Anton Bruckner 200. - A 3. szimfónia

1873-ban készült el Bruckner a 3. számozott szimfóniájával. Mi is történt eddig? Az f-moll 00., a c-moll 1., a d-moll 0., a c-moll 2. szimfónia után ismét egy d-moll mű következik. Amikor a 3. kerül szóba, akkor kikerülhetetlen Richard Wagner személye. Ismert a történet - kis módosulásokkal -, hogy Bruckner, miután elhatározta, hogy valamelyik művét Wagnernek szeretné ajánlani, félszegen megmutatta idoljának a 2. és a 3. szimfónia partitúráját, és Wagner az utóbbit választotta. Kevesebbet hallunk arról, hogy Liszt Ferenc visszautasította a 2. szimfóniát. Mindenesetre Wagner olyas valaki volt Bruckner szemében, mint amilyen Beethoven lehetett Schubert számára: elérhetetlen példakép. Szerencsére, ahogy Schubert sem veszítette el saját, mással össze nem téveszthető hangját, úgy Bruckner sem lett Wagner halovány utózengése, mint ahogy azt néhányan még ma is állítják. Igaz, hogy a Bruckner szimfóniákban időnként fel-feltűnnek Wagner idézetek, de ma már egyre inkább elfogadott vélemény, hogy bizonyos hangszerelési effektusokon és tónusokon túl Bruckner zenéje nagyon is a szerzőjére jellemző, és senki más muzsikájával össze nem téveszthető. Wagnerével sem. Ahogy arról már szóltunk, pont ez okozza a problémát a hallgatók egy jelentős hányadának.

Ennél azonban sokkal izgalmasabb egy másik jellemző vonás, amit gyakran emlegetnek fel, mégpedig Bruckner zenéjének infantilizmusa. Nehéz lenne tagadni, hogy egyfajta gyerekesség jelen van ezekben a művekben. Itt vannak például az időről-időre felhangzó fanfár-szerű rézfúvós állások. Még a legelvetemültebb rajongók sem tagadhatják, hogy nehéz ezekbe értelmet magyarázni, legtöbbször üres hepciáskodásnak tűnnek, ráadásul az életmű előre haladásával nem ritkul a számuk: még a széles körben is jelentősnek ítélt 7. szimfónia első tételében is van ilyesmi. Erről eszembe jutott egy kép: a csákóval a fején, papírtrombitával masírozó kisfiú képe, aki önmagáról megfeledkezve kurjongat bele a világba: trampaarampam, tratatataaaaram...! Igen, a kisgyerekek szoktak (szoktak?) képzeletbeli, vagy valós papírtrombitákkal hangoskodni játék közben. Vitéz katonák ők ilyenkor, legyőzhetetlen, bátor lovagok.

Ha meg is haragszol, vagy elmeháborodottnak is nézel, azt gondolom, hogy Anton Bruckner felnőtt, sőt idős korában is valahol megmaradt gyermeknek. Nagy-nagy tehetsége ellenére többek között ezért nem tudott betagozódni az elismert komponisták közé, ezért vannak pl. üres fanfárok a szimfóniáiban, ezért mozgott idegenül, félszegen, naivan a világban, és ezért van az, hogy a fanfárokon túl is vannak néha megütközést keltő zenei témái. De akkor mi végre az egész? Miért figyelünk rá, és tartjuk egyre többen kiemelkedő mesternek? Miért nem foglalkozunk csak azokkal, akik fel tudtak nőni és "érett" műveket tudtak alkotni? Az egyik válasz szerintem mindenképpen az, hogy pont ezért (is) nagyon figyelemre méltó művész és zeneszerző ő: mert gyermeki őszinteséggel, naivitással, és lényeglátással szól hozzánk. Olyan ez, mint amikor sok felnőtt próbál egyről a kettőre jutni valamiben, de sehogy sem találják a megoldást, és akkor a közelben játszadozó gyermek egyszer csak a legegyszerűbben, legkézenfekvőbb módon, gyermeki tisztaságának minden muníciójával kimondja a tutit, és amire mindenki csak ámul. Azt hiszem Bruckner zenéje épp ezzel a gyermeki ártatlansággal, egyszerűséggel szól hozzánk, melynek velejárói a trombiták fanfárjai, a néha darabos szerkesztés és nem mindig cizellált dallamok. ám a másik oldalon a világnak ezen egyszerű, de épp ezért tiszta és őszinte értelmezése kap hihetetlenül epikus és kolosszális hangszerelést, és amikor Brucknert hallgatunk, azt az élményt is megkapjuk, hogy a tiszta gyermeki látásmód hogyan jut el kihangosítva a lelkünk közepébe.

