Bartók, bejgli, Maneken Pis

\"Egy év alvás\" -hangzott el nemrég a kulturális tárca egy éves tevékenységének értékeléseként. Az új miniszter, Hiller István, hivatalba lépésekor a kulturális kapcsolataink élénkítését és Magyar Intézetek fejlesztését ígérte. London, Párizs, Amszterdam árnyékában Brüsszel kulturális provinciának tűnik, Uniós tagságunk küszöbén mégis felmerül a kérdés, hogy a \"tűz\", vagyis a döntések és döntéshozók közelében, Európa Fővárosában szükséges-e magyar kultúra jelenlétét erősíteni? A fesztivál vagy folyamatos jelenlét kérdésére az uniós tagországok és a belépésre készülők közül is néhányan a jelenlét mellett döntöttek. Cikkünk az Unió adminisztrációja szempontjából oly fontos városban térképezi fel a magyar kulturális jelenlét helyzetét. Az alábbi írás 1999-ben készült. Brüsszelben azóta semmi nem változott. A két főváros, Budapest és Brüsszel, nem ápol élénk kulturális kapcsolatokat.

A Meeting Venus nagyjelenetében a főszereplő, egy Párizsban Wagner bemutatóra készülő magyar karmester, a zongora mellől rögtönzött dalban dühöngi ki magát a soknemzetiségű csapattal való munka nehézségei miatt. A népkarakterisztikák közismert sztereotípiáiból kerekedő “szeretet-himnusz” a film brüsszeli bemutatója után néhány héttel Mechelenben jutott eszembe, ahol Gy. karmester barátommal sehogyan sem tudtuk kikerülni Marcella asszony vendégszeretetét. A Flamand Fesztivál helyi szervezője a város főterén, a 670 éves katedrális tövében, egy pizzéria kertjében sorolta, mi mindent tud a magyarokról. Szó esett Lisztről, Bartókról, a Kodály-módszerről, a Pusztáról, a csárdásról, a gulyásról, a csodálatosnak mondott Budapestről és a magyarországi befektetés rizikóiról. Hiába volt fárasztó a nap, a kötelező udvariasság nem engedte a beszélgetés tüzét elaludni, sőt, Puskás és “Imrenagi” emlegetése - no meg a kitűnő Leffe sör - felélénkített és még viszont-bókokat is kicsalt belőlünk. A siker nem maradt el: a vacsora végén Marcella asszony hálálkodva búcsúzott az “igazi, temperamentumos magyar cigányoktól”.

Az 1991-es “mecheleni kaland” Nyugat-Európa minden országában megtörténhetett volna, hiszen az évszázados beidegződések, a XX. század eseményei, és a nyugati fejekbe kalapált önreklámunk nyomán a rólunk alkotott kép főbb vonásai mindenütt azonosak. A vendéglátás és a kultúra közhelyeinél Belgiumban sem tudnak többet, s amíg az átlag belga szakértően válogat a francia sajtok, pizzák, piták, szusik, giroszok, portóik közül, eredeti “hongaarse goulach”-ként kanalazza a hentesnél vett hideg paradicsomszószos marhahúst, és furcsán méregeti a Mosel-vidéki Tokayer nevét “utánzó” Tokajit. Bart, egy brüsszeli szakközépiskola fiatal tanára leplezetlen kétkedéssel fogadja a gyufa, a golyóstoll, a C-vitamin és a számítógép feltalálóinak névsorát.

A Solti, Széll, Ormándy, Fricsay, Schiff, Pauk, Starker nevét soroló lemezboltost - De Wouters urat - sem tudom meggyőzni arról, hogy manapság nívós zenei élet van Magyarországon. A Szépművészetek Palotájának oldalán működő CD-szalon kínálata a tulajdonos véleményét tükrözi: három Philips kiadású Kocsis-lemezen kívül egyetlen Magyarországon élő művész felvételét sem találni. Magát De Wouters urat is meglepi, amikor egy sarokban magyar együttes nevére bukkanok. A Capella Savaira plakátja valamikor díszként került a belga királyi család által is látogatott üzlet falára; lemezt nem árulnak tőlük, nem tudták róluk, hogy magyarok. Egyértelműen magyar vonatkozású hirdetést virít az elegáns CD-szalontól néhány száz méternyire, a Gare Centrale-on. A mindennapok emberéhez szóló reklám az 1. vágány mentén, a valamikor óriásplakátokkal telerakott falon árválkodik. A föld alá bújtatott pályaudvar félig levakart hirdetésen vörös ördög mosolyog. Kezében háromágú szigony. A körfelirat hiányos, de a rátapadó évtizedes kosz ellenére is jól kibetűzhető: La Hongroise, a magyar nő. Revü, szkeccs, bár, vagy méregerős szeszes ital volt egykor a “La Hongroise”? -nem tudom. A délutáni csúcsforgalom utasai már régen megszokhatták a tépett ördögöt, rá se hederítenek. Ismerősöm, a főiskolát végzett Bart először látja. Szerinte ez a plakát, ezen a helyen és ebben az állapotban pontosan olyan, mint minden, ami magyar: kicsit elbizonytalanító, besorolhatatlan, egzotikus és bizarr.

