Egy fájdalmasan kettétört életpálya – Tóth Péter karmester (1924-1981)
1924 novemberében született Debrecenben, értelmiségi családban. Édesapja a vitézi rend birtokosa, abban az időben Debrecen város rendőrkapitánya volt, édesanyja, Tüdős Kata zongoratanárnő, nem mellesleg Zsindelyné Tüdős Klára, az Operaház egykori jelmeztervezőjének unokatestvére. (Zsindelyné aktív társadalmi életet élt, Református Nőegyletet alapított, a második világháborúban zsidókat mentett. 1951-ben mint rendszeridegen elemet, kitelepítették, csak az 1960-as években térhetett vissza Budapestre. Ennek, miként a „vitézi múltnak” később Tóth Péter életében is jelentősége lesz.)
A család később Debrecenből Szolnokra került (ott végezte a gimnáziumot), majd Tiszadobra, végül megint visszaköltözött Debrecenbe. A gyermek különböző helyeken nőtt fel, a gyakori költözés folytán sokszor került új környezetbe. A szülői indíttatás révén a zene hamar bevonzotta, előbb ütő szakon, majd zongorán tanult. 1942-ben felvételt nyert a Zeneakadémia zongora tanszakára, tanára Galánffy Lajos és Böszörményi Nagy Béla volt.
Megmaradt egy debreceni plakát 1944-ből vitéz Tóth A. Péter zeneakadémiai növendék zongoraestjéről, érdemes átböngészni, hogy a harmadéves zeneakadémista milyen műsorral állt közönség elé:
Bach: Olasz concerto BWV 971
Beethoven: nr.17 d-moll („Vihar”) szonáta op.31.nr.2
Chopin: Desz-dúr („Esőcsepp”) prelüd op.28 nr.15
Brahms: Esz-dúr rapszódia op. 119. nr. 4
Liszt: h-moll ballada S.171
Debussy: Három prelüd
Bartók: Régi táncdalok BB79
Tóth A. Péter: Madárka (népdalfantázia)
Az akkori teljes zeneirodalmat, Bachtól Bartókig magában foglaló, hatalmas program, fajsúlyos, olykor kifejezetten nehéz darabokkal. A koncert műsorideje bőven nettó két órát meghaladó.
Később átkerült a karmester szakra, Ferencsik Jánoshoz, akit onnantól kezdve atyai mentorának tekintett. Különösen jó kapcsolatot ápolt Viski Jánossal, akihez zeneszerzésre járt. (Koncertjei során elég sok Viski-művet dirigált.) 1946-ban diplomázott, különböző amatőr együtteseknél töltött be zongorakísérői-karnagyi feladatokat, ezen feladatokat elég sokáig megőrizte. Nem sokkal később az András Béla által vezetett Vígoperához került.
A Vígopera a Zeneakadémia mai Solti Kamaratermében működött, mintegy 30 fős zenekarral a klasszikus operairodalom kamaradarabjaira specializálódott. A színpadképek felelőse Varga Mátyás volt, s olyan (később) neves énekművészek indultak itt, mint például Czanik Zsófia, Faragó András, Galsay Ervin, Gencsy Sári, Kishegyi Árpád, Mindszenti Ödön, Páka Jolán, Sándor Judit és Werner Mária.
Vendégként rendszeresen felléptek olyan neves operaházi művészek is, mint Ernster Dezső, Gyurkovics Mária, Osváth Júlia vagy Svéd Sándor. A velük közös produkciók nagy előnye volt, hogy az Operaház folyamatosan szemmel tarthatta a „felhozatalt”, a fiatal tehetségek beérését. Cserében amazok igazi megmérettetésben részesülhettek egy-egy kiemelkedő művész partnereként. 1948-ban a Vígoperában talán egyik első színpadi vezénylését A denevér jelentette. Ezzel párhuzamosan is bontogatta szárnyait, 1950-ben előbb Miskolcon, majd Debrecenben tűnt fel a Szerelmi bájital betanító karmestereként.