A 3. szimfónia többek között ennek a dimenziónak az egyik legszebb példája. De persze nem csak a fentiek miatt nagyszerű, hanem azért is, mert ezen a ponton érkezünk meg ahhoz a mágiához, valóban földöntúli szférákat idéző zenei szövethez, amely az "érett" Brucknerre oly nagyon jellemző. Ráadásul ez a darab első pillanatában elkövetkezik. Tényleg nemigen van szó arra a varázslatra, ahogy a 3. szimfónia elkezdődik: a vonósok és fafúvók finom szövetében mintegy mellékesen szólal meg a trombita piánójában az egész mű főtémája. Kiemelkedő pillanat, ami után természetesen születik meg bennünk a belső igény arra, hogy hasonló csodák következzenek. Persze, ahogy lenni szokott, az utána sorakozó zenei anyag nem minden eleme tudja hozni ezt a varázslatot. Itt megint kulcskérdéshez érkeztünk, ami nem csak Bruckner, hanem általánosan klasszikus zenei probléma: egy X perces zenemű esetében (X > 10 perc), mennyi a valóban élvezhető zene? Sok mindenen múlik ennek megítélése persze; nem mindegy ki hallgatja, hogy mikor, milyen körülmények között, de a végén mégiscsak kapunk hozzávetőleges eredményt azzal kapcsolatban, hogy adott idő alatt mennyi a valódi zene és mennyi a "töltelék" zenei anyag. Ez is egy vizsgálati szempont, és azt látjuk, hogy az idő múlásával, és a szimfóniák számozásának növekedésével nagyjából arányosan egyre kevesebb lesz az utóbbi, és egyre több az előbbi, mondjuk egy kerek órára vetítve.

A sajátosan bruckneri szonáta-forma jellegzetességeiből is sok minden adódik. Ettől kezdve minden szimfóniának lesz egy abszolút főtémája. Azt a zenei témát nevezem így, amely túlmutat a nyitó tétel keretein. Többnyire a Finale-ban bukkan fel majd megint ez a téma, ha máshol nem, akkor az egész mű lezárásánál. Ezen felül három témacsoport alkotja az expozíciót. Az első többnyire gyors, lendületes, aztán egy líraibb, dallamosabb rész szokott következni, majd egy súlyosabb, erőteljesebb harmadik témacsoport kerül sorra. Ebben a szimfóniában - bár ez is nyilván szubjektív - itt kezdődik a probléma: az expozíciót lezáró harmadik téma darabos, majdnem azt írtam, hogy ordenáré, bár a végére ez is kiteljesedik, és jellegzetes bruckneri átvezetéssel hidalja át a kidolgozási részbe való átkelést.

A szonáta-forma határait egyébként sem nehéz követni a Bruckner szimfóniák esetében, mert minden újabb szakasz az adott mű nyitóhangjait idézi. A kidolgozás is a lélegzetelállító, pókháló finomságú zenei szövettel kezdődik, ahonnan elég gyorsan eljutunk a tétel csúcspontjáig, amely megint csak kissé gyerekes kántálással idézi meg az abszolút főtémát. A legjobb példája ez annak, hogy a szinte faék egyszerűségű gondolatok milyen lenyűgöző és kolosszális módon tudnak igazat szólni. A visszatérés szokás szerint elég sokat variál az expozícióban megismert témákon, majd a tételzáró kóda következik, mely Bruckner egyik leggyümölcsözőbb területe. Szokták mondani, hogy Bruckner az adagio-k mestere. Kétségtelenül a Scherzo is az ő műfaja. De hozzáteszem, hogy a bruckneri kóda is telitalálat szokott lenni minden tételvariánsban. A nyitótétel kódája még az életmű többi hasonló zenéje közül is az egyik legkiemelkedőbb hatású lezárás, bár vannak karmesterek, akik értelmetlen lassítással képesek elszúrni ezt is.