* * *

Egy tízmilliós ország polgárainak magyar-képe hallatán akár legyinthetnénk is, mondván, sokkal fontosabb, hogy a jelentős gazdasági és politikai súllyal bíró országokban ismerjenek minket, és ott alkossanak pozitív, vagy legalább reális képet rólunk. Figyelembe véve, hogy a kétpólusú világ megszűntével a valamikor az egyetlen érintkezési felületnek számító kultúra szerepe át/leértékelődött ésszerűnek látszik az a gyakorlat, melynek során a kultúra exportjának támogatására fordítható összeget egy-egy jelentős nemzetközi reflektorfényt vonzó esemény támogatására (pl. Barcelona, Stuttgart, Velence) és a nagy kulturális hagyományú fővárosokban (Bécs, Párizs, Róma stb.) működő Magyar Intézetek fenntartására fordítjuk. Azt azonban a jó érzékű gróf Klébelsberg Kúnó sem láthatta előre, hogy a Magyar Intézetek alapítása után 60 évvel, Európa saját elhatározásából átrajzolt térképén fokozatosan központi szerephez egy egyharmad Magyarországnyi földdarab, Belgium, és minden szem egy csúnyának és kultúrprovinciának elkönyvelt fővárosra, Brüsszelre szegeződik.

Az 1967-os NATO-költözködés óta a napi hírek állandó szereplője a belga főváros, és az Európai Unió adminisztrációjának beköltözésével (és várható gyarapodásával) Brüsszel hosszú időre biztosította saját jövőjét, és állandó helyét a médiában. Az egy négyzetméterre jutó külföldi politikusok és magas rangú EU-hivatalnokok számát senki sem tudja pontosan, de a multinacionális vállalatok európai központjai nyilván alapos megfontolás után költöztek a \"döntések városának\" karéjába, közel a \"tűzhöz\". Az Uniótól és a multiktól beáramló hatalmas bérleti díjak Brüsszel egyes részeinek látványos változáshoz vezettek: Északon új igazgatási negyed készül, folyik a régi városmag felújítása, és híven a német-alföldi hagyományokhoz (“lehetsz gazdag, de a rangot a művészet adja meg”) a város saját európai rangjához méltó kultúratámogató programba fogott. Az ambiciózus kultúrpolitika egyrészt a diplomaták, az EU-hivatalnokok és vállalatvezetők igényeit igyekszik kielégíteni (a Palais des Beaux-Arts és az Operaház, a la Monnaie belépőinek árát is az ő keresletük szabja meg), de a fesztiválok és találkozók többségét a nagyközönségnek szervezik. A választékot bővítik az EU-tagországok saját rendezvényei, és színt hoznak azok az országok (pl. Törökország, Szlovákia, Lengyelország), amelyek jó befektetésnek tartják az ország nevét a brüsszeli köztudatba forgató kultúra exportját.

* * *

Ronald van Spaendonk a közeljövőben nem tud sem belga sem magyar szervezésű kulturális eseményről. A brüsszeli Városháza sajtótanácsosa érdeklődve hallgatja a magyar vonatkozású programokat keveslő fejtegetésemet. Aztán udvariasan felhívja figyelmemet arra, hogy mint sok külföldi, én is összekeverem Brüsszelt Nagy Brüsszellel. Pedig közigazgatásilag csak a kőrút által határolt területet hívják Brüsszelnek. Valójában ezt a kicsiny területet hívják Brüsszelnek, ez a főváros (Bruxelles Capitale), ami az idők folyamán összenőtt az őt körülvevő 20 önálló közigazgatású városkával. A 21 város alkotja a Brüsszeli Régiót (Région Bruxelloise), vagyis Nagy Brüsszelt.

