Franco Corelli

Kicsoda az a Franco Corelli? - kérdezte nem egy magyar operarajongó, amikor tavaly ősszel halálhíre érkezett. Nem véletlen az ismeretlenség. Corelli ugyanis - ellentétben a század többi nagyjával - sajnos, sohasem énekelt Magyarországon. Hogy miért, nem tudom, de az bizonyos: a magyar publikumnak nem lett személyes ismerőse. Márpedig akit élőben hall a közönség, azt sokkal inkább magáénak tekinti.

Az ismeretlenség másik oka, hogy Corellinek viszonylag kevés olyan stúdiófelvétele van, amely \"szabvánnyá\" vált. Noha szinte a teljes olasz-francia repertoárt rögzítették vele, nálunk csak Aidája (Nilssonnal, Bumbryvel, Serenivel, Mehta vezényletével) és Trubadúrja (Tuccival, Simionatóval és Merrill-lel, Schippers pálcája alatt) hallható gyakrabban. Pedig lemezre énekelte többek között a Bohéméletet, a Toscát, a Turandotot, a Carment, a Faustot, a Normát, az Andrea Chenier-t. (Ha már itt tartunk: az alaprepertoárból sem színpadon, sem stúdióban nem énekelte el egészében a Manon Lescaut, a Pillangóasszony, a Köpeny, a Gianni Schicchi, a Traviata, a Rigoletto és az Otello tenorszerepeit.)

Corelli lemezkiadási szempontból szerencsétlen időpontban futott be. Az 50-60-as években a Decca Tebaldival és del Monacóval dolgozott, a konkurens EMI Callasszal és Di Stefanóval, az amerikai RCA pedig a MET gárdájával, Peerce-szel vagy Björlinggel, Milanovval és Warrennel. Nem véletlen, hogy amikor november 30-án a Bartók Rádió emlékműsort sugárzott Corelliről, abban felerészt élő előadások felvételei szerepeltek. Pedig róla nem mondhatjuk el azt, amit del Monacóról, hogy élőben sokkal jobb, mint stúdióban. Corelli stúdiófelvételein is élőszerűen énekelt, de színpadon is pontos, lemezminőségű volt.

1989-90-ben az Opera Fanatic nevű amerikai komolyzenei csatorna felmérése során több mint 600-an szavaztak az évszázad legnagyobb tenorjára. Az eredmény: 1. Corelli (185 szavazat / 30,8%) 2. Jussi Björling (177 / 29,5) 3. Enrico Caruso (69 / 11,5) 4. Beniamino Gigli (50 / 8,3). Bergonzi és del Monaco 9-9, Pavarotti 4, Domingo 2 szavazatot kapott.

A pálya állomásai

Ismerkedjünk hát meg közelebbről Corellivel! Pályája egyáltalán nem szokványos. 1921-ben született Anconában, énekelni - régi nagy mesterek lemezeit hallgatva - önmaga tanult, bár egy ideig járt a pesarói és a milanói konzervatóriumba is. Egy szoprán énekesnő oktatta, ám három hónapon belül elvesztette a magasságát, baritonként próbálkozott. Hamarosan rájött azonban, hogy ez nem megoldás technikai problémáira. Egy barátja, Carlo Scaravelli vezette a helyes útra, aki Arturo Melocchinál tanult. Melocchi több éven át volt Mario del Monaco tanára, ő stabilizálta a nagy tenor énektechnikáját. Del Monaco önéletrajzi kötetében meséli, hogy alacsony, vékonydongájú fiatalember volt, ezért pályája elején tanárai lírai szerepeket erőltettek rá, Ernestót és Alfredot, aminek hangi katasztrófa lett a következménye. Ekkor került Melocchihoz, aki fölismerte, hogy hőstenorról van szó, s ennek megfelelő technikát tanított neki. Del Monaco és Corelli pályája párhuzamosan futott, szerepkörük is nagy átfedést mutat, bár Mario mindig pár évvel Franco előtt járt (egyébként hat évvel idősebb is volt nála).