Az operaházi vezetés rendszeresen látogatta a Vígopera előadásait, így nemsokára Tóth Aladár figyelő tekintete megakadhatott a fiatal dirigensen, de persze az is könnyen előfordulhatott, hogy az akkor már első karmester Ferencsik hívta fel a direktor figyelmét egykori tanítványára. 1950 decemberétől már az Operaház korrepetitora.
Tóth Aladár rendkívüli körülmények között (a legsötétebb Rákosi-korszak közepette) teremtett egy új aranykort a Magyar Állami Operaházban. Munkájának a legfőbb értékét – így utólag is – az új előadói generáció kinevelése jelentette. Ennek legfontosabb pillére a fokozatos terhelés volt, amit számtalan énekes pályaívét figyelve is rögzíthetünk. Tóth Péter korrepetitori státuszba került, gondozta az új betanulásokat és a repertoáron lévő előadásokat. Napi kapcsolatot tartott az énekes és táncos szólistákkal, közreműködött az együttesek zongorás próbáin.
Ekkoriban nősült meg, esküvői tanúja Ferencsik. Feleségének húga Páka Jolán volt, az Operaház fiatal koloratúrszopránja, később rengeteget dolgoztak együtt.
Abban az időben minden operaházi dirigensnek így indult a karrierje, nemcsak Magyarországon, ez volt az általánosan bevett szokás. Számos későbbi dirigens a szamárlétra alján kezdte, mint például Ferencsik vagy Solti György, s a későbbi, még ma is aktív generációból Kovács János, Medveczky Ádám és Pál Tamás is. S amikor a művészeti vezetés úgy érezte, pálcát kaptak kezükbe, s lemehettek az árokba, de itt is a fokozatosság elvét szem előtt tartva. Érdemes nagy vonalakban (de nem teljeskörűen) áttekinteni jelen írásunk hősének operaházi működését, s idézni néhány korabeli kritikai észrevételből.
OPERAHÁZ
Tóth Péter is a nagy elődök által kitaposott úton indult el, egészen 1960-ig korrepetitori státuszban volt, de már az első év legvégén bemutatkozhatott karmesterként. 1951 december elején az Operaház parádés sztárszereposztásban mutatta be az akkori Városi Színházban a népszerű Három a kislány című Schubert-Berté daljátékot. A főbb szerepekben Rösler Endre, Fehér Pál, Melis György, Reményi Sándor, Lendvay Andor, Koltay Valéria, Gáncs Edit, Gyurkovics Mária, Gencsy Sári és Szilvássy Margit lépett felA premiert és az azt követő hét előadást egy idősebb dirigens, Kerekes János vezényelte, de a kilencedik este a 26 esztendős pályakezdő dirigensé lett, onnantól fogva elsősorban az övé volt a produkció. 1950 december 29-e volt. Az Operaház égisze alatt összesen 956 önálló darab vezénylése fűződött a nevéhez (ennél kevesebb este, mert előfordult olyan előadás, amikor 2-3 mű ment). Sikere volt, a művészek egyöntetűen dicsérték alkalmazkodóképességét, s hogy milyen eszményien kísér. Jó hangulatú, mégis intenzív próbáit mindenki szerette.
A folytatás ugyanebben a mederben zajlott. Alig fél évvel később az Operaház fennállása egyik legnagyobb balettsikerét jelentette A bahcsiszeráji szökőkút bemutatója. Borisz Aszafjev művét Kenessey Jenő vezényelte, de már a premier hónapjában megkapta a művet Tóth Péter. A balett társulata is egyből befogadta Őt, innentől kezdve felváltva hol operát, hol balettet dirigált, ami annyira nem tipikus.
Az első klasszikus opera még 1952-ben került hozzá, a Don Pasquale, a főszerepekben Maleczky Oszkár, Kövecses Béla, Gyurkovics Mária és Melis György szerepelt. Donizetti vígoperáját a Rigoletto követte, majd a János vitéz, a Pomádé király (Székely Mihállyal), A sevillai borbély és a Carmen. A rugalmas, kedves, nagyszerű muzsikus és jó munkabírású dirigens rendszeresen kapott feladatot az Operaház akkori tájolásain a Gördülő Operával is. 1954-re már átlagosan havi 6-8 előadás vezénylése tartozott hozzá, ez a későbbiekben még nőtt is.
