Anton Bruckner 200 – a 6. (A-dúr) szimfónia

Tegyük fel, hogy egy karmester vagy, esetleg az éves koncertnaptár összeállítója, és az az elvetemült gondolat jut eszedbe, hogy egy Bruckner szimfóniát is műsorra kellene tűzni. Ez nem gyakori esemény, így hát jól meg kell gondolni. Melyik legyen? Nézzük csak. A korai művek nem elég vonzóak, azokat most hagyjuk. A hetedik biztos választásnak tűnik, mert (ahogy az ezt követő cikkből kiderül), selymesen, befogadhatóan vonul végig, meg ott van a híres adagio, a remek scherzo, és nem is túl hosszú. De lehet a negyedik is, mert az olyan ismert, és általában mindenkinek elfogadható. Esetleg álmodjunk valami igazán nagyot és legyen a nyolcadik? E mellé szólistát sem kell szerződtetni, mert ez egy „egész estés” szimfónia, és ennek az előadására azért mindenki felfigyel. Vagy a kilencedik, amelynek széles körűen nagy az elismertsége és tényleg nagyszerű? Nicsak, ott van még az ötödik, igaz, kicsit hosszú, de megvan az a „bruckneresen” hatalmas aurája.

A hatodikra valamiért nem fogsz rögtön gondolni. Ez az, ami ott van a sorban, de nemigen veszed észre. Ha már Bruckner, legyen nagy és hatalmas, vagy méltóságteljes, vagy áradó, vagy olyan, ami felkelti a szakma és a közönség érdeklődését. Az A-dúr szimfónia sem nem hatalmas (mármint bruckneri mértékkel mérve), sem nem magasztosan áradó, a kutya sem ismeri, egy versenymű után nem tűnik igazán közönségcsalogató választásnak. Nem tudsz egy olyan stemplit ráragasztani, amiért megérne egy kibővített zenekart kiállítanod a színpadra és vállalni a kockázatot, ami egy Bruckner szimfónia előadásával jár.

Magamon is észrevettem a fenti jelenséget: ha az jár a fejemben, hogy melyik Brucknert hallgassam, akkor nekem sem a 6. jut az eszembe, hanem bármelyik másik. Egyébként a karmesterek is így vannak vele: több olyan CD kiadványt láttam, amely az érett kori Bruckner szimfóniákat tartalmazza, de a 6. nemegyszer hiányzik a kollekcióból. Még a híres Bruckner karmesterek is (Jochum, Wand, Celibidache, stb.) ritkábban tűzték műsorra, mint a többit, Karajan pl. egyszer sem dirigálta koncerten, csak kénytelen-kelletlen vette fel stúdióban az összkiadás számára. Eléggé rejtély, hogy miért van ez, de gondolkodjunk kicsit el rajta. Merthogy valamiért az A-dúr szimfóniát még a többinél is ritkábban játsszák, relatíve ebből van a legkevesebb lemezfelvétel is az érett kori művek közül. Megbújik a hatalmas ötödik és a legsikeresebb hetedik közt. Persze ott a kérdés, hogy ennek mi lehet az oka?

Lehet az egy válasz, hogy gyöngébb a többinél. Alant majd lesz arról szó, hogy ez így van-e. Ha abból indulunk ki, hogy nem ez a helyzet, akkor bizonyára van valami, ami miatt kilóg a sorból. És akárhogy is van, ezt még ma is nehezen viseljük. Az én válaszom inkább ez utóbbi.

Először is a játékideje közelebb van az 50 perchez, mint a kerek 1 órához, ami bruckneri mércével nézve kimondottan rövidnek számít. Nem csak az 5. sokkal hosszabb, de a 4. és a három utolsó „Nagy” szimfónia is, még a zárótétel nélkül maradt 9. is terjedelmesebb. Miért fontos ez? Azért, mert a brucknerséget részben az adja, hogy elmondhatjuk: hatalmas, terjedelmes, magasztos. A 6. objektíve egy nagy volumenű szimfonikus mű, de a testvérei mellett tényleg kisebb formátumúnak tűnik. Ez lehet egy ok?