Nos, Corelli továbbra is énekelt, de közben a Bolognai Egyetemen tengerészmérnöknek tanult, és el is kezdett dolgozni. Önmagát tanítva azonban visszatalált a fölszabadult énekléshez; 1950-ben Firenzében megnyerte élete második énekversenyét, s a díj egy föllépés volt. Verdi Aidáját választották ki neki, ám - mint maga mondta el egy interjúban - Radames szólama nem bizonyult megfelelőnek a számára. Ezért közösen a Carmenben egyeztek meg, így Don Joséként debütált 1951- ben Spolettóban. Karrierje villámrajtot vett: bemutatkozása után 3 hónappal már a Római Operában énekelt (Zandonai Rómeó és Júliájában, Cilea Adriana Lecouvreurjében, megint a Carmenben, és a Don Carlosban), 1954-ben pedig már a Scalában bukkant föl Spontini A vesztaszűz című darabjában. 1957-ben Londonban mutatkozott be Cavaradossiként. Partnerei az idősödő Zinka Milanov és Giangacomo Guelfi voltak. (Erről a produkcióról szerencsére felvétel is készült, amely CD-n is elérhető.)

Színpadi kezdés 30 évesen - ami azt illeti, nem kapkodta el! Ám a hozzáértők jogosan borzonghatnak: egy zöldfülű tenor hogyan debütálhat olyan súlyosan drámai szereppel, mint Don José? Tönkre fog menni a hangja! Corellinek nem ez volt az utolsó furcsasága. Pályáját drámai figurákkal kezdte, és érettebb korában énekelt líraibb szólamokat. Saját bevallása szerint kezdetben csak egyvonalas bé-ig volt biztos hangja. A magasság azonban hamarosan \"beült\", hisz néhány éven belül épp a nagy cé-s szerepekkel, a Trubadúr Manricójával és a Turandot Kalafjával aratta legnagyobb sikereit, a Poliuto Scala-beli előadásain pedig többször kétvonalas dé-t énekelt. 1953-ban Triesztben debütált Pollioneként - nem kisebb Norma mellett, mint Maria Callas. A nagy szopránnak több tenorral voltak konfliktusai, legkeményebben Mario del Monacóval csaptak össze több alkalommal is. Viszont Corellivel szinte meglepően harmonikus volt az együttműködése. Callas egész pályája során sokat énekeltek együtt, főképp a Scalában. Franco állt Maria mellett akkor is, amikor a szoprán 1960-ban a Poliutóban visszatért a Scalába, s 1965-ben is, amikor újra föllépett a Metben Toscaként.

Corelli 1961-ben Manricóként mutatkozott be a Metropolitanben, s rögtön az egyik legnagyobb sztár lett. Ugyanebben a szerepben hódította meg egy évvel később Salzburgot is Price, Simionato és Bastiannini mellett, Karajan vezényletével (az előadást kiadták lemezen). Ekkor már föllépett Bécsben, Londonban és Párizsban is. A Metropolitan azonban egészen 1976-os visszavonulásáig meghatározó marad életében. 1961-ben Birgit Nilssonnal és Anna Moffóval ő vitte diadalra a Házban a Turandotot, amely az ősbemutatón nem tudott átütő sikert aratni, és 36 év után került vissza a repertoárra. Erről az előadásról is készült felvétel, amely Leopold Stokowski kevés operavezénylésének egyike. Nilssonnal, a nagy Wagner-szopránnal 18 éven át énekelte Kalafot, amely egyik legjobb szerepe volt. Ugyancsak New York-i különlegesség az az 1971-es Parasztbecsület, amelynek dirigense Leonard Bernstein (Santuzza: Grace Bumbry).

Mitől nagy?

Corelli hatalmas erejű hanggal és gyönyörű hangszínnel rendelkezett, amely igen eltérő igényű szerepek éneklésére tette alkalmassá. Don José szólama a középlágéban fekszik, néhány magas hangja jól van fölépítve, nem túl nehéz, viszont a szerep iszonyú drámai erőt követel. Kalaf, Manrico, és főként a Hugenották Raoulja igen magas fekvésű szólam, diadalmas cék-kel megtűzdelve. Corelli ugyanakkor kivételes frazírozással énekelte a Lammermoori Lucia Edgarját, az Ernanit, vagy A végzet hatalma Alvaróját.

Pályája második felében, úgy 1964 után (43 évesen) egyszer csak elkezdett lírai figurákat énekelni. Az ifjú Rómeót Gounod operájában, a szentimentális Werthert, és lemezre vette (Joan Sutherland és Nikolaj Gyaurov mellett) a Faustot is, amelyet színpadon soha nem énekelt. Az évek során a hang tónusa nem sötétebbé, éneklése nem drámaibbá vált, hanem éppen fordítva. Hangjának alaptónusa nem változott, de lágyabb, édesebb színnel énekelt, régi szerepeit is érzelmesebb, líraibb fölfogásban formálta meg. Fiatalabb éveiben hangfenoménként tűnt fel, hangütése diadalmas volt, erő sugárzott minden megszólalásából. Később, hogy úgy mondjam, ökonomikusabban, beosztással énekelt. Az Andrea Chenier 1973-as filmfelvételén a finálét szinte melankolikusan indította. Nem \"utazott\" a magas hangokra, noha azokat képes volt teljes fényükben, és a kellő hangerővel megszólaltatni.

