Anton Bruckner 200 - A 00. és a 0. szimfónia
Ha csak a Romantika évszázadát nézzük, külön képes kis cikket kapott benne szinte mindenki, aki számít, Webertől kezdve Max Regerig, Mahlerig, és persze tovább, a XX. század nagy mesterei, sőt a popkultúra hírességei is helyet kaptak a könyvben. Amikor elmondom, hogy Brucknernek nem jutott nem hogy egy külön kis szócikk, de még egy apró bekezdés sem (egy osztrák zeneszerzőket listázó felsorolásban jelenik meg a neve egyedül), akkor két dolgot lehet megállapítani egyszerre: Bruckner tényleg nem teljes körűen elfogadott komponista még manapság sem, másfelől – az általánosítás minden szándéka nélkül –, tényleg létezik olyan Bruckner rajongó, aki hajlamos ezen a szemüvegen keresztül nézni a világot. Puff.
Nem kétséges, hogy ha e két szimfóniát tekintjük, sőt alighanem ide sorolhatunk még legalább kettőt, akkor nem lenne mit csodálkozni azon, hogy Bruckner nevét nemigen ismeri senki. 39 éves, mikor az első (gyakran 00-nak nevezett) szimfóniáját írja, és 45, amikor a halála előtt számozásától megfosztott nulladikat. Itt csalok a tréfás cím kedvéért. Ugyanis szerzője nem az egyes, hanem a kettes sorszámtól fosztotta meg ezt a művet, hisz megelőzi a ma is 1. szimfóniaként ismert darab. Így lett lehetséges, hogy a végső számozás szerinti első két szimfónia egyaránt c-moll hangnemű, ami azért szokatlan.
Schuberti, Mozarti életút esetén tehát ma gyakorlatilag nem ismernénk Bruckner nevét. Persze sok más szerzőjét sem (pl. Beethovenét is alig), de Bruckner esetében különösen igaz, hogy igazán későn érő szerzőről beszélünk.
Semmiképp sem szeretném lebecsülni azonban e korai műveket. Ami rögtön szembetűnő, hogy a később is fellelhető bruckneri szerkesztés, a szonáta forma e sajátos használata már itt, ezekben a korai művekben is tetten érhető. Fontos, hogy nála nem a születő zenei szövet alakítja a formát, hanem épp ellenkezőleg. A forma szinte szolgai kiszolgálása, mondhatni zenei témákkal való „feltöltése” zajlik. Ez az oka annak az elhíresült, felszínes, de valamilyen szinten érthető kritikának, hogy Bruckner minden alkalommal ugyanazt a szimfóniát írta meg. Ebből – mármint a forma megkérdőjelezhetetlen elsőbbségéből – később azért származnak majd problémák.
Az f-moll „Studiensymphonie” az a mű, ami általában említést sem érdemel, ha szerzője életművéről esik szó. Néha leereszkedünk a 0. szimfóniáig, de erről a legkorábbi szimfonikus kísérletről csak a lehető legritkábban emlékezünk meg. Néha hajlamosak vagyunk arra, hogy ha valamilyen alkotás nem tartozik az abszolút elitbe, akkor lebecsüljük annak meglévő értékeit is. Visszamennék oda, hogy aki képes egy teljes szimfonikus zenekarra koherens, hiteles, eljátszható és értelmezhető zenét írni, azt eleve ne nézzük le, és hajlamos lennék másokat is erre buzdítani. Éljünk az elismerés nemes és őszinte erényével. Nem vitás, hogy az f-moll szimfónia nem tartozik a század nagy szimfonikus művei közé, de arányos, hangulatos, abszolút élvezhető darab. Megkockáztatom, hogy akinek Bruckner zenéje nagyon idegen, ezzel a művel fog a leghamarabb barátságot kötni. Mendelssohn? Schumann? Szerintem egy kis Weber hatás is tetten érhető benne, és persze itt-ott belelátható némi Schubert is. Amit Bruckner már itt nagyon jól csinál, és amire bizony később is szüksége lesz, az az, hogy pont, amikor leülne a zene, vagy unalomba csapna át, akkor hirtelen megtalálja a saját hangját, és az épp aktuális főtéma grandiózus hangszerelésével megmenti a helyzetet.
Előre elárulom, hogy a 0. d-moll szimfóniát jobban kedvelem, mint a korábban keletkezett, de számozott státuszát megőrző elsőt. A szárnyait épp bontogatni készülő Bruckner itt kapott mindjárt egy gyomrost, amikor kritikusai megkérdezték, hogy ’Na de hol itt a főtéma?’ A nyitótétel önmagába forduló alapmotívumát sokan bugyutának tartják, talán engem is minősít, ha elárulom, hogy én kimondottan kedvelem. Nagyon jól is építkezik belőle a kibontakozó zene. Színes, vibráló, de jól követhető muzsika ez. Az Andante jelzésű lassú tétel a legvégére találja meg a hangját: gyönyörű és nagyon ihletett a távolba tűnő, finom lezárás. Előtte folyvást eljön a pillanat, amikor várjuk a nagyon szép dallamot, ami a legtöbb Bruckner adagio sajátja. De valahogy mindig marad egy kis hiányérzet. A harmadik tételként megszólaló Scherzo már a fentebb említett f-moll szimfóniában is nagyon jellemző a szerzőjére: ez az a tétel, amiben a komponista segítségére siet a nagyon is kötött forma. Ahogy gyermeknek a határt adó szabályok, úgy Bruckner számára a három részes triós forma nyújt biztonságot arra, hogy azon belül valósággal szárnyaljon az alkotói fantázia és energia. Nem véletlen, hogy a legtöbb Bruckner szimfónia Scherzo tétele már-már klasszikus zenei sláger. A Finale viszont gyakran jelent problémát. Érdekes, hogy a Tanulmány-szimfóniában ezt a nehézkességet, néha tanácstalanságot nem lehet érezni, de a 0. szimfóniában már megkísért a későbbi, nagy művek esetén is állandó beszédtémát szolgáltató Finale probléma. Igaznak tűnik azonban, hogy nagy szimfónia, nagy gond, kis szimfónia kis gond. A fentebb említett módon hamar túljutunk azon, hogy valami grandiózusat szeretett volna itt formába önteni a szerző, és végül önazonosan, hatásosan zárul darab.
Számomra bizonyos, hogy Bruckner szimfonikus művei a gazdag, dús hangszerelés, illetve a lírai, igazi költészetként megjelenő finom zenei részletek okán nagyon „színgazdag” darabok. Ezért arra vállalkozom, hogy 1-1 festményt készítek a szimfóniákból merítve. Az is igaz, hogy a szimfonikus zenek hangzás nekem általában narancsos, vöröses, barnás árnyalatú belső képeket hoz létre. Íme a 00. és a 0. szimfónia ihletésére készült festmények:
