Az elveszettnek hitt Bach kantáta

Még Alfred Dürr, a Bach kantátáiról írt legalaposabb tanulmány szakértője is megemlít egy, a sorból hiányzó művet. Egy osztrák zenetörténész, Zepfe von Dirndl többévi kutatómunka után állt elő felfedezésével, amely új alapokra helyezheti Johann Sebastian Bach munkásságáról, sőt, az egész barokk zenéről alkotott képünket.
Talán a kutatás kezdeti stádiumainak ismertetése nem áll szoros kapcsolatban a végeredménnyel, de egyrészt betekintést enged a zenetudomány módszertani problémáiba, másrészt az egyes lépéseken keresztül igazolja a professzornő következtetéseinek helyességét.

Johann Sebastian Bach és a számmisztika

Mint az köztudomású, Johann Sebastian Bach komolyan foglalkozott a számok varázslatos világával. Tudunk olyan esetekről, amikor Bach bizonyos számokkal kifejezhető dátumokhoz kötötte élete fontos döntéseit. A számokhoz való vonzódása nem egy művében tetten érhető, de ennek köszönhette egyebek közt azt is, hogy soha nem tudott belépni felső-szászország kézműves céheinek legjobbikába, az arany- és rézmetszők egyesületébe (Obersächsische Gold und Kupferschnitzerei.).
Mivel márciusban, tehát a harmadik hónapban született, méghozzá 21-én (mely számok összege szintén 3), feltett szándéka volt, hogy a hármas számú tagkönyvet szerzi meg. Sajnos az egyesület kellő érdeklődés hiányában soha nem érte el a kétfős taglétszámot, így Bach csatlakozása mindvégig csak terv maradt, sőt mivel a teljes tagnévsor elfért egy kézzel írt egysoros \"sajtcédulán\", minden a céhre vonatkozó dokumentáció elkallódott a lipcsei levéltár egyik felsöprésekor.
Ez a magyarázata annak, hogy Bach első életrajzírója, Johann Nikolaus Forkel forrásértékű tanulmányaiban nem is említi ezt az érdekességet.

A hiányzó kantáta

Bach kantátáinak jeles kutatója Alfred Dürr, nálunk is megjelent könyvében (Die Kantaten von Johann Sebastian Bach - Johann Sebastian Bach kantátái, Budapest : Zeneműkiadó Vállalat, ISBN 963-330-403-2) elveszettként hivatkozik a 66a sorszámú, \"Der Himmel dacht auf Anhalts Ruhm und Glück\" című kantátára.
A 66-os szám a számmisztikához vonzódó Bachnak - a gonosszal való asszociációk miatt - nyilván alkalmatlan volt arra, hogy egy egyházi kantáta BWV száma legyen. Valószínű, hogy az opusz létezését a későbbiekben saját maga tagadta le, azonban az elszámolások tanulmányozása után felmerült egy másik, sokkal izgalmasabb lehetőség is. Mint kiderült, évekkel később a honorárium kifizetését az egyházközség megtagadta Bach özvegyétől, mégpedig a szokatlan szövegre való hivatkozással, megemlítve azt is, hogy a kérdéses kantátát meg sem rendelték. A súlyosan megrongálódott, egérrágta jegyzőkönyv jószerivel olvashatatlan, de ezen bukkan fel először, mégpedig több ízben, a \"Kleine Kuh\" kifejezés, valamint egy - a kutatás legelején szokatlannak tűnő - hivatkozás a szombati napra. Az iratból az is kiderül, hogy az eredeti cím nem azonos a Schmieder jegyzékben valószínűsített változattal.
A barokk zene géniuszának rendkívül feszített munkabeosztását ismerve már ekkor valószínűnek tűnt, hogy amikor minden vasárnapra új kantátát kellett írnia, aligha komponált egyet saját kedvéből szombatra. Valaki megrendelte a művet, de ki?