Pályája előrehaladtával Corelli alakítása egyre bensőségesebbé vált. Ebben közrejátszhatott az is, hogy nála nem érzékelünk hangi hanyatlást. Az általam ismert legkorábbi, 1954-es felvételein már teljes technikai vértezetében állt előttünk, s 52 esztendősen, 1973-ban a kopás legkisebb jelét sem mutatta. Mintha egyáltalán nem lettek volna terjedelmi, technikai, hangerőbeli, légzési problémái.

Sokan túlzásnak tartják a végletekig feszített indulatot, ahogy például Edgart szólaltatja meg a MET egy 1970-es előadásán. Én a szerep egyik lehetséges, sőt paradigmatikus megoldásának.

Az operairodalmat és a diszkográfiát kitűnően ismerő barátomnak Rómeó áriáját mutatom Corellivel. Ő a fejét csóválja, Björlingért szalad, s a nagy svéd karcsú, elegáns éneklését állítja példának, Corelli hangját sokallja ebben a figurában. Szerintem viszont ez a mintapéldája, hogyan lehet nagy hanggal kicsit énekelni. Végül is egy szerelmes fiúról van szó! S Corelli olyan igézően formálja a szerelmes dallamokat, olyan fölszabadultan ásítja bele a két strófa végébe a két magas há-t, hogy imádni kell. Nem is beszélve a harmadik há-ról, melyen egy hátborzongató diminuendót csinál, s az ária legvégét az álomvilágba emeli.

Amikor Corelli énekelt, mindig katedrálist épített. Mint egy nagy épületet, úgy állította elénk a szerepet, amelyben minden ária, dallam pontosan ki volt dolgozva. Egyik kritikusa, Giuseppe Pugliese mondta Don Joséja kapcsán, hogy alakítása az első szótól az utolsó jelenet robbanásáig egyetlen hatalmas fokozás, crescendo volt. \"Senki mást nem ismerek, aki Caruso, átélt, erőteljes, mozgékony stílusát ötvözni tudná Lauri-Volpi hősi lendületével\" - írja.

Corelli jórészt Lauri-Volpi szerepkörét vette át. Mert hát nemigen volt más, aki képes lett volna ezeket a szerepeket elénekelni. Amikor a Scalában elkezdte énekelni a magas fekvésű szólamokat, el is ment az idősebb pályatárshoz, és tanácsokat kért tőle. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy Volpinak sokkal világosabb tónusú hangja volt, amely nélkülözte Corelli baritonális színét. \"A Carmen, a Norma vagy a Végzet könnyű volt nekem, mert jól illettek a hangomhoz, amely azonban egy kicsit túl nehéz és mély volt a Poliuto vagy a Hugenották tenorszerepére\" - mondta erről Corelli. - \"Romeo, Werther és Faust nagyon nehéz volt nekem. Tele voltam kétséggel, hogy elég lágyan tudom-e énekelni őket. Azt hiszem, ez végül is sikerült. Ezekben a szerepekben egy egészen más tenor hang szól, mint az Andrea Chenierben, az Ernaniban, az Aidában vagy a Trubadúrban. Faust híres cavatinájában a hangom egészen úgy szólt, mint egy igazi romantikus tenor.\"

Tenorlét

\"A tenor nem hangfaj, hanem állapot\" - szokták mondani kajánul. Pedig mélyebb igazsága van a gúnyos poénnak. A tenornak, mint létmódnak több tipikus formáját különíthetjük el.

1. A tenor mint a férfierő szimbóluma. Ehhez erős, harsogó hang, magamutogató éneklés tartozik. Lényege a produkcióóó!, a mindig tökéletesen végrehajtott hármas szaltó. Gyengeség, ellágyulás nem passzol hozzá. A magasság nagy erőfeszítéssel, nem mindig a legszebben szólal meg, de mindig hatásos; a tökéletes dallamrajznál fontosabb a karakterizálás. Ennek a típusnak legjellegzetesebb képviselője Mario del Monaco. Alapszerepe természetesen az Otello, de ide tartozik Canio és Kalaf is.

