Anton Bruckner 200 – 8. c-moll szimfónia

Kérlek,  tarts velem egy kicsit képzeletben!

Az 1990-es évek első felében vagyunk. A húszas éveid elején jársz, a fotelben terpeszkedsz, kezedben a Precision 2000 távírányítójával. A 3sat csatornán állsz meg. Templom, zenekar, ősz karmester sétál be a pódiumra, Günter Wand, akiről már van benyomásod; egy évvel korábban Londonban megvásároltad a Beethoven ciklusát, ami azóta is az egyik legféltettebb kincsed. Bruckner Nyolcadik. Semmit nem tudsz róla. Azt sem, hogy mennyiből a nyolcadik, hogy milyen életműbe foglaltatik, semmit. Csak hallottad, hogy Mahler mellett emlegetik néha ezt a zeneszerzőt. Mahler már kb. megvan, az 1. és a 2. szimfónia a kedvenced tőle, a többi azért még becserkészendő. De ez a Bruckner?

Elkezdődik. Vonósok, rezek, szépen épül fel, rögtön érzed, hogy alapvetően tonális zene, néha erős fortékkal, dús zenekari hangzással. Nem rossz, de semmi olyan, ami rögtön a hatalmába kerít. A fotel amelyben terpeszkedsz amúgy is eléggé magába szippant, néha egy-egy hangosabb rész emel ki a finom lebegésből. Később erős, skálamenetes hullámvasút érkezik, aztán valami lassú, hömpölygő zene. Itt végképp elveszted a fonalat, időnként felocsúdsz a szunyókálásból. Sok idő telik el. Még mindig tart, állapítod meg.

Aztán kirángat az álomból a szinte filmzenésen egyszerű, mégis elsőre is nagyon hatásos fanfár.

- Létezhet ilyen a klasszikus zenében? - kérdezed magadtól. Kicsit zavarodott vagy, de lelkes is. Ilyen is van? Ki ez a Bruckner? Megy tovább, újabb hömpölygő zenék, megint a félálom, aztán újra a fanfár, majd nemsokára arra ocsúdsz, hogy vége. Udvarias taps, semmi több. Akkor még nem akadsz fenn ezen.

Ebben az időben még nem tudtam, hogy a legelső tudatos találkozásom Bruckner zenéjével épp a leghatalmasabb szimfóniáján keresztül történik meg. Az utolsó befejezett mű, amely így mégiscsak az életmű legmagasabb csúcsa, egyfajta Non Plus Ultra. Van ragadványneve, amely semmilyen hitelességgel nem bír, és amelyet sokan elutasítanak, bár nehéz lenne tagadni, hogy az Apokaliptikus jelző több ponton is jól illeszkedik erre a zenére. Először is a hangneme c-moll, akárcsak az 1. és a 2. szimfónia esetében, és ez eleve megadja a drámai, feszült alaphangot.

Mielőtt belemerülünk, meg kell említeni, hogy ebből a szimfóniából is alapvetően két változat létezik. Az első, 1887-es verzió néha még ma is feltűnik a koncerttermekben, amely épp úgy csak zenetörténeti érdekességnek tekinthető, mint a negyedik első változatai. Egyébként is érdekes belegondolni, hogy miközben a nyolcadikon dolgozott, közben leginkább épp a korábbi, Esz-dúr szimfónia végső, 1888-as változatát simítgatta a mester. Mindenesetre a második, 1890-es változata a most tárgyalt műnek egyértelműen az egyetlen sikeresnek és véglegesnek tekinthető verzió. Minden szempontból kiforrottabb, letisztultabb, és összességében összehasonlíthatatlanul jobb, így az első változat valamiféle vázlatnak tekinthető csupán. Viszont érdekes, hogy a mű különböző kiadásai között viszonylag jelentős különbségek még így is maradtak. Elsősorban az Adagioban érhetőek ezek tetten a Haas és a Nowak féle kiadás között.

De mitől ez Bruckner leghatalmasabb és legjelentősebb befejezett műve? Talán itt található a legemblematikusabb, leghatásosabb Scherzo? Korántsem. Nagyon energikus, jól felépített az immár a második tétel helyén lévő ördögi tánctétel, de több korábbi szimfónia hasonló tétele sokkal ismertebb, népszerűbb. Esetleg a nyitótétel üt olyan nagyot? Nem éppen. Bár személy szerint nekem az egyik kedvenc Bruckner tételem, a közvélekedés nem sorolja a legjelentősebbek közé. Esetleg a hatalmas Adagio vívta ki a szimfónia különleges helyét és rangját? Kétségtelenül csodálatos zene ez, de a 7. és a 9. szimfónia lassú tételei talán előbbre sorolódnak. Vagy a Finale melléktémája még az eddigieknél is gyönyörűbb, dallamosabb? Egyáltalán nem, sőt szinte dallam is alig fedezhető fel benne. Hát akkor?

Legyen hát, nézzük, mitől is nemcsak Bruckner, de talán az egyetemes szimfónia-irodalom egyik legjelentősebb műve ez a szimfónia? Hátha a végére kiderül.