1955-ben jött az Operaház négy, talán legnépszerűbb operája, a Bohémélet, A trubadúr (mindjárt elsőre a zseniális, ám kiszámíthatatlanul szeszélyes Laczó Istvánnal), valamint az elnyűhetetlen Parasztbecsület-Bajazzók páros. Nem is lehet vita tárgya, hogy e nagy látogatottságnak örvendő művek esetén a szakmai megbízhatóság elsőrendű szempont lehetett. Ennek egyik oka, hogy a legismertebb dalművekben 1957-től kezdődően már Nyugat felől is szinte mindennapos vendégjárás volt. A kényes külföldi sztárok esetében fontos volt a kikezdhetetlen szakmai képességekkel bíró, nyelveket beszélő karmester személye.
A teljesség igénye nélkül azért soroljunk fel néhány igazán jelentős énekest Tóth operaházi partnerei közül: Theo Adam (Wotan), Giuseppe di Stefano (Rodolphe), Octav Enigărescu (Luna gróf-Tonio), Angelo Lo Forese (Canio), Nicolae Herlea (Escamillo), Francisco Lazaro (Manrico), Alekszandr Ognyivcev (Don Basilio), Helge Roswaenge (Turiddu-Canio), Giulietta Simionato (Azucena), Tamara Szorokina (Mimi), Virginia Zeani (Mimi), stb. Érdemes két kritikát felidézni Roswaenge, illetve di Stefano vendégszereplései kapcsán.
(„A két mű vezénylője, Tóth Péter, az élmény kitűnő médiumának s a szokatlanul jól diszponált együttes kifogástalan irányítójának bizonyult.” ESTI HÍRLAP, A.B., 1958)
(„Tóth Péter, az est karmestere pedig bebizonyította: a legkiválóbbak köziül való az Operaház karmesteri gárdájában. Hajlékony alkalmazkodó-készsége, biztos muzikalitása az előadás egységes zenei vezetésében mindvégig megmutatkozott. S hogy ez az este alkalmat adott arra, hogy a magyar operajátszás magas színvonaláról is tanúskodjék, az — a már említett énekesek mellett — jelentős részben az ő érdeme.” FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA, Fábián Imre, 1960)
1957-ben megkapja első saját jogú premierjét, Humperdinck Jancsi és Juliskáját. A szereposztás pazar volt: Maleczky Oszkár, Uher Zita, Sándor Judit, Szőnyi Olga, Páka Jolán, Eszenyi Irma, László Margit.
Nem sokkal később megnyílik előtte a Wagner-repertoár, elsőként A bolygó hollandi, de még ugyanabban az évben már Ő tanítja be az új szereposztást is, benne a régi cimbora, Faragó Andrással és Czanik Zsófiával, mindketten nagyjából Tóthtal egyidőben érkeztek a Vígoperából. 1960-ban a Tannhäuserrel a Margitszigeten debütál (Ernster Dezső Hermann szerepében). Az előadás beugrás lehetett, mert az öt előadásból álló nyári sorozatot eredetileg Komor Vilmossal tűzték ki, aki az utolsó előadást lemondta. A Wagner-művek listájához 1963-ban csatlakozik A walkür. Mind A walkür, mind a Bolygó hollandi tartósan a repertoárján marad.
Új feladatként jelenik meg a Peter Grimes, még a szűkszavú operaházi DigiTár is fontosnak érzi megjegyezni, hogy „Tóth Péter beugrással vezényelte az előadást” 1958-ban, nem lehetett könnyű este, de a hír a sajtó ingerküszöbét is átütötte.