Nem akarok hosszan írni az Adagio-ról, mely a második tétel helyén áll. Egyszer láttam hirdetni egy olyan pólót, melyre valami olyasmi volt írva, hevenyészett fordításban, hogy: "Nincs szükségem pszichológusra, hiszen Brucknert hallgatok". A design tervezője azt hiszem az olyasmi zenékre gondolt, mint ez a tétel.

A Scherzo az egyik legismertebb az összes közül. Pergős, lendületes, erőteljes. A közbülső trió rövid, de nagyon jól illeszkedik az őt körülölelő gyors zenéhez. és akkor a záró tétel. Valamelyik korábbi cikkemben elmélkedtem Bruckner Finálé-problémájáról, de visszagondolva nem voltam igazságos. Valójában csak két olyan szimfóniát említhetek (a 9-et kivéve, minthogy annak nincs záró tétele), amelyben erről igazából értekezni lehet. A 3. szimfónia semmiképp sincs ezek között. Nagyszerűen indít, majd ahogy haladunk előre, itt-ott megvillan az abszolút főtéma is, mesterien beleágyazva a Finale tematikus anyagába. érdekes, hogy a nyitótétel darabos témacsoportjához hasonlóan itt is lesz egy kissé üresen harsogó tematikus rész. Azt hiszem a szerző, aki mindig ragaszkodott a 3 témára felépülő szonáta formához, a harmadikra gyakran kifogyott kissé az igazán jó ötletekből, de lehet, hogy igazságtalan vagyok.

Az egész mű kódája a közönségesség és a maximumra járatott hatásosság kardélén táncol. Itt említem meg, hogy ez a szimfónia is több változatban létezik, és az eredeti nem ezzel a lezárással ért véget. Az 1873-as eredeti változat (ennek is vannak későbbi kisebb módosulásai) nagyon ritkán kerül elő, de a múltkorjában rávettem magam, hogy meghallgassam. Majd 20 perccel hosszabb, mint a későbbi, gyakrabban játszott változatok, főként, mert a nyitótétel sokkal terjedelmesebb, és tele van Wagner citátumokkal. Ezzel együtt a mű egésze sokkal líraibb, meditatívabb benyomást tett rám. Az első tétel arányaiban jóval több lágy zenei részt tartalmaz, ami jót tesz az egész mixtúrának. Sok benne az elkalandozás, lehet, hogy ez a szimfóniának az a változata, amely még a "korai" Bruckner évekhez tartozik, de időnként érdemes meghallgatni. A második (1878) és a 3. (1889) változat néhány részletben különbözik egymástól, de nagy vonalakban ugyanazon a zenei íven megy keresztül mind a kettő. így ez a szimfónia tulajdonképpen 1 óra alatt marad, de ez az óra jelentősen töményebb, sűrűbb, intenzívebb, mint az első verzió 75 perce. Ennek ellenére ez a viszonylag rövid Bruckner szimfónia az első "nagy" Bruckner szimfónia. Nem terjedelmében, de hangvételének komorságában és komolyságában mindenképp. Sokan a következő szimfóniától számítják Bruckner kiteljesedett korszakát, de szerintem egyértelmű, hogy a 3. az, amellyel szerzője belépett a halhatatlanok csarnokába. Biztos sok helyütt bele lehet kötni, én is tettem ilyen megjegyzéseket fentebb, de itt egyszer csak megvan az a saját hang, amely a továbbiakban valóban még inkább kiteljesedik.