Az arányokról. A 7. szimfónia két lassabb és hosszabb, majd két rövidebb és gyorsabb tételből áll. Talán ezért is gondolta Bruckner, hogy megkavarja a tételek sorrendjét, és a lassú tételt a 3., míg a scherzo-t a 2. tétel helyére teszi. Igen ám, de mivel a nyolcadik első tétele az egyik legrövidebb Bruckner nyitótétel a maga kb. negyed órájával, a Finale azonban hatalmas és terjedelmes lett, ez a szimfónia is elég aszimmetrikus, csak épp fordítva, mint a hetedik: két rövidebb tételt követ két hosszú.

A megszokott borongós ködből mindjárt meghalljuk az egész szimfónia főtémáját, a lépcsőzetes felütésből és a három zuhanó hangból álló motívumot. Egyesek a világmindenség születésének gesztusát látják a szimfónia első hangjaiban manifesztálódni. Utána meglehetősen gyorsan történnek az események, és az a jó előadás, ahol 1-2 perc elteltével úgy érezzük, itt az Utolsó Ítélet ahogy ég és föld összeér, de legalábbis átgázolt rajtunk a tornádó. Szó sincs a hetedik lassan hömpölygő, végeláthatatlan dallamáradatáról, itt nagyon hamar az események sűrűjében találjuk magunkat. A melléktéma már az elején megmutatja, hogy bizonyos értelemben ez a legújítóbb Bruckner szimfónia: ezen a ponton mindig csodálatos, kerek dallamokból szokott volt építkezni a zene, itt azonban a dallamfoszlányok gesztusokká alakulnak, színekké, hangulkatokká formálódnak. Igaz, a kezdeti borzongatás után némi vigaszt is hoznak a szívünkbe. A harmadik témacsoport intenzíven nyúl a sokszor alkalmazott skálamenetes sémához, de ez alapot a kidolgozási részbe való csodálatosan halk, és mégis az univerzum csendes énekét idéző átmenethez. Maga a kidolgozás rendkívül hatásos. Intenzíven felépített fokozást követően jutunk el a főtéma elképesztő változataiból felépülő csúcspontig, ahonnan alá is kell zuhannunk persze. Mindez azonban semmi a visszatérést követő, a kódában megszülető elsöprő erejű kiteljesedéshez képest. Egy épp kitörő pusztító vulkán vizuális felemlegetése talán kissé sematikus és elcsépelt, de nem tudom, mi tudná jobban leírni, példázni ennek a zenének az energiáit. Talán az emberiség aktuálisan is időszerű, hatalmas, közös sikolya lehet még ideillő hasonlat. A vezérmotívum lefelé ívelő hármas hangsora szívdobbanásokként új szerepet kapva zárja le ezt a Bruckneri mércével mérve viszonylag rövid, de annál intenzívebb, csodálatos tételt.

Tehát most először az életmű során, a Scherzo következik második tételként. Mintha a vezérmotívum a feje tetejére állna, és most felfelé haladó hangsor formájában építkezik, majd ezzel a motívummal játszik a tétel, innen is, onnan is megmutatkozva. Hallottam már ezt a zenét hatalmas óriások lépteihez, netán kacajához hasonlítani. Az igen egyszerű alaptéma valóban monumentálissá tud kiteljesedni egy jó előadásban. A középen meghúzódó, a szokásosnál terjedelmesebb trio szakaszban életműve során most először szólaltat meg Bruckner hárfát. Ez a rész már a nemsokára következő adagio hangján szól. Ahogy az mindig lenni szokott, most is változatlan formában tér vissza a gyors, szenvedélyes Scherzo.

A harmadik tétel helyére került lassú tétel még hatalmasabb mint a 7. szimfóniájáé. Hossza, akár egy Haydn vagy Mozart szimfónia, de némely teljes Beethoven szimfóniánál is terjedelmesebb. A nyitó hangok különös ritmikája csak sejthető a szinte álomszerűen megszólaló vonósok finom sóhajában. A korábbi szimfóniákban előfordult, hogy a lassú tétel témái tulajdonképpen áramlóak, haladósak voltak, és ha valamely előadás az első tételt kissé lassabbra vette, akkor az adagio nem is tűnt igazán lassú tételnek mellette. Ebben a szimfóniában erről szó sincs. Ez a tétel valóban lassú és hömpölygő, és karakterében ez akkor is egyértelműen érezhető lenne, ha nem a gyors scherzo, hanem a jóval színesebb tempókaraktereket felvonultató nyitótétel után következne. A tétel csúcspontja ezúttal két hatalmas cintányér ütéssel érkezik, itt nincs vita, mint a 7. szimfónia két változata esetében. A tétel záró szakasza lassan áramolva vezet el minket Bruckner utolsó szimfónia fináléjáig.