(„Bravúros beugrással tűntette ki magát az elmúlt napokban az Operaház fiatal karmestere. Tóth Péter 22-én délben kapta a nagy feladatot: estére vezényelje a »Peter Grimes« -t. Az esti előadáson kifogástalan vezénylésével nagyon megérdemelt sikert aratott.” NÉPSZAVA 1958)
Ugyanekkor mutatkozik be a Háry János vezénylésével is (az első években még Palló Imrével és Tiszay Magdával.).
1959-ben megkapja az első balettpremiert is, Aram Hacsaturján Gajaneját, nagy tetszést aratva vezényli. (A darabból 1964-ben film is készül a vezényletével.) 1961-ben övé a Katja Kabanova második szereposztása (nota bene, Házy Erzsébettel a címszerepben), a feladat egyértelműen jelzi, hogy a népszerű slágeroperák mellett az igényes műhelymunkára is egyre alkalmasabbnak tartják a dalszínház vezetői. („Tóth Péter vezényletével mutatkozott be a Kátja Kabánóvá második szereposztása. Az Operaház egyik legügyesebb készségű fiatal karmestere — az előadás technikai színvonala jó kezekben van. Janácek érzelmesebb vonásai és romantikus poénjai jobban a felszínre kerülnek az ő elképzelésében; Ferencsik szigorúbb tartású, drámaibb koncepciójával szemben valamivel líraibb, puhább tónusú, lágyabb körvonalú ez az előadás.” MAGYAR NEMZET, Kovács János, 1961)
Még ebben az évben Tóth feladata a Fra Diavolo felújítása is (Ilosfalvy Róbert szenzációs alakításával), jelezve, hogy minden műfajban egyaránt otthonos dirigens. Nagy sikert arat A háromszögletű kalap, de Falla balettje Harangozó Gyula koreográfiájával.
Tíz évvel az intézménybe kerülését követően már Tóth Péter az Operaház egyik legsokoldalúbb dirigense. Mindenképpen szakmai elismerésnek kell tekinteni, hogy 1961-ben rábízzák A kékszakállú herceg vára új betanulását, ekkor álltak be szerepeikbe Faragó András és Szőnyi Olga, akik majd ezt követően évtizedekig jelenítették meg szerte a világban a Herceg és Judit alakját. (Az előadás őrségváltás volt a szerepekben, mégha ezt akkoriban nem is hangsúlyozták.) A Bartók-Triptichon 1964-ben lesz teljes, amikor Tóth megkapja A fából faragott királyfit és A csodálatos mandarint is.
1963-ban ősbemutatót vezényel, Sugár Rezső A tenger lánya c. balettjének főszerepeit Orosz Adél, Róna Viktor és Fülöp Viktor táncolták, a mű legtöbbször az Eck Imre koreográfiájával bemutatott Le sacre du printemps-sel ment együtt, ez utóbbiban Lakatos Gabriella volt a főszereplő.
(„Tóth Péter karmester a neki jutott nagy feladatot sikeresen oldja meg, helyesen értelmezi Sztravinszkij kontrasztos zenéjét; sem a költőiség, sem a barbár erő nem hiányzik tolmácsolásából.” FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA, Szenthegyi István, 1963)
Ebben az évben a Párizsi Nemzetiközi Balettfesztivál nagydíját kapják A fából faragott királyfi, az Anyiszimova-koreográfiára készült Spartacus pas de deux, a Tavaszi áradás és A csodálatos mandarin egész estés balett-esttel.
Tóth Péter operaházi pályája szakmai csúcsának a Wozzecket tekinthetjük. A Magyar Állami Operaház 1964 februárjában, magyarországi bemutatóként vitte színre Alban Berg híres-hírhedt operáját, a XX. század emblematikus darabját. A premiert és utána néhány előadást még Ferencsik János dirigálta. Tóth Péter a negyedik előadástól lett egyedüli gazdája a dalműnek, melynek betanítása is elsősorban az Ő vállára nehezedett Ferencsik külföldi turnéja miatt. A mű csak két évig volt repertoáron, de az előadások nagy többségét Tóth vezényelte.