Van Spaendonk úr mindezt azért tartja szükségesnek elmondani, mert ő csak a Grand\' Place-ról és a Maneken Pis-ről nevezetes Brüsszel ügyeiben illetékes, hogy a másik 20 város (pl. Anderlecht, Ixelles, Uccle stb.) szervezésében mi zajlik, és a flamand illetve a frankofón kulturális centrumoknak mi a műsora, arról nem tud. Kedvetlen arcomat látva az ablakhoz siet, és gyakorlottan instruál. “Jobbra a Maneken Pis, szemben, a Gare Centrale előtt, a Carrefour de l\'Europeon, ott 1995 óta van egy Bartók-szobor. Az egyetlen magyar szobor Brüsszelben, talán Nagy Brüsszelben is”. Nézzem meg. A magyar követségiek rengeteg fórumot megjártak, amíg sikerült ilyen jó helyet kiharcolniuk.

Amint érzi, hogy nincs több kérdésem, Van Spaendonk úr tartózkodása felenged. Szívélyes közvetlenséggel meséli el, milyen kálváriát kellett járnia, amíg az igényes külföldiek kereslete által felvert lakásárak ellenére egy kertvárosi részben saját házhoz és egy zsebkendőnyi saját kerthez juthatott.

* * *

Brüsszelben (Nagy Brüsszel) közterületein tényleg a Bartók-szobor az egyetlen magyar vonatkozású pont. Nincs ránk utaló utcanév, és az itt járt nevezetes magyarok nevét sem őrzi emléktábla. Mindenképpen “nagy dobás” tehát, hogy Brüsszel központjában, és éppen az Európai Csomópont nevű téren sikerült felállítani a Bartók szobrot. Varga Imre szobra Magyarország ajándékaként érkezett, és hosszú hónapokig tartott, amíg a város minden érdektábora áldását adta arra, hogy a Gare Centrale-lal szemben frissen épített Meridian Hotel udvarán helyet kapjon a magyar Bartók szobra. Ilyen “trójai falovat” azóta több EU-n kívüli ország próbált ajándékozni, de az elfogadtatás eddig csak nekünk sikerült. Amikor a Városházától a kockaköves utcákon fölfelé evickélve végre megpillantom a szobrot, egy pillanatra átjár a döbbenet: Bartók fölé egy szikár lovas óriás és egy szamaragoló duci alak tornyosul; a múlt-kövület Don Quijote és Sancho Panza dölyfös őrként néznek a fárasztó út megtörtségével álló Bartók feletti semmibe. Az összhatás hihetetlenül elhibázott, mégis elérzékenyülök: a mi Bartókunk olyan szomorúan, szélfútta kabátjában összehúzva magát olyan töpörödötten, olyan magányosan áll Európa Csomópontjában, hogy meglepődöm, mennyi szentimentális hasonlatot ébreszt fel bennem…

A bebocsátásra váró Magyarország jelképe előtt azonban nincs helye a merengésnek: pad sehol, leülni nem lehet. Bartók mellé húzódva, állva böngészem a Filharmónia évkönyveit. Magyar nevet nem sokat találok benne. A januári délelőttön üres az Európa Csomópont. Akár hangosan is kérdezhetném: Mester, és mi hol vagyunk? Miért van az, hogy amíg az orosz, bolgár, lengyel, szlovák művészek újabb generációi is rendszeresen fellépnek, addig a nagyhírűnek mondott magyar zeneművészet képviselői olyan ritkán szerepelnek Brüsszelben, Európa Fővárosában?

