Gondolatok Sugár Rezső Hunyadi című műve kapcsán

Halála előtt néhány évvel, az ötvenes évek elején Arthur Honegger a zene jelenéről, jövőjéről a következő borúlátó megjegyzéseket tette:
\"A hanyatlás leselkedik ránk, sőt már ránk is csapott. Az összes művészetek elmúlóban vannak. Azt hiszem, hogy legelőször a zeneművészet hagy bennünket faképnél. Minél többet gondolkodom, annál inkább látom, hogy a zene eltávolodik eredeti rendeltetésétől, lemond arról a varázslatról, igézetről, fennköltségről, amely minden művészi megnyilatkozás lényege. Ez az az átok - a szó igazán nem túlzás -, amely megüli a mi mesterségünket. Ismerjük el, hogy a zeneművészet nyilvánvalóan kóros állapotban van. Azokért aggódom, akik erre a pályára lépnek, amely folyton megközelíthetetlenebb lesz, s amelyet mindinkább a puszta ügyeskedés keríti hatalmába. Zenei civilizációnk pusztulásával - amely különben csak egész civilizációnk pusztulását előzi meg - olyan bátran és tudatosan kell szembenéznünk, mint ahogy az ember a halált várja.\"

A nyolcvanas évek második felében látott napvilágot Sugár Rezsőnek egy hasonlóan pesszimista nyilatkozata, melyben kijelentette, hogy nem ír több zenét, mert az a fajta zene, melyben hisz és melyet képvisel, már nevetség tárgya, nem kell senkinek. A zeneszerzés az ügyeskedők, a mindenáron újat keresők prédájává lett. Nem sokkal ez után a számomra döbbenetes nyilatkozat után meghalt. Miután jó sorsom úgy hozta, hogy a Budapesti Kórus tagjaként énekelhettem Hunyadi című oratóriumát, Sugár Rezsőt nagyra tartottam, és távozta fájdalmasan érintett.
Mi váltotta ki (többek közt) ebből a két kitűnő zeneszerzőből ezeket a borúlátó nyilatkozatokat? Miért távoztak ilyen keserű gondolatokkal?

Nos, ők még hittek a zene három legfontosabb alkotóelemének, a ritmus, a dallam, harmónia \"szentháromságának\" elnyűhetetlen erejében, és művészetüket erre építették. Hittek az igényes tömegzene létjogosultságában. Hittek abban, hogy a zene érzelmileg meg kell, hogy érintse a hallgatót, lelki élményt kell, hogy nyújtson. Életük vége felé azzal kellett szembesülniük, hogy az avantgarde hívei mindhárom elemtől elfordulván idejétmúltnak, túlhaladottnak, porosnak tekintették zenéjüket. Egy művész számára nehéz lesújtóbb élményt elképzelni. A kérdés ezek után az, hogy kinek van igaza, eldönthető-e ez a dilemma egyértelműen, avagy sem? Kinek a zenéjét tartsuk többre, az újat keresőét-e, avagy azét, aki a hagyományos értékek újszerű felmutatása útján próbál szépet nyújtani?
Anélkül, hogy jogot formálnék magamnak egyfajta bírói szerepre, elmondom véleményemet erről a tán soha el nem évülő kérdésről.

Mindkét típusú alkotóra szüksége van a világnak. A művészet kell, hogy megpróbáljon egyre újabb és újabb utakat törni, új eszközöket birtokba venni. Akinek erre van tehetsége, indíttatása, járjon ezen az ösvényen. De szükséges az a fajta alkotó is, aki egyéni módon járván a kitaposott utakon összegez, megkísérli a meglévő eszközökkel a lehető legtöbb szépet adni embertársainak. Véleményem szerint nem szabad, de nem is lehet köztük rangsort felállítani. A szakmának nem szabad lenéző mosollyal tekintenie a hagyományosabb utakon járókra (természetesen megfelelő minőséget feltételezve), a legújabb, tán kísérletező jellegű törekvések befogadására képtelen nagyközönségnek nem szabad ezeket a zenéket badarságnak vélni. Ki-ki járjon az alkatának, tehetségének leginkább megfelelő úton, és jusson a lehető legmesszebbre a művészet és embertársai szolgálatában. Az idő és a nép majd kialakítja ítéletét.

Kiindulópontomhoz visszatérve, mindezeken abból az alkalomból töprengtem el, hogy mintegy ötven évvel a bemutató után a Hungaroton Classic sorozat jóvoltából újra találkozhattam Sugár Hunyadijával. Némi izgalommal, tán aggodalommal hallgattam meg a művet. Vajon állja-e az idő próbáját, most is olyan nagyszerűnek fogom-e találni, mint bemutatáskor?

Nos, egy-két egészen jelentéktelen kritikai észrevételtől eltekintve, melyek bennem ezúttal megfogalmazódtak, a művet most is nagy gyönyörűséggel hallgattam, és a huszadik századi magyar zene egyik nagy értékének tartom. Kiállta az idő próbáját. Legfőbb erejének a szerző dúsan áradó dallam-invencióját tartom, de harmóniai frissessége, színessége se kopott meg, polifón erényei is egészen magasrendűek. Mintegy tizenöt olyan résszel találkozik a hallgató, ahol kitűnően formált, nagy vivőerejű DALLAM gyönyörködtet bennünket, ami ezen a téren már-már pazarló bőséget jelez. Köszönet jár a Hungarotonnak azért, hogy a mű CD-n hozzáférhető.

Akárkik tehető felelőssé Sugár zeneszerzői elkedvetlenedéséért, az illetők nagy kárt okoztak a magyar zenének. Megfosztottak bennünket esetleg megszületendő további értékektől. Jóvátehetetlen kár.