(A premier előtti felvezető interjút is Ő adta: „A Wozzeck zenei stílusa új és szokatlan feladat volt minden közreműködő számára. Hiszen a »bécsi iskolának nevezett modern zenei irányzat előadási stílusa még a koncertpódiumon sem alakult ki nálunk. Még nehezebb ezt a szükségszerűen konzervatívabb műfajban, az operaszínpadon kialakítani. Én magam is most ismerkedtem meg egészen közelről ezzel az irányzattal. Berg szuggesztív erejű zenéje azonban hamarosan teljesen hatalmába kerített bennünket. A kezdetben szinte megoldhatatlannak látszó énekesszerepekről pedig kiderült, hogy logikusan következnek a drámai mondanivalóból. Így a darab minden szereplője rövid idő alatt otthon érezte magát ebben a zenei világban. Egy hónapi munka után már a kifejezési formák is kezdtek kialakulni. A Wozzeck betanulása tehát korántsem volt olyan megoldhatatlannak látszó feladat, mint sokan előre hirdették.” FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA, 1964)
1965-ben Maros Rudolf zenéjére alkotott Bányászballada ősbemutatója és Bartók Zene húros és ütőhangszerekre és cselesztára c. művére alkotott balett jelentett izgalmas új feladatot. 1966-ban jóbarátjával, Erdélyi Miklóssal közösen kapják a feladatot Puccini A nyugat lányának bemutatására. A darab 1944-ben, még Failonival ment utoljára. A darab Ilosfalvy és Házy nagy diadalmenete lett, a bemutató évében hússzor ment tomboló sikerrel.
(„A legutóbb már elemzett rendezés — Mikó András munkája — megerősítette bennem a hitet: az opera — színház. S ne tartsák profánnak, de az est karmestere, Tóth Péter szuggesztív, invencióban gazdag vezénylésében is ezt éreztem: színész-rendező módjára élte a ritmust, a hangzást, a muzsika erejét.” FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA d.i., 1966)
(„Tóth Péter is értékes teljesítményt nyújt: mind a jellegzetes hangulatok megteremtésében, mind pedig a dinamikai árnyalásban megtalálja a helyes arányokat. Vezénylése mindvégig megbízható támasza a színpad művészeinek is.” NÉPSZABADSÁG, Lózsy János, 1966)
Nem sokkal később a balett társulat új premierje, két Stravinsky-opusz, a Petruska és A tűzmadár között elhangzó Ravel-mű, a Daphnisz és Chloé jelentett újdonságot. Az 1966-os nagyon mozgalmas évet Wolf-Ferrari vígoperája, A négy házsártos bemutatója zárta, melynek első szereposztását gondozta.
1967 júniusában a Don Pasquale ment az Operaházban, ez volt Maleczky Oszkár utolsó operaházi fellépése, s egyben ekkor lépett utoljára Tóth Péter is a magyar közönség elé, bár ezt akkor azt senki sem sejthette.
Tóth Péter az Operaházban töltött bő másfél évtized alatt a társulat egyik vezető dirigense lett. Fontos premiereket vezényelt, megbízható oszlopa lett a dalszínháznak. Szeretett, kedvelt és sokat foglalkoztatott művésze.
Az Operaházhoz Tóth Aladár vette fel. 1956 végén Tóth Aladár viharos körülmények között lemondott, előbb Palló Imre, majd a Népművelési Minisztérium pénzügyi főcsoportjának vezetője, Fajth Tibor vette át az igazgatást. 1962-től Nádasdy Kálmán főrendező látta el az igazgatói teendőket, majd 1966-tól került a direktori székbe Lukács Miklós. Az operadirektorok kivétel nélkül támaszkodtak a tehetséges fiatal, nagy munkabírású dirigensre.
Az Operaházban két fontos zenei mentora volt Tóth Péternek. Egyrészt egykori tanára Ferencsik János, aki Tóth felvétele idején első karmester, 1957-től pedig mindvégig fő-zeneigazgató volt. Másrészt rengeteget segítette munkájában Lukács Miklós, aki az első időben főleg a német és részben olasz repertoár gazdája volt, később pedig szakmai munkájával a meglehetősen osztályidegen pedigréje (bárói származás) ellenére megkaphatta az ország első számú zenés színházának direktori feladatát. (Ezt egyébként Lukács már 1944-ben is ellátta.)