A titokzatos ohrdrufi mecénás

Nyomós érvek szólnak amellett, hogy Bach gyermekéveinek idején Ohrdrufban (1695-1700) szoros barátságba került egy helybéli notabilitás fiával, a vele egykorú Johann Sebastian von Alzheim gróffal, aki gyakran juttatta kisebb-nagyobb bevételekhez pajtását. Kapcsolatuk Bach Lüneburgba, majd Weimarba költözése után is megmaradt, de a szórványos találkozások és levelek a zeneszerző arnstadti tartózkodása idején, rejtélyes módon megszakadtak, sőt 1705 körül minden a gróffal kapcsolatos anyakönyvi bejegyzés, és más forrás eltűnt a helyi levéltárakból.
Kitartó munkával, egyéb forrásokból sikerült kideríteni, hogy a porosz birtokaira látogató gróf végzetes szerelemre gyulladt egy közember, méghozzá a stettini boltos leánya, Jentl Perlmutter iránt. Ez az elfogadhatatlan mésaillance természetesen von Alzheim gróf kitagadásával, rangjának és vagyonának teljes elvesztésével járt. Megható, és Bach emberségére mélységesen jellemző, hogy évtizedekkel később, amikor módja nyílt rá, nemcsak megkerestette gyermekkori jótevőjét, hanem annak újonnan felvett vallásban nevelt fia, Jakob számára, Bar-micvó szertartási ajándékként, egy ünnepi kantátát is komponált.

A kantáta szövege

Johann Sebastian Bach természetesen ebben az esetben is igen körültekintően választott szöveget az új műhöz. Jól tudta, hogy ezúttal udvariatlanság volna részéről, ha az általa legjobban ismert újszövetséghez fordulna, ezért kapcsolatba lépett a Bach család egy távoli, Lengyelországban élő rokonával, aki ellátta őt az alkalomhoz legjobban illő, jiddis népi versekkel, szövegekkel.
A választás végül egy gyermekien tiszta, egyszerűségében is igéző versre esett (Kalblájn, Kalblájn Svarc und vájsz, kájne Ór und kájne svánc).
A népköltés természetesen csak a szöveg \"nyersanyagaként\" jöhetett számításba. Sajnos az állandó szerzőtárs, Christian Friedrich Heinrici (alias Picander) magát a tematikában járatlannak vallván nem vállalta a feladatot, de Händelhez való viszonya miatt Johann Mattheson sem jöhetett számításba.
Végül a Bach család érdekeit külföldön képviselő ügynök, a szabadidejében jól verselő (és híresen apró termetű) Ignaz Kürbiskern mentette meg a helyzetet. Maguk a versek az ő leszármazottai révén viszonylag széles körben ismertté váltak Észak-, majd Kelet-Európában, ugyanis Kürbiskern leányunokája egy finn amatőrköltő felesége lett. A férj sajátos, északi zamatú versei a 19. század végén Szentpétervárott is meglehetős népszerűségre tettek szert, így a tévesen neki tulajdonított Kürbiskern szövegek első kritikai kiadása is ott, a Lityeraturnaja Gazeta egy különszámában jelent meg, méghozzá a német eredetivel együtt. A kantáta nyitókórusának szövegét mi is innen idézzük:

Kalblein, Kalblein völlig bunt,
Vorn\' kein Ohr, hinten rund.
Es wird nun dort wohnen,
wo es wird gemolken.

Kalblein, Kalblein, Ziege,
geh\' zur Fussballspiele.
Es treibt jetzt die Dózsa,
in lila Unterhosa.

A mű utóélete

Ahogy már említettük, a Johann Sebastian Bachnak munkát adó lipcsei egyházközség nem tartotta magáénak a kantátát, és honoráriumot sem utalt ki érte, így az sem a templom, sem a család kottatárában nem maradt fenn. Az Alzheim-Perlmutter család kereskedő leszármazottai között viszont nem akadt, aki tudott volna kottát olvasni, így a kézirat lapjaiba később különböző portékákat csomagoltak. Egy későbbi üzlettárs, bizonyos hamburgi illetőségű Moses Mendel zeneileg képzett fia szerencsére hozzájutott néhány ily módon postázott savanyúcukorhoz és malátakávéhoz.
A kotta és a szöveg tehát külön-külön helyen várta a szebb napokat. A második világháborúban a két kézirat a kölcsönös műkincsrablások révén helyet cserélt, ám a háborút követő kárpótlások és adósságrendezések révén közös listára került.
Erre a listára bukkant rá Zepfe von Dirndl, az elveszett zenei műkincsek professzora, aki egy szakemberekből álló kutatócsoport élén végezte el a mű keletkezésének, és hitelességének vizsgálatát.
Mivel annakidején a Mendel család sem végezte el a partitúra kiegészítését, a restaurálás, elemzés és pótlás az utókorra maradt, reméljük előbb-utóbb a bemutatóra is sor kerülhet.

Johann Sebastian Bach maga is átérezte szokatlan tematikájú kompozíciójának különleges ünnepélyességét, és emelkedettségét. Egy, a papír szélére vetett megjegyzésben (Richard Wagnert mintegy százötven évvel megelőzve) úgy rendelkezett, hogy a kantátát a jövőben kizárólag kivételes alkalmakkor, és évente csak egyszer, április elsején szabad előadni.