Anton Bruckner 200 – a 9. d-moll szimfónia

Anton Bruckernek szüksége volt a neki adatott időre. Pályafutása lassan bontakozott ki, és bár szólistaként, orgona virtuózként már fiatalabb korában is ért el sikereket, zeneszerzői pályafutása során élethosszának minden erre szánt percére szüksége volt a kiteljesedéshez. Mint látjuk mindjárt, nem is volt egészen elég ideje ahhoz, hogy teljesen bezáruljon a kör.

Mindjárt az elején ki kell jelentenünk, hogy a 9. szimfónia egyértelműen Bruckner legjobb szimfonikus műve. Egy minden ízében magával ragadó, soha nem látott hőfokon izzó nyitótételt követ a legördögibb, talán komorságában is magával ragadó Scherzo, majd a terjedelmes és egyéni hangvételű Adagio következik. Minden a helyén van, alig-alig lehet belekötni, a kompozíciós mechanizmus a tökélyre fejlesztve immár, csodálatos harmóniák váltják egymást. Mégsem ez az a szimfónia, amely szubjektíve a legközelebb áll a szívemhez. És ennek meglehetősen prózai oka van.

Nincsen zárótétele.

Erről rengetegen értekeztek már, az általános vélemény, hogy nem is kell, nem hiányzik a mű végéről a Finale, mert így válik Bruckner lenyűgöző, és a csendes elhalkulásban a túlvilágba tekintő hattyúdalává. Hogy a Sors akarta így, és vette ki a komponista kezéből a tollat a Finale vázlatainak felskiccelése közben, mert ez a három tételes szerkezet kerekíti le legjobban a szimfóniát és az egész életművet.

A magam részéről azonban nehezen azonosulok ezzel.

Ha csak egy pillanatra eljátszunk azzal a gondolattal, hogy a hasonló kaliberű 8. szimfónia ugyanezen kompozíciós szakaszán ér véget Bruckner földi élete, magyarán, ha annak nem lenne záró tétele, akkor alighanem ugyanezt szajkózná a Nagyérdemű. De gondoljuk csak el, hogy milyen lenne a 8. szimfónia a Finale nélkül így, hogy szerencsére tudjuk, hogy mennyire nagyszerű, és valójában az egyik legemblematikusabb szimfónia tétel, amit valaha írt?

Nehéz tehát belátnom, hogy a 9. szimfóniának valójában ez a Végzet által elrendelt végső formája.

Vannak mások is, akik hasonlóan éreztek, és sok kiművelt komponista is akadt, akad közöttük, akik nem voltak restek és a fellelhető vázlatok, megkomponált részletek alapján befejezték a művet, megírták hozzá a zárótételt.

Korábban magam is azt gondoltam, hogy talán elég Bruckner hangszerelési stílusát, elég könnyen kiismerhető kompozíciós technikáját elsajátítani ahhoz, hogy méltó módon ki lehessen egészíteni a szimfóniát.

Aligha tévedhettem volna nagyobbat.

Nem elvitatva a tucatnyi befejezés kísérlet mögötti emberfeletti munkát, a lelkesedést, és az ez iránt érzett jogos tiszteletemet, a legékesebb bizonyítékot épp ezek a megszületett és előadott zárótételek szolgáltatják arra, hogy nemigen lehet befejezni Bruckner helyett a 9. szimfóniát. Ott van mindegyikben a hangzás, a jellegzetes forték és pianók, a dinamikai hullámzások, ám akárhogy is, de üresen konganak a csúcspontok, monoton ismétlődnek a bruckneri fanfárok és skandálások.

Ahogy Rembrandt-festményt is csak maga Rembrandt tud festeni, még akkor is, ha minden festészeti technikáját elsajátítjuk, úgy Bruckner nevében sem tud más szimfóniát írni.