KONCERTPÓDIUM
Mind Ferencsik, mind Lukács rendszeresen részt vett a hazai koncertéletben, előbbi az Állami Hangversenyzenekar, utóbbi a MÁV Zenekar művészeti vezetőjeként. Mindkét együttes számos alkalommal, 1957 után szinte minden évben biztosított lehetőséget a fiatal dirigensnek bemutatkozásra. Előadásai elsősorban a klasszikus szimfonikus repertoárra vonatkoztak, néhány izgalmas előadással (pl. Falla: A bűvös szerelem-szvit és Britten: Variációk és fúga egy Purcell-témára – ÁHZ, 1963, Debussy: L'enfant prodigue – MÁV Zkar, 1963, R. Strauss: Oboaverseny – MÁV Zkar, 1967, stb.) Vendégként fellépett vidéki zenekarok karmestereként is.
A kritikusok lelkesen írtak koncertjeiről is, itt csak néhány jellemző szemelvényt említenék meg:
„A MÁV Filharmonikus Zenekart a budapesti Operaház debreceni származású fiatal karmestere, Tóth Péter vezényelte. Tóth Péter Ferencsik iskolájának neveltje, ami egyet jelent a vezénylő mozdulatok világos, egyértelmű tagoltságával, a biztos formaadással és tempóvétellel, a reális zenekari hangzás gondos kiművelésével, az acélos ritmikával, a szerzői intenciók tiszteletben tartásával…” (HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ, 1953)
„Az est dirigense, Tóth Péter biztoskezű, muzikális produkciót nyújtott és főként igen hatásos az, amit csinál.” (MAGYAR NEMZET, Pernye András, 1960)
„A temperamentumos, alapos felkészültségű dirigens, Tóth Péter nevét gyakrabban szeretnénk látni hangversenyplakátjaikon. Vezénylését őszinte, belülről jövő szenvedély, a partitúra alapos ismerete, és kitűnő hangszínérzék jellemzi. Sugár Rezső Divertimentójában a zenekar szép vonóshangzása fogott meg. De Falla nagyszerű muzsikája, a Bűvös szerelem balettszvit színorgiái plasztikusan jutottak érvényre és a műsort záró népszerű Britten mű a „Variációk egy Purcell témára” igen lendületes. hatásos előadásban zárta a sikeres hangversenyt.” (FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA, Meixner Mihály, 1963)
„A zenekar és a karmester harmadik műsorszám előadásával, Beethoven sokat játszott V. szimfóniájának előadásával koronázta a jól sikerült hangversenyt. Tóth Péter karmester a mű legnemesebb előadói hagyományait elevenítette fel, de hozzáadta saját egyéniségének jellegzetes vonásait is. Kitűnő egységbe fogta az apró részletek pontos kidolgozását a mű egységes nagyvonalú formálásával, s mindvégig megtartotta a mű hangulati feszültségét. A sorssal vívott küzdelemből győztesen kikerülő ember nagyszerű élni akarását tükrözte a mű teljes egésze, de különösen a finálé, amelynek fontosságát a karmester szokatlanul erős megfeszítéssel és visszatartott indítással is hangsúlyozta.” (VAS NÉPE, 1963)
„Tóth muzsikus-egyéniségének legfeltűnőbb kettős vonása a biztos drámai érzék és a karakterfestő-készség. Más szóval: még kisebb zenekari bizonytalanságok ellenére is (mint például a Brahms-mű egyik-másik variációjában) a mondanivaló lényegét tárja elénk, vonzóan, érdekesen, izgalmasan. A Páva-változatok előadása megindítóan szép része volt a nagysikerű estnek.” FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA, Bónis Ferenc, 1965)
Tóth Péter akkurátusan feljegyzett nyilvántartása a különböző fellépéseiről megmaradtak. A pálya kiteljesedésével az évad végi összesítésnél már 1959/60-ban 58 operaelőadást és 11 koncertet könyvelhetett el, s ez a szám ezt követően állandósult. A nyári szünetben is munka munka hátán zajlott, mindennapos vendég volt a Margitszigeten, számos vidéki koncert fűződött a nevéhez.