Aztán ott van az is, hogy ennek a szimfóniának talán nem valami áradó dallam, vagy drámai felütés a fő esszenciája (pedig ilyenek is vannak benne bőven), hanem a ritmus. Az egész mű egy pulzáló ritmikus képlettel kezdődik, amely a nyitótételt végig át is szövi. Sehol sincs leírva, és alighanem teljesen szubjektív, de nekem erről a zenéről keletiesen csipkézett épületminták jutnak eszembe. A színes, forgatagos főtéma után jön a lágyabb melléktéma, aztán a zárótémát követően a kidolgozási rész. Igaz, ami igaz, a korábbi ópuszokban megszokhattuk, hogy épp a kidolgozás hordozza így vagy úgy a legjelentősebb energiákat. Ebben a tételben (és a zárótételben) éppenséggel nem olyan terjedelmes, vagy súlyos a kidolgozás, mint ahogy azt megszoktuk korábban. De a nyitótétel így is kerek egész, amolyan kompakt zenei élmény.

És akkor az Adagio. Bruckner lassú tételeiről valóban külön könyvet lehetne írni. Minden kétséget kizáróan a legnagyobb nyomot a zenetörténetben a 7. szimfónia Adagiója hagyta. De ott van a 9. hatalmas zárótétele, amely persze eredetileg nem arra volt hivatott, hogy lezárja a szimfóniát, sőt az egész életművet. De gyakran emlegetik a 8. valóban hosszú, már-már túl terjedelmes lassú tételét is. A magam részéről, bár nem verseny, a 6. Adagiójára szavazok. Nem mellesleg maga Bruckner is így tett, amikor saját majdan eljövendő temetésére épp ezt a zenét szánta, és végül kapta is meg. A színes és érzékeny melankólia, mely áthatja a tételt, keveredik valami egészen lénymagunkba vágó végzetszerű hangulattal, és ez egyetlen más műben sem hat ennyire mélyen és elementárisan, mint épp itt.

A Scherzo megint egy feszes ritmusra épül, mégis sokkal líraibb hangulatban indul, mint ahogy azt a többi szimfóniában megszokhattuk. Tehát ez is kilóg némileg a sorból. A legtöbb Bruckner tánctételt sok komolyzene rajongó el tudja dúdolni tán, nos ez aligha tartozik közéjük. Pedig remekül felépített, tömör, hatásos felvezetése a Finálénak. A zárótétel gyakran van vértestvéri viszonyban az első tétellel. Ebben az esetben csak a néhány záróütem éleszti fel a nyitótétel főtémáját, nagyon hatásosan. Ellenben a lassú tétel egyik témája itt kel új életre: ami az Adagio-ban lemondóan szomorkás dallam, az a zárótételben fickándozó jókedvben reinkarnálódik.

No de akkor megfejtettük, hogy a 6. szimfónia miért is a fekete bárány?

Úgy hiszem azért, mert bár minden üteméből kiviláglik, hogy ki is a szerzője, néhány Bruckner zenéjének tulajdonított álarcot nem vesz igazán magára: nem végtelen hosszúságú, hanem nagyon is józanul összefogott. Nem szélesen áradó, hanem pergő, színes, kavalkádos, és a lassú tétel líraisága sem az egész világ bánata, hanem talán csak egyetlen szorongó léleké. Kicsit olyan a megítélése, mint Beethoven negyedikjének, amely minden ízében és porcikájában remekmű, mégis statisztikailag szerzője legkevésbé kelendő szimfóniája.

Valójában mondhatjuk, hogy az egyetlen Bruckner szimfóniái között, amelyben nincs egy pillanatnyi eltévelyedés sem, amelynek minden hangja pont a helyén van, és amely saját magát a legoptimálisabban meséli el. De ettől lekerül róla valami, amit hajlamosak vagyunk Bruckner zenéjének tulajdonítani: a bőbeszédűség, a terjedelmes hatalmasság. Így nem marad más, csak a szerényen megbúvó tökéletesség, ami ennek a szimfóniának a sajátja.