* * *

\"Érdekes, az Interkoncerttől is mindig ezt kérdezték tőlem” -mondja Mauroy asszony, egy brüsszeli menedzsment vezetője, akivel az avenue Luise sarkán a Cartier-üzlet előtt futottam össze. Aztán hozzáteszi: “kereslet és kínálat”, és rejtélyesen mosolyog. Jól áll neki, az 50-és éveiben járhat, de még mindig nagyon vonzó. Amíg a villamosmegállóhoz kísérem, az amatőrnek szóló bizalommal elmeséli, hogyan juthat szóhoz egy ismeretlen külföldi művész Brüsszelben (és másutt). A leírás szerint természetesen alapfeltétel a tehetség, de nem árt, ha az új név bevezetéséhez (sajtó, hirdetés, lemezbemutató) némi tőke is rendelkezésre áll. És könnyebben léphet az érvényesül útjára az, aki viszontmeghívással tudja segíteni a helyi nagyságokat. A viszontszerződéseknél pedig jó tudni, hogy Belgiumban egy középmezőnyhöz tartozó külföldi szólista gázsija 200 ezer frank is lehet (1 millió 200 ezer Ft), a hasonló kvalitású belga művésznek is illendő ugyanennyit ajánlani Budapesten.

Próbálnék a magyar zeneoktatás és művészképzés hírével érvelni, Mauroy asszony azonban megelőz. “Mondja, Magyarországon mit ismernek a belga zeneművészetből, hány belga művészt hívtak meg Budapestre az utóbbi 10 évben”- szegezi nekem a kérdést. Habozásomat látva vagy harminc nevet sorol föl, köztük Pousseur, Goeyvaerts, André Laporte, Thierry De Mey, Frank Nuyts, Wim Mertens zeneszerzőkét, az I Fiamminghi, a La petite Bande, a Collegium Vocale, a Huelgas Ensemble, az Anima Eterna, az ICTUS és a Champs d\'Action együttesét, a hangszeres művész Sigiswald Kuijken, Paul Van Nevel, Philippe Hereweghe, Jos Van Immerseel, Jan Michiels, Luc Devos nevét, és nem mulasztja el hozzátenni, hogy a Bartók- és Ligeti-művek alapján rendszeresen dolgozó zseniális koreográfus, Anne Teresa De Keersmaekers és a ROSAS együttes még sohasem szerepelt Budapesten. “És akkor még nem beszéltünk az énekesekről, karmesterekről, a belga filmesekről, képzőművészekről.”

Nem is tudom, mit mondjak… Álldogálunk. A 90-es villamos megérkezik, Mauroy asszony búcsúzik. Zavaromban makogok valami szimpla “au revoir”-t. Már messze jár a villamos, amikor még mindig magam előtt látom kérdő tekintetét: a megszokott magyaros bókokat hiányolta biztosan.

* * *

Amíg az avenue Luise-ról az avenue Churchill Párizst idéző luxusházai elé érek, összeszedem magam. Még néhány sarok és jön a rue Picard, a Magyar Követség utcája. A kulturális tanácsossal van randevúm. Nagy levegőt veszek, széles léptekre váltok. Még nem tudom mi a jobb, a közepébe vágjak, és a magyar kultúra brüsszeli alulreprezentáltságáról, ill. az állami finanszírozás hiányáról kérdezzem, vagy becserkésszem, és előbb Brüsszel fontosságának és a kultúra hírvivő szerepének értékelésére kérjem? Esetleg rögtön előkapjam a kérdést: a magyar kül- és kultúrkormányzat miért nem képviselteti jobban a magyar kultúrát Brüsszelben? Vagy robbantsak a brüsszeli Magyar Intézetet gondolatával?

Marton Béla rutinos diplomata. Már a fesztelenítő kávézás közben finoman visszakozásra kényszerít, amikor a saját műsorfüzetemben mutatja meg, hogy a Brüsszeli Filharmónia ez évi, 1997/98-as koncertjeinek külföldi támogatói között bizony ott szerepel Magyarország Kulturális Minisztériuma és a Brüsszeli Magyar Követség. Ez a tény - el kell ismerni - annál is inkább figyelemre méltó, mert a költségvetési támogatók listája rövid, és olyan országok közé kerültünk, mint az USA, Japán, Norvégia, Svájc, és persze az elmaradhatatlan Csehország, Szlovákia és Románia.