A POLITIKA ÉS 1956
Sokáig úgy tűnt, elég a tehetség, nem kell gesztusokat tenni a hatalom irányába. Óvatosan vigyázott arra, hogy a neki kiosztott feladatokat egyaránt minőségi módon lássa el. Nem foglalkozott azzal, hogy a műsorterv nem mindig a személyes ízlése szerint alakul. Ebben pontosan követte mentorait.
1956 október 23-án a Sors szeszélye folytán mégis döntés elé kényszerült. A történetet a Caruso blog már ismertette (itt olvasható: https://caruso.blog.hu/2012/10/22/1956_es_az_operistak_i), ebből hősünk felmaradt saját kezű feljegyzését idézném most:
„Az előadásra a Rákóczi úton haladó tüntetés miatt a szokottnál később, kb. 3/4 7-kor érkeztem. A zenekar tagjai csaknem teljes létszámmal azzal fogadtak, hogy a közönség soraiból már követelés érkezett hozzájuk, valamint ők is határozottan kérik, hogy az előadás előtt játsszák el a Himnuszt. Színházi szabályra hivatkozva, dr. Kenessey Ferenc rendezővel együtt a portásfülkéből felhívtuk az igazgatóságot, Dárday Andor titkár közölte, hogy dr. Tóth Aladár igazgató nincs az épületben, ő maga ez ügyben nem foglalhat állást, átkapcsoltatott Barnáné párttitkárhoz. Barnánéval dr. Kenessey beszélt, referált a közönség, a zenekar egyértelmű megnyilatkozásáról és intézkedést kért. Dr. Kenessey közölte velem Barnáné elvtársnő álláspontját, mely szerint nem kell a közönség és a zenekar szándékával szembeszállni, miután ez valóban tömeg-megnyilvánulás. Időközben a zenekar helyét elfoglalta, ügyelők jelzésére lementem a zenekarba, senkivel nem beszélve már, az ütők felé fordulva kezdtem dirigálni, mire a Himnusz bevezető hangjai szólaltak meg, amit végig is dirigáltam. Meg kell jegyeznem, hogy a Trubadúr bevezető zenéje tympanival és nagydobbal épp olyan lassú 4/4-ben kezdődik, hogy dirigálás technikailag a Himnusz és e között semmi különbség nincs. Ezek után az előadás a IV. felvonásbeli megszakítástól eltekintve, rendben zajlott le.”
Tóth tehát maximálisan igyekezett védni a döntését, mégis utána rajtamaradt a címke, hogy Ő lejátszotta a himnuszt, míg Kórodi András ugyanazon este az Operaházban (ott az Anyegin ment) nem volt hajlandó erre.
Egyébként Tóth naptárában az aznap esti Trubadúr ceruzás feljegyzése mellett ott a szó – tintával: Himnusz.
A forradalmi események elmúltával 1956 december 23-án délelőtt tartották az első előadást. Az Erkel Színház színpadán a János vitéz ment, s az árokból megint Tóth Péter vezényelt. Látszólag megúszta az incidenst, de azt követően lépten-nyomon érezte a következményeit. Ugyan az Operaház teljesítménye elismeréseként évről évre felterjesztette különböző művészeti kitüntetésekre, azokból rendre kimaradt.
Ide tartozik, hogy a Film Színház Muzsika 1958 tavaszán az alábbi hírt szellőztette meg: „Erdélyi Miklós és Tóth Péter a Wagner-család meghívására a napokban Bayreuthba utazik. A két fiatal karnagy néhány hetet Bayreuthban az ünnepi játékok színhelyén tölt és zenei betanítással foglalkozik, főleg Hans Knappertsbusch, a hírneves Wagner-kamagy irányításával.”
