minden bizonnyal a francia Ambroise Thomas Jules Barbier és Michel Carré (Gounod Rómeójának librettistái is ők voltak) szövegére írt Hamletje futotta be a legnagyobb karriert. A darab sikerének minden bizonnyal szerepe lehetett abban, hogy szerzőjét 1871-ben a párizsi Conservatoire igazgatójává nevezték ki. Gounod Rómeó és Júliája mellett Thomas Hamlet-operája ragyogó példája a (francia) nagyromantika külsőségekben tobzódó, a végletes lélektani szituációkra koncentráló, ám erősen leegyszerűsített Shakespeare-képének. A Hamletben minden benne van ebből a habzó operavilágból: túláradó áriák, őrülési jelenet (\"Á vos jeux... Partagez-vous mes fleurs\" - Ophélie), bordal (\"Ô vin, dissipe la tristesse\" - Hamlet), zengő ariosó (\"Comme une pâle fleur\" - Hamlet) - vagyis minden, ami vájt fülnek ingere. Az EMI közelmúltban megjelent DVD-jén Simon Keenlyside (Hamlet) inspirált játéka mellett a nagyszerű Natalie Dessay Ophéliája mindent elmond a szerepről. A barcelonai előadás karmestere Bertrand de Billy, rendezője Patrice Caurier és Moshe Leiser.

MacDowell: Hamlet and Ophelia (1884)

A tizenkilencedik század végének egyik legkeresettebb amerikai zeneszerzője, Edward MacDowell első szimfonikus költeményét huszonhárom évesen, 1884-ben írta. Ez volt a Hamlet és Ophélia, talán a legkevésbé tartalmas és jelentékeny mű valamennyi Hamlet-feldolgozás közül. MacDowell először két, egymástól elválasztott, Hamlet, illetve Ophélia című darabot tervezett, majd ezeket egy műbe vonta össze. Valójában két harsány karaktervázlat ez a dráma főszereplőiről, mely a maga viktoriánus ízlést tükröző túlszínezettségében, banalitásában és zsánerkép-jellegében igen messze kerül a liszti mintától. A Naxos cd-jén a belfasti Ulster Zenekar játssza a darabot, a japán Takuo Yuasa irányításával.

Csajkovszkij: Hamlet - színpadi kísérőzene (1891) / Fantázia-nyitány (1888)

Csajkovszkij színpadi kísérőzenéje a Hamlet egyik klasszikus interpretációja. Nyitánya, mely három évvel a teljes anyag elkészülte előtt már világra jött, Lisztéhez hasonlóan szimfonikus költeményként élt tovább a szerző hasonló műfajú művei mellett - köztük a szintén shakespeare-i ihletésű, a Hamletnél évekkel korábban keletkezett Rómeó és Júlia nyitányfantáziával és a Viharral. Ötletes, változatosan hangszerelt munka, bár kevéssé invenciózus, mint a korábbiak, de hatásos, biztos tematikus lábakon álló muzsika. A tizenkilencedik századi kísérletek között talán ez áll legközelebb Liszthez, s egyben mintául is szolgál majd a huszadik századi oroszok, Prokofjev és Sosztakovics későbbi színpadi és filmzenéihez. Egyedül a Chandos ezen lemezén hallható a hiánytalan kísérőzene, nyitánnyal együtt (Op.67bis), Janis Kelly, Derek Hammond-Stroud és a Londoni Filharmonikus Zenekar közreműködésével, Geoffrey Simon pálcája alatt.

Prokofjev: Hamlet - színpadi kísérőzene (1938)

Közel fél évszázad telt el Csajkovszkij Hamletje óta, mikor Szergej Radlov rendező Prokofjevet kérte fel, hogy írjon kísérőzenét leningrádi Hamlet-felújításához. Az eredmény egy mindösszesen huszonöt perces mű (Op.77), mely messze nem tartozik Prokofjev legjobb munkái közé. Kérdés, mennyire lehet egységes korpuszként kezelni a szükségszerű töredezettséget mutató kísérő- és filmzene műfajában írott műveket, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy \"alkalmazott zenéről\" van szó. Prokofjev munkája még ilyen engedményekkel sem követelhet magának megkülönböztetett figyelmet, szemben mondjuk a Rómeó és Júlia-balettel. Messze nem képes kihasználni a dráma mélységeit, s a karaktereket sem mindig sikerül szerencsésen megragadnia. Prokofjev Hamlet-zenéje helyenként elsietett, végiggondolatlan rutinmunkának tűnik. A Capriccio kiadó ezen felvételén a Berlini Rádió Szimfonikus Zenekarát Michail Jurowski vezényli.