2. A tenor a fiatalság, a szépség, az érzelem metaforája. Gondoljanak Pavarottira, és főképp Di Stefanóra! Elbűvölő (vagy ahogy Tito Gobbi mondta: \"mennyien lírai\") hangszín, elegáns formálás. A magasság könnyed, gyönyörűséges, álmodó. Ilyen Rodolphe a Bohémélet első két felvonásában, vagy a Rigoletto hercege.

3. A tenor mint kiszolgáltatott, bukásra ítélt férfi. Aki olyan intenzíven éli az életet (értsd: olyan átfűtötten énekel), hogy az már sérülékennyé teszi. José Carreras volt erre a mintapélda jó éveiben. A hangszín fényes, de szomorú. Kijön egy jóképű fiatalember, énekel három hangot, és nyomban tudjuk, hogy valami nagy baj fog történni vele. Alvaro A végzet hatalmában, vagy Ramerrez A Nyugat lányában.

Corelli azért egyedi és fölülmúlhatatlan, mert több típust egyesít magában. A hang alapjában a del Monaco-szerű hőstenor. Színe sötétbarna, ereje végtelen, hangütése szinte eposzi. Ahogy például a Normában belefog Pollione belépőjébe, egy csapásra nyilvánvalóvá teszi, hogy egy római prokonzul érkezett meg. Ugyanakkor hiányzik belőle a magamutogatás. 1973-ban állítólag Rudolf Bing, a MET igazgatója megkérdezte tőle, mit szeretne énekelni, s a fáma szerint ő a Macbethet választotta; annak rövid, csaknem egyáriás tenorszerepét. Macduff arra tér vissza Skóciába, hogy a zsarnok egész családját kiirtotta. Ahogy Corelli elindítja az operairodalom legkeserűbb tenoráriáját, abból felelősségérzet árad. Érett korában nála a magasság sohasem attrakció. Magas hangjai perzselnek. Hasonló tűzrendészeti hatást talán csak a varázslatmentes hangszínű Jan Peerce-nél tapasztal az ember.

Ugyanakkor kevesen veszik észre, hogy ez a diadalmas tónus Corellinél tele van bizonytalansággal. Mindig csak egyetlen nótát énekel, s mindig a végsőt: azt, hogy az élet kilátástalan. Corellinek minden frázisa végén ott kacsint a halál. Egy erős, gyönyörű, tehetséges férfi - telve kétséggel. Utánozhatatlan.

Legendák keringenek arról, milyen izgulós volt. Hogy képes volt belázasodni és lerekedni a drukk miatt. Látni kell azonban, hogy mindez nem anekdotikus érdekesség, hanem egyéniségéhez tartozik, művészi alkatából egyenesen következik. Egy olasz tenornak annyi megrázó sorsot, annyi hihetetlen szenvedélyt kell átélnie pályája során, s ha valaki ezt olyan hévvel teszi, mint Corelli, az bizony öli az idegeket. Akár igaz, akár nem, ugyanebből a végletes azonosulásból kell szemlélni azt az (igaz vagy mesés) esetet, amikor egy Trubadúr-előadás szünetében jelmezben, karddal fölszaladt az egyik páholyba, hogy elégtételt vegyen egy nézőn, akinek nem tetszett az éneke.

Saját bevallása szerint romló idegállapota is közrejátszott abban, hogy 1976-ban tökéletes hangi állapota ellenére visszavonult a színpadi énekléstől. 1981-ben még adott egy koncertsorozatot, de utána már igen keveset lépett föl. \"A színpad és az éneklés hiányzik, de az idegfeszültség nem.\" - nyilatkozta később.

Corelli tavaly október 30-án, 82 esztendős korában halt meg. A rengeteg lemez és néhány film mellett hiány is maradt utána. Két szerepet említ ő maga, és emlegetnek rajongói, amelyeket el kellett volna énekelnie: a Manon Des Grieux-jét, és az Otellót. (\"Ki volt a XX. század legnagyobb Otellója?\" \"Franco Corelli. És milyen kár, hogy soha nem énekelte el a szerepet...\") Az Otellóból két részletet ismerek tőle. Egy fenomenális belépőt 1954-ből, és egy szép szerelmi kettőst 1972- ből, a MET Rudolf Bingnek szervezett gálájáról. Persze pályája során többször is fölkérték a szerepre, de különböző okok miatt nem vállalta, így csak álmodozhatunk, milyen féltékeny mór lehetett volna.

Corelli állandóan az élet végső kérdéseiről énekelt, azokkal teljes komolysággal nézett szembe - ezért megunhatatlan.