A kor merev szabályozását ismerve könnyen lehet, hogy a fenti hír mintegy nyomásgyakorlásként jelent meg a kulturális döntéshozók felé, de ez eredménytelen volt. „Természetesen” nem kapott útlevelet, így a bayreuthi kirándulás elmaradt. Nem sorolom fel, milyen szédületes karrierek indultak a Wagner-szentélyből, s hogy mit jelenthetett volna egy Knappertsbusch támogatása.
Az Operaházzal gyakorlatilag bejárta a világot (Moszkva, Kairó, Edinburgh, Párizs, Monte Carlo, stb), mindenütt sikere volt az együttesekkel. Sokáig úgy tűnt, beletörődik a sorsába, elfogadja a szakma belső elismerését.
1967 nyarán, pár nappal az említett Don Pasquale után az Operaház együttese a Bécsi Ünnepi Heteken vett részt, ezen az estén a Székely fonó ment (Ferencsik vezényletével), a második részben Bartók Zenéje, melyet Tóth dirigált. Hosszú időre ekkor jelent meg a neve utoljára a magyar sajtóban:
(„A műsor második részében hosszantartó viharos tapssal jutalmazta a közönség a Bartók: Zenéjére komponált Eck-balett szereplőit: Kun Zsuzsát, Dózsa Imrét és a mű dirigensét: Tóth Pétert.” ESTI HÍRLAP, Lóránt László Endre, 1967).
Másnap a család, az ismerősök hiába várták Őt a Keleti pályaudvaron.
Ami ezután történt, nehezen összeilleszthető töredékek halmaza, elvarratlan szál. Valószínűleg próbált a szakmában elhelyezkedni, néhány utólag megtalált levelezőlap erről tanúskodik, de sejthetően eredménytelenül. Családja nem kapott útlevelet, hogy meglátogathassa, távozásával gyakorlatilag minden kapcsolat megszakadt közöttük.
1981 áprilisában hosszú betegség után, 57 évesen Münchenben hunyt el, temetését – fél évvel később – közben felnőtt lánya intézte.
Tóth Péter eddig fellelt felvételei:
Buday: Vallomás/Szeretlek Ágnes – dal Ilosfalvy Róbert, ÁHZ
Delibes: Cadizi lány – dal Páka Jolán, ÁHZ
Grieg: Peer Gynt – Solvejg dala Páka Jolán, ÁHZ
Kacsóh: János vitéz – A francia királykisasszony dala Páka Jolán, ÁHZ
Kacsóh: Késő ősz van – dal Udvardy Tibor, ÁHZ
Kacsóh: Rákóczi megtérése – Rákóczi áriája Udvardy Tibor, ÁHZ
Kodály: Háry János – Toborzó Melis György, ÁHZ
Lavotta: Mezei bokréta – dal Ilosfalvy Róbert, ÁHZ
Mozart: Cosi: fan tutte – Guglielmo áriája Melis György, MRT Zkar
Rossíni: Tell Vilmos – Tell áriája Palócz László, MRT Zkar
J. Strauss: A cigánybáró – Ki esketett? Raskó Magda, Udvardy Tibor, MÁO Zkar
J. Strauss: A denevér – Inni édes Raskó Magda, Udvardy Tibor, MÁO Zkar
Verdi: A trubadúr – részletek Svéd Sándor, Laczó István, Takács Paula, Németh Anna, Kelen Tibor, MÁO Zkar (live)
Verdi: Ernani – keresztmetszet Simándy József, Déry Gabriella, Palócz László, Szalma Ferenc, MRT Zkar
Verdi: Macbeth – Macbeth áriája Svéd Sándor, MRT zkar
Verdi: Macbeth – Macbeth áriája Melis György, MRT Zkar
Verdi: Don Carlos – Posa áriája Melis György, MRT Zkar
Vincze Ottó: Cseberből vederbe – zenés játék Andor Éva, László Margit, Palcsó Sándor, Kishegyi Árpád, Várhelyi Endre, MRT Zkar
Wagner: Lohengrin – Telramund monológja Svéd Sándor, MRT Zkar