A követség kulturális- és sajtótanácsosát nem kell győzködni Brüsszel politikai súlyáról és arról, hogy Európának ezen a speciális színpadán a kultúrdiplomácia kiemelt jelentőséggel bír. Két szót különösen kihangsúlyoz: “folyamatos jelenlét”. Szerinte megérett az idő arra, hogy az egyetlen kiemelt eseményre, \"a nagy durranásra\" összpontosító gyakorlat helyett a magyar kultúra állandóan helyet kapjon Brüsszelben. Egy Magyar Intézet formájában? -vágok közbe. “Igen, ezt a gondolatot komolyan mérlegelni kell.” Válaszára persze rákapok és próbálnék többet megtudni, akár az elképzelésekről, akár az esetleges konkrét tervekről. Az ártatlan kék szemek mögül profi diplomata néz rám, aki a remélt “fülessel” adósom marad. Azt azért saját véleményként hozzáteszi, hogy ilyen intézetet (központot) csak akkor érdemes létrehozni, ha biztosított a dinamikus, a speciális helyi igényeknek megfelelni tudó sokoldalú vezetés, amelyik tudja, hogy ha a kultúránkat (magunkat) “el akarjuk adni”, akkor a különbözőség értékeinek bemutatásával egy időben a közös pontok, az összetartozás jegyeit is hangsúlyoznunk kell (“a párbeszéd jegyében”), például koprodukcióval, meghívásokkal, mert “nem elég csak egzotikusnak lenni. Mellesleg egy kiállítás megnyitóján, vagy egy koncert szünetében kötetlen formában is lehet beszélgetni olyanokkal, akikkel protokoll-közegben zajló kemény tárgyalásaink, ne adj isten, vitás kérdéseink vannak”. Marton tanácsos még hozzáfűzi, hogy megfelelő épületet tucatjával lehetne találni a belga fővárosban, mert a brüsszeli középosztály tipikus polgárházai kis átalakítással alkalmassá tehetők ilyen feladatra.

Hogy a mostani pénzszűkében mit lehet a magyar kultúra érdekében csinálni? Nehéz ügy. A viszonosságban előrelépés az otthoni Fordítóház Alapítvány. A balatonfüredi Lipták-ház átadásával és az Alapítvány ösztöndíjával végre segíteni lehet a magyar irodalom iránt érdeklődő belga fordítókat is. A Követség lehetőségei viszont szűkösek. Tőlük mindenki eredményt vár, a művészek tiszteletdíjára, utaztatására, szállásolására viszont nincsen pénz. Marad a “barkácsolás”: összedolgoznak a párizsi és a hágai külképviselettel, és a már egyszer útra kelt magyar programokat igyekeznek egymáshoz eljuttatni. 1997-ben a Kodály-kiállítás érkezett Hágából, Párizsból Rippl-Rónai képeit hozták át, 1996-ban a Nemzeti Galéria Amszterdamba küldött anyaga (XIX. századi magyar festők) a flandriai Gent-ben is sikert arathatott. Az utaztatások intézésében mindig kész segítőtárs a Malév, a színházterem és az elszállásolás terén pedig a brüsszeli magyarokra lehet számítani. Az ixelles-i Magyar Házat fenntartó Belgiumi Magyarok Egyesülete és elnökük, dr. Oszkár Kállay rendszeresen hív belgiumi, otthoni és erdélyi magyar előadókat. Az Egyesületnek van egy 7000 példányos könyvtára, és a nemrég felújított épületükben működik a Corvina kör, a Szent Margit kör és a Magyar Katolikus Misszió. (Kiss Tibor nagykövetnek gondolom delikát feladatot jelent megfelelni a belgiumi magyarokkal való jó kapcsolatok elvárásának, miközben vigyáznia kell arra, hogy hivatalos minőségben kerülje azokat a rendezvényeket, ahol a magyar kormány és egyes belgiumi magyar szervezetek Erdéllyel kapcsolatos felfogása közötti különbség felszínre kerülhet. Marton úr vendégszeretetével nem akarok visszaélni, így ezt végül nem firtatom.) A magyar jelenlét szempontjából új színt hoz, hogy a Dunaholding belgiumi vállalkozása, a Dunaholding Belgium a Külügyminisztériummal kötött szerződés értelmében időről időre helyet ad a magyar művészek bemutatkozásához. A DB Contact Point Hungary-ra keresztelt irodáit Göncz Árpád avatta fel 1996 őszén. A Követséggel jó a kapcsolatuk, a magántőke és a támogatást igénylő művészet érdekeinek összeegyeztetése persze diplomáciai érzéket kívánó feladat…