És ennek az oka tisztán és világosan leírható, főleg úgy, hogy ismerjük a szimfóniák korai változatait is. Bruckner hosszan dolgozott a művein. Hatalmas szellemi és spirituális munka van minden egyes tételében, sőt tételszakaszában. Újraformálások, néha tiszta lappal indulások, átdolgozások sora juttatja el a műveket a végső formájukhoz. De az alkotási folyamatban mindig van egy mágikus pillanat, amikor a partitúra hirtelen életre kel: amikor a lírai melléktémák egyszer csak szívfacsaró esszenciát kapnak, amikor a hatalmas fortissimo csúcspontok lélekemelő tűzzel telnek meg. És az alkotási folyamat ezen mágikus kapuján egyedül Anton Bruckner tudja átsegíteni a készülő művét, erre senki más nem lehet helyette képes. A szimfóniák korai változatai gyakran még ezen a kapun innen vannak, és azért volt szükséges átírni, újrateremteni őket. Más műveiben már egyetlen változat munkálatai alatt sikerült ezzel a varázslatos esszenciával megbűvölni a partitúrát.

Így aztán úgy látom, hogy a 9. szimfónia legodaadóbban és legmélyebb munkával létrehozott utólagos befejezései is legfeljebb olyanok, mint egy Bruckner szimfónia első változata, ami még csak szól, de nem megszólal. Merthogy Bruckner, bár valóban hátrahagyott a zárótételből partitúra töredékeket, ezek még nem jutottak el addig a szintig, ahol már rutinból be lehetett volna fejezni a finálét.

Különösen nagy a kontraszt annak fényében, hogy milyen csodálatos az első három, szerzője által befejezett tétel.

Nem kétséges, hogy Beethoven Kilencedikje ihlette mindjárt a szimfónia kezdetét: sokkal hosszabb úton, de itt is egy hatalmas csúcspontba érkezünk meg rögtön az első percekben, igaz kevésbé szofisztikált módon, mint az a Beethoven mű elején tapasztalható. Ez a komor fortissimo a 4. szimfónia Fináléjának nagy testvéreként igazán majd a visszatérésben nyer igazolást, amikor a statikus, hosszan kitartott hangorkán ott majd elsöprő erővel születik újjá.

Csodálatos szépségű a melléktéma csoport, andalít és felemel egyben. A harmadik téma lágy dallamvonala eleinte megtéveszt minket, mert hamarosan igazán nagy erővel kel új életre, már-már a kidolgozási részre jellemző drámai feszültséggel. Épp ezért ennek a tételnek nem a kidolgozási szakasza a leginkább figyelemre méltó része. Nincs is rá szükség. Mind a témák bemutatása, mind a visszatérés briliáns változatai olyan erősek és olyan tartalmasak, hogy a kidolgozás már nem is kell, hogy magasabbra tegye a lécet. A tétel záró Coda azonban ismét szintet lép. Nem is próbálom szavakba önteni magasztosságát, drámai erejét, spirituális tartalmasságát.

A 9. szimfónia nyitótétele egyetlen pillanatnyi üresjárat nélküli dús, fantasztikus zene és az a 20-23 perc valóban szempillantásnak tűnik csupán. Az utána következő Scherzo megint csak klasszikus slágerdarab. Irgalmat nem ismerő konoksággal jutunk el a valóban ördögi tánchoz, minden birodalmi indulók őseredetéhez.

És akkor az Adagio, amely tehát ez esetben a zárótétel szerepét is magára kénytelen venni. Eleinte a Nyolcadik lassú tétele testvérének tűnik, de aztán a merész ritmikájú kiteljesedés mentén szövődő vívódások és a tételvégi drámai csúcspont egészen újszerű karaktert kölcsönöz neki.

Amit minden ódzkodásunk ellenére be kell látnunk, hogy a tétel, így a szimfónia, sőt az egész életmű leheletfinom lezárása valóban úgy hat, mintha valaki vagy valami ide szánta volna az élettől való búcsúzás pillanatait. Így végül is el kell ismernünk, hogy nem érdemes a mi lett volna, ha ingoványos talaján elindulnunk. Ez a szimfónia itt kell, hogy véget érjen; van, amikor nem várhatunk látványos finálét, hanem elcsendesedve kell tovább lépnünk.

A 8. szimfóniával Bruckner zeneszerzői képességeinek, kifejező készségének teljességéhez jutott el. A 9. szimfónia ehhez hozzátette a szellemi szférák megismerésének teljességét is.