Anton Bruckner 200 – a 7. (E-dúr) szimfónia

A hetedik valamiért Bruckner azon szimfóniája, amely a közös nevezőt jelenti a szélesebb körű alaprepertoár és a különc osztrák mester művei között. Nem nehéz belátni, hogy főként melyek lehetnek ennek az okai, kettő is van belőle: az egészen kivételes lassú tétel, és a nem kevésbé kiváló 3. tétel, azaz a scherzo. A népszerűségi rangsorban holtversenyben a negyedikkel áll párban, de összességében talán kevésbé megterhelő a szélesebb közönség számára, mint korábbi társa. És az is igaz, hogy e mű bemutatásával élte meg Bruckner élete legnagyobb sikerét: mikor Arthur Nikisch a Gewandhaus zenekara élén bemutatta 1884. végén a szimfóniát, végre-valahára megízlelhette a siker édes és oly régóta várt ízét.

Számomra eleinte épp ez okozta a problémát: mikor életemben először meghallgattam (a 8. és a 4. után harmadikként), akkor egy ideig rém csalódott voltam. Ifjonti érzékeimnek mindennapi betevő falatot jelentettek a hatalmas bruckneri csúcspontok és nagyzenekari tuttik, és erre itt bizony hiába vártam. Hosszasan hömpölygött az első tétel, de a várva-várt bombaszt csak nem akart megérkezni. Voltak persze forték, valamiféle kiteljesedések, de egyik sem az a világmegváltó, extatikus hangorkán, amelyet a másik két addig megismert szimfóniában hamar megkaptam. Elérkezett az Adagio, amelyet már ismertem, mert egy egyetemi társam megmutatta Furtwängler egyik híres felvételén korábban. Végül a Scherzo hozta el azt a hangzást, amit a kezdetektől vártam.

Ma már egyértelműen a nyitótétel a legkedvesebb számomra az egész szimfóniából, bár nem adja könnyen magát, ahhoz, hogy kibontsa titkait, többször meg kell hallgatni. Ha nem figyelünk a bruckneri szonátaforma felépítésére, akkor olybá tűnhet, mintha valaki elmélázva kinézne az ablakon: nahát egy lovaskocsi kocog el éppen, majd eszébe jut egy borongós gondolat, aztán felhők, ahogy lágyan úsznak át az égen… Nini egy iskoláscsoport csivitelése, és így tovább…

A szimfónia kezdése azonban valóban lenyűgöző. Nem úgy, ahogy a negyediké, amelyben a nap magasztosan kibújik az éledő erdő fái mögül, nem is úgy, mint a harmadiké vagy ötödiké, ahol a misztikus varázslatból szárnyát kibontva éled fel a főtéma, és nem is, mint majd a nyolcadiké, hanem valami egészen különleges módon. Olyasfélén, ahogy azok a filmek kezdődnek el, melyekben percekig vágás nélkül, hosszan, több helyszínt bejárva visz végig minket a kamera a bravúrosan megtervezett színészi mozgás és egyéb történések folyamán. Itt a lágy, főként vonós hangzás épül fel egy sok percen és még több ütemen tartó, megszakítatlan, folytonosan tovább áramló dallamtalan dallamfüzér áradása mentén. Páratlan szépségű, szerényen csodálatos zene ez, amely aztán jobb híján a korábban már többször ecsetelt bruckneri fanfárba torkollik. A középső téma az egyetlen, mondjuk úgy, valamilyen tempókaraktert hordozó, játékos, lépegetős zene, de ez is magában hordoz valami keresgélő merengést. Aztán a harmadik téma, amely a legmélyebb, legmelankolikusabb mind közül egyértelművé teszi, hogy aligha van szó itt Allegro Moderato-ról (ami a tétel felirata), hanem egyértelműen a Moderato dominál benne, akkor is, ha a dirigens éppenséggel gyorsabbra veszi a tempót. A kidolgozás a szokásos módon keveri a lapokat, a főtéma lépcsőzetes visszaidézése hordozza magában a legérdekesebb pillanatokat ebben a részben. De nemsokára kiderül, hogy a tétel az igazi csúcspontját a visszatérés és a kóda határmezsgyéjére tartogatja. Itt még bruckneri mércével mérve is Marianna ároknyi lelki mélységek nyílnak. A figyelmes és nyitott hallgatót a zene itt a lélek legmélyebb bugyraiba ereszti alá, de ne félj, érzékenyen simogat, vigasztal és gyógyít ott is, ahol máskor tán fájni szokott. Aztán a tétel lezárása pedig innen emelkedik fel mesterien konstruált fokozatossággal, és zárul a legcsodálatosabb alkonyi fényben.