A barátira hangolódó beszélgetés végül a magyarokról alkotott képre terelődik. “Magyarország sajtója összességében jó” - mondja a tanácsos -, “imázsunk nem lett szebb, inkább reálisabb, és ezen hosszú távon a Pándi-ügy sem változtathat. A tájékoztatás tovább fog javulni, ha kölcsönössé válik a fővárosba akkreditált tudósítók gyakorlata, igaz, a La Libre Belgique prágai tudósítója és a De Standaard újságírója, Vic De Donder eddig is objektíven és elismerésre méltóan dolgozott.” Megemlítem flamand és Belgiumban tanuló magyar barátaim észrevételét, akik egy magyar újságírónő Standaard-beli írásait kirívóan félrevezetőnek találják. “A budapesti hölgy munkássága valóban többet árt, mint használ. Tudomásom szerint a De Standaard személyi váltásra készül”.

* * *

“Imázs? Ide figyelj, a szomszéd pita-árus minden nap vigyorogva kérdezi, hogy megvan-e még a feleségem\" -háborog Louis, vagyis Lajos, az üzemmérnökből brüsszeli antikváriussá lett 56-os menekült. Lajosnál zsebkönyvektől a könyvritkaságokon át a festményekig minden kapható. Üzletének falán (akárcsak Marton tanácsos irodájában) díszhelyet kaptak a brüsszeli magyar művészek képei (Illik, Dengyel stb). A vidámszemű, kissé elpocakosodott Lajos igazi dörzsölt fickó, aki 42 brüsszeli év után is megmaradt budapesti vagánynak. Néhány éve még a Côte d\'Azurre-re és Oostendeébe járt nyaralni, a feltűnést azonban mindig kerülte. Városrészében, Ixelles-ben, 20 éven keresztül volt választott tanácstag (ő községi tisztség-viselőnek mondja), úgyhogy ismeri a brüsszeli dörgést.

“Nézd, ide pénz, sok pénz kell. Ha nincs plakát, reklám, promóció, ismeretség, bármit csinálsz, belterjes marad. Hiába bérel irodát, például a Magyar Turisztikai Iroda az avenue Luise-on, a város legdrágább útján, ha sem portáljuk, sem reklámjuk nincs - a jónép nem tud róluk, megközelíthetetlenek, nem léteznek. Érted? De azt is tudnod kell, mit érdemes forgalmazni. December elején például évek óta Nemzetközi Karácsonyi vásárt rendeznek hol a Sablon téren, hol a Grand\' Place-on. Az idén megint a magyaroké volt legsiralmasabb pavilon. Három négyzetméteren szaloncukrot, gyertyát, bort meg szőttest árult egy szakadt pasas. Dettó az a “Contact micsoda” a Gare Centrale mögött. Öregem, a csokoládé, a bon-bon és a torták országában magyar szaloncukorral és 5000 Ft/kilós bejglivel kísérletezni nagy merészség, mert az itteni magyar vagy maga készíti, vagy otthonról hozatja a magyar dolgokat, a belga és az idegen pedig a megszokott, \"bevezetett\" csemegét keresi. A borügyet is régen elszúrtuk: aki olcsó bort akar, az olasz vagy portugál árut keres, itt egyébként is sört vagy francia bort iszik a jónép. Látványos sikert csak kitartó munkával lehet elérni, de ebben a bolgárok a vörösboraikkal réges-rég leköröztek minket.”

A beszélgetést jóízű csámcsogás szakítja félbe. Barine, a pohosódó újfundlandi megtalálta szőnyegre letett szokásos velős csontját. Lajos rögtön kapcsol.Etetni, itatni kéne ezeket. A 60-as évek közepéig működött is Brüsszelben egy állami tulajdonú vendéglő. Azt eladták, ebből lett az elegáns Adrienne az avenue de la Toison d\'Or-on. Mióta elődje megszűnt, Brüsszelben nincsen nívós éttermünk. Az itteni magyarok és az újonnan érkezők próbálkoznak ugyan, de aki a gyors meggazdagodást keresi, az hamar tönkremegy. Az előrejutáshoz minden téren áru, pénz, reklám és hozzáértés kellene.”

A dohogás után Lajos hazai Bikavérrel és holland szivarral kínál. Közben vevő érkezik. Halk, kimért tárgyalásba fognak. Aztán kezembe nyom néhány belga turistacsalogatót. “Fogd, ha valami érdekeset akarsz, lapozd át a Malév kirakata előtt.”