Walton: Hamlet - filmzene (1947)

A klasszikus angol Shakespeare-mozi, a Laurence Olivier rendezésében és főszereplésével készült Hamlet konzseniális kísérőzenét kívánt. A korszak keresett brit komponistája, a filmzenében ekkorra már komoly gyakorlatot szerzett William Walton vállalta, hogy méltó zenét komponál Olivier nagyszabású adaptációjához. Ez a zene egyike a legjobbaknak: koncepciózus és nagyvonalú, emellett változatos, remekül igazodik a film képeihez - ugyanakkor kellően visszafogott is, hűen a mozgóképi megoldásokhoz. Walton kitűnő arányérzékkel mozgatja a lírai és drámai részeket, feszültségteremtő, jellemábrázoló ereje példás. A zene utolsó mozzanata, Hamlet gyászindulója gyakran önállóan is megszólal koncerteken. Korántsem véletlen, hogy egyéb Shakespeare-drámák filmes feldolgozásánál is Waltont kérték fel a kísérőzene elkészítésére (Ahogy tetszik, V. Henrik, III. Richárd, Macbeth). A Chandos lemezén a másik jeles brit Shakespeare-színész, Sir John Gielgud narrálásával hallható a teljes kísérőzene, az Academy of St. Martin-in-the-Fields zenekarát Neville Marriner vezényli.

Sosztakovics: Hamlet - film score (1963)

Dmitrij Sosztakovics háromszor találkozott a Hamlettel. Kétszer színpadi előadás kapcsán, ahol már korábban felmerült egy, a Hamlethez írt kísérőzene gondolata, sőt egy Hamlet-opera terve is, harmadszorra pedig 1963-64-ben, amikor elkészíthette Grigorij Mihajlovics Kozincev filmjéhez a teljes zenei anyagot. Sosztakovics Hamlethez írt zenéje (Op.116) - helyesebben az abból készült zenekari szvit (Op.116a) - a kor kedvelt koncertdarabja lett. Filmzene lévén, a korábban látottakhoz hasonlóan Sosztakovics műve is apró zenekari darabokból áll, melyek egy-egy mozzanatot dolgoznak föl a cselekményből, mint pl. Ophélia halála, Hamlet a temetőben stb. Az illegitim, kiüresedett hatalmat jelző fanfárok kiváló ellenpontjai Hamlet vonósokban, fafúvósokban kibomló gazdag témáinak. Ophélia aprólékosan kidolgozott figurája talán a legszebb része a műnek. Waltonnal szemben a kevés tuttival, inkább kamarazenei részekkel operáló Sosztakovics rutinosan mélyíti el a dráma sokat vitatott jellemeit. A csembaló idegennek ható megszólalása (Ophélia naivságát és hitét megjelenítendő), vagy a szellem-jelenet bravúros hangszerelése telitalálat. Az orosz karmester, Dmitrij Jablonszkij és zenekara, az Orosz Filharmonikusok minden igényt kielégítően muzsikálnak. E Hamlet-filmzene első teljes hangfelvétele a Naxos ezen kiadványa.

Lemezfelvételek hiányában maradt ki a felsorolásból egyebek mellett Boris Blacher balettje (1940), Humphrey Searle és Pascal Bentoiu operája (1964-68 ill. 1975). Viszont említést követel mindezek mellett Szokolay Sándor operája (1968), melynek lemezfelvétele van ugyan, annak cd-kiadása azonban még várat magára.

A Hamlet-dráma által festett gyötrő emberi krízishelyzet, a bénító döntéskényszer és cselekvőképtelenség, a lélek nemességébe éket verő lét és nem-lét problémája mai napig fogva tartja az értelmezőket, s mindemellett úgy tetszik, ennek zenei megfogalmazása megoldhatatlan feladat elé állította a muzsikusokat. Minden idők talán legjobb Hamlet-zenéje, Liszt hangkölteménye volt egyedül képes a maga sokrétűségében, árnyalataiban, dimenzióiban feldolgozni a feldolgozhatatlant. A Hamlet-kísérletek, nyitányok, színpadi kísérő- és filmzenék, operák sem tudták a maga mélységében megközelítőleg sem megragadni a hamleti dilemma alapvonalait. Persze méltánytalan dolognak tűnhet tízperces nyitányt és háromórás operát ilyen módon összehasonlítani, avagy pszichológiai problémákat hangokban mérni, de a lényeg nem ez. A kevésbé sikeres kísérletek oka nagyrészt annak tudható be - túl azon, hogy szerény tehetségük és mérsékelten csiszolt elmeéleik csupán ennyit engedélyeztek egyes komponisták számára -, hogy a különböző korok korlátozottan hozzáférhető, gyakran leegyszerűsített, hovatovább meghamisított Shakespeare- és Hamlet-képe sokszor meglehetősen szűk teret hagyott a művészeknek az ilyesfajta \"újrateremtésre\".

S hogy mi lehetett az, ami Liszt Ferencet mindenki másnál messzebbre vezette a Hamlet mélyebb megértése és zenébe öntése terén? Meggyőződésem szerint például a fausti dilemma kiváló ismerete, avagy az efféle problémák iránti mély érdeklődés és affinitás. De persze ez már egy másik történet.