Az Adagiónak alighanem külön irodalma van; a Wagner halálára írt gyászzene korántsem sirámokkal teli nekrológ, sokkal inkább érzem benne az igaz szomorúság keltette plusz ihletettséget, amely valóban a késő romantikus zenei repertoár egyik kiemelkedő művészeti teljesítményévé tette ezt a tételt. Itt említem meg, hogy a 7. szimfóniának két változata van (ez nem teljesen pontos, mert a legelső, 1883-as változaton még csiszolt a mester egy keveset), és ezek egyetlen akkord tekintetében térnek el egymástól, amely épp az adagio csúcspontját érinti. Az előadások nagy része itt azt a verziót használja, amelyben hatalmas cintányér ütés szólal meg a triangulum csillogó kísérete közepette, míg néhány felvétel ezt a megoldást talminak tartja, és megmarad a hagyományosabb zenekari csúcspontnál a fenti hangszerek mellőzésével. A különböző kiadások javarészt csak ebben az egy dologban térnek el egymástól. Mindenesetre eddig is megszokhattuk, hogy Bruckner lassú tételei legtöbbször extatikus csúcspontba torkollanak, de itt ez az effektus egy teljesen új szintre lép. A hosszú percekig tartó szüntelen fokozás, amelyben a vonósok skálamenetei és a rézfúvók fanfárjai az összes többi hangszercsoport kíséretében összeölelkeznek, valóban egészen elképesztő, míg a megnyugvás a tétel végén tényleg elernyeszti minden idegszálunkat.

A scherzo, amelynek főtémája állítólag kakaskukorékolás ihletésű, a legemblematikusabb tán az összes közül. Lendületes, feszes, rendkívül szellemes és fifikás, nagyon hatásos hangszereléssel. A két hosszú, lassan hömpölygő tétel után valósággal újjászületésként hat, az eddig altatott, takaréklángon tartott energiák most robbanásszerűen törnek elő.

A zárótétel a szimfónia – mondjuk úgy – legkevésbé erős része. Érdekes, hogy a két legnépszerűbb szimfónia az, ahol finale problémáról beszélhetünk. A negyedik szimfóniával ellentétben itt azonban nem az a baj, hogy aránytalanul túlcsordul a mondanivaló, sőt, ellenkezőleg. Ez az alig több, mint 10 perces tétel olybá tűnhet, mintha az egész szimfóniának mindössze egy terjedelmesebb kódája lenne. Tematikusan most is szoros rokonságot mutat a nyitótétellel: annak főtémája születik itt újjá egy sokkal pergőbb, gyorsabb tempóban, feszesebb ritmusban. Utána mintha elfogyna kicsit a mondanivaló, bár a második téma a maga lépkedő egyszerűségében egészen megkapó. Régi időket – értsd, a korai szimfóniákat – idézi a harmadik témacsoport, amely talán kissé esetlen, mégis komor erőlködésnek tűnhet, ismét az alapmotívumot használva. Érdekesség, hogy a visszatérésben a tematikus anyag fordított sorrendben ismétlődik, majd a repríz záróhangjai megint csak bravúrosan felépített kódába torkollanak. A lezárás messze nem olyan terjedelmes, mint az első tétel lezárása, de ugyanúgy elvezet minket az életigenlő fényességhez.

Az E-dúr szimfónia a három utolsó nagy mű első darabja, pedig önmagában véve nem a terjedelme okán, általában megáll úgy 65 percben. Ám feltűnő ebben a műben, hogy mennyire eltolódtak az arányok: a hosszú nyitótétel után következik Bruckner első igazán nagyszabású, sőt hatalmas lassú tétele, amely ilyen formán a darab súlypontja lesz. Így kb. háromnegyed óra után fordulunk rá a tételek száma szerinti második félre, amely viszont összesen sincs 25 perc. Tehát két nagyon hosszú tétel után következik két viszonylag rövid. Talán ezzel is összefüggésben áll, hogy ez az utolsó olyan Bruckner szimfónia, amelyben az adagio a második tétel helyére került.

Ha valaki, hallgatván az általános ajánlásra, a Bruckner életműből épp a hetedikkel ismerkedik meg, akkor igazi csoda részese lehet, de nem árt tudni, hogy ez a szimfónia sok szempontból atipikus. A következővel Bruckner ismét rátalál erőteljesebb, tobzódóbb hangjára, de ezt majd olyan módon teszi, hogy arra sem lélekben, sem mentálisan nem lehet eléggé felkészülni.