Kirúgva érzem magam. Sértődötten a belvárossal ellenkező irányba indulok. A közeli Bois du Cambre tavának túlhízott kacsáit nézem, majd Rádió épülete előtti olasz piacot és a közönségét: csak déli-európai, észak-afrikai és fekete arcokat látok. Ráfanyalodom a brosúrákra. A belgák ilyesmire nem sajnálják a pénzt. A sör-, csokoládé-, endívia- és acélnagyhatalom imázsát 1990 óta új szlogenek frissítik. Ilyenek, mint “Belgium: Európa közepén”, “Brüsszel: Európa Fővárosa”, “Brüsszel Európa szívében”.

Na, irány a Malév kirendeltség!

* * *

A Gare Centrale háta mögött, az El Al légitársáság egykori irodájának helyén megtalálom a híres Contact Point Hungary-t. A Lánchidat idéző kirakat csinosan berendezett, látok Gold szaloncukrot, plüss figurákat (borz, koala), gyertyákat, szőtteseket, angol nyelvű művészeti könyveket stb. Ha lenne 1290 frankom (7500 Ft), biztosan megvenném a “Dessins hollandais et flamands” című könyvet: vagy felfedezésekkel teli, vagy azért unikum, mert ritka bátor tett Belgiumban a holland és flamand rajzokról készült ezeregyedik albumra is vevőt remélni. A “Contact micsoda” szomszédai a Turkish Airlines és Istanbul Airlines, aztán néhány lépés és a Malév kirendeltség következik. Egy kis magyar háromszög, örvendeznék a két iroda és pályaudvar túloldalán lévő Bartók-szobrot összekötő képzeletbeli egyenesekre gondolva, ám Lajosnak igaza van: a Malév angol nyelvű hirdetései tényleg lehűtenek.

Mert tisztelet a kultúra exportját segítő légitársaságnak, de \"a fiatal magyar tehetségek támogatója\" szövegű megállító tábla körülbelül annyit ér, mintha a K&H Bank belga résztulajdonosa a fiatal belga tehetségeket pártoló tevékenységével kívánna magyar klienseket szerezni Budapesten. A másik hirdetés Budapestre utaló szlogenje (“A világ legszebb fővárosa, Európa szíve” – The most beautiful capital of the world, the heart of Europe) is gyors átgondolást igényelne, ha máshol nem, hát legalább abban a fővárosban, amelyik a Millecentenárium “szíves\" reklámkampányát megelőzően (“1100 years in the heart of Europe”) már legalább 8 évvel ezelőtt kitalálta, bevezette és magára vonatkoztatva érti az “Európa szíve” kifejezést. És hány főváros polgármestere háborodhatna fel az összehasonlító reklám megállapítása miatt?

* * *

Mire visszaérek Lajoshoz, már eladta a két ősnyomatot. Ő elégedett, én kifáradtam. Kényelmes fotelekbe ülünk, kortyolgatjuk a Bikavért, Gyulait csipegetünk hozzá (“á, nem érdemes a magyar henteshez menni, ezt mind otthonról hozzák a kamionosok”), vastag Balmoral szivar füstjéből eregetünk karikákat. A plakátok? Lajos már hónapokkal ezelőtt kibosszankodta magát. Szólni? “Kinek, minek? Azt hiszed, érdekel ez itt valakit? Egyébként is, tudod mikor voltak fontosak a magyarok és az integrációjuk? Nesze, neked adom.” A francia király 222 éve hozott rendeletét kapom. “Rendelet a huszárságról”. A Brüsszeltől 100 kilométerre, Lille-ben nyomtatott dokumentum a Bercsényi- és az Eszterházy-huszárok helyét szabályozza a Lovasságon belül. Bercsényi, Eszterházy, az ördögi ügyességű lovasok -gondolom. Az ajándékot persze elfogadom. Hallgatunk. Este 7-kor, szemerkélő esőben vágok neki a chaussée d\'Ixelles emelkedőjének. Porte de Namur, avenue de la Toison d\'Or, place Royale, Palais des Beaux-Arts - 36 perc és ismét a Gare Centralon vagyok. Táskámban XVI. Lajos rendeletével a La Hongroise-t nézem. Nem tudom, nem ez a föld alatti, torzó magyar ördög-e - minden hibájával, elfelejtettségével - a magyar kultúra hiteles szimbóluma Európa szívében?

(1999.)