A Finale „látványos” korál főtémájáról már szóltam korábban. Vissza kell utalnom e cikksorozat első darabjára: Bruckner gyermekien egyszerű válaszokat ad a benne felmerülő kérdésekre, de ezt itt már a tapasztalt, idős Mester tudásával és bölcsességével valósítja meg. Ki más gondolna arra, hogy ez a valóban szinte arcpirítóan, sőt naivan hősies dallam ilyen elképesztő monumentalitással és hatással tud megszólalni? Bruckner egyik legemblematikusabb zenéje ez a másfél perces, Wagneri leheletfoszlányokkal díszített tételnyitás, egyike azoknak a témáinak, amely miatt rajongani, vagy épp féktelenül gyűlölni szokták.

Ezen a ponton mindig egy viszonylag kerek dallamokból építkező lírai témacsoport szokott következni. A líraiság megmarad, ám ezúttal az elgondolkodó, kissé sóhajszerű zene nem formálódik tetten érhető dallamossággá. Picit talán a 7. szimfóniát nyitó hosszas hömpölygésre emlékeztet ez a pár perc, és pont e miatt gondolom, hogy az egész szimfóniát Bruckner talán szándékoltan tolta egy kicsit a bátortalan újítás irányába. Aztán megint egy vehemens harmadik téma következik, mely karakterében talán a második tétel tematikus hangulatára hajaz. A kidolgozási rész egészen parádés: a nyitó korál második felének dallamai kapnak nagyon erős profilt, majd az eddig elhangzott tematikus anyag több részlete kel teljesen eredeti formában új életre benne. Elgondolkodó, merengő kis dallamok születnek, alakulnak ki egymásból, és mind értékes, magvas zene, itt aztán nincs üresjárat. A tétel középső része önfeledt felszabadultságban és a technikailag és művészileg egyaránt beérett alkotó magabiztos irányításával szabadon játszik az érzelmeink, érzéseink húrjaival. Mindez azonban csak felvezetése a visszatérés semmi máshoz nem hasonlítható, tornádóként a nyitó korált idéző elementaritásához. Az embernek ezen a ponton az az érzése, hogy az összes eddigi zeneszerzői próbálkozás, a sok évnyi kudarc és újrakezdés, a tétova és bizonytalan át- és újraírások, a korábbi szimfóniák különböző változatainak szinte átláthatatlan szövevénye, és a teljes eddigi komponista életútnak minden nehézsége ebben a 2 percben nyer megváltást, itt oldódik fel, és születik újjá diadalmas főnix madárként. Pedig technikailag ez semmi más, mint a 4. tétel főtémájának kissé újragondolt visszatérése. És mégis mennyivel több annál!

A tétel és így az egész szimfónia kódája megint csak szintet lép. Csodálatos, merengő fokozás közepette a korábbi tételek témáinak felidézése vezet el a fenséges lezárásig, mely, ahogy lenni szokott valójában a vezérmotívum hangjaiból építkezik.

Itt zárójelesen szólnom kell valamiről, ami a Bruckner diszkográfiára vonatkozik. Jelesint, hogy nem tudom, valaha hallota-e már valaki a 8. szimfónia lezárását? Mármint olyannak, ahogy az le vagyon írva. Számtalan előadást hallgattam meg, de egyetlen olyan sem akadt köztük, amely valóban a kottában szereplő módon, a ritmust, az ütemezést és a tempót betartva szólalt volna meg. A hatásos befejezések amúgy is a karmesterek kedvenc játszóterei közé tartoznak, de azért minden általam ismert szimfonikus műből készült legalább néhány olyan felvétel, amely a leírtakat pontosan és híven szólaltatja meg. Hajlok arra, hogy Bruckner 8. szimfóniájának nincs ilyen felvétele.

Miről van itt szó? Alighanem arról, hogy erről a zenei részről is elmondható, hogy eszmei, alkotói szinten sokkal jobb, mint ahogy végül a hangszereken hallhatóvá válik. Tényleg lenyűgöző, ahogy a vezérmotívum ismételgetéséből és a kísérő szólamok hangjaiból sodort füzér hogyan vezet el minket a döntő pillanatban az egész zenekart megrendítő hatalmas lecsapásig. Igen ám, de előadva az lehet az érzésünk, hogy az egész elképesztő felépítmény, a majd másfél órás hatalmas utazás szinte hiteltelenné válik ebben a gyors és hirtelen bekövetkező lezárásban. Ezért aztán sutba dobva a mű alapvető logikáját, szerkezetét és alapvetéseit, a legtöbb karmester a szabadesés szerű három hangot, amely maga a vezérmotívum, alaposan lelassítja, hogy valamilyen vélt vagy valós hatalmasságot, monumentalitást kölcsönözzön neki, és hogy a hallgatónak legyen ideje felfogni, hogy ez a darab vége. Több nagy karmester, pl. Eugen Jochum, Klaus Tennstedt vagy Zubin Mehta is kísérletezett a kotta hű megoldás különböző formáival, ám idős korukra ők is beadták a derekukat és a biztos utat választva bizony ők is belassították a záróhangok motívumát. Még a partitúra-csontvázhoz általában szinte rigorózusan ragaszkodó Günter Wand is beállt itt a sorba, befékezve a záró hangokat az összes felvételén (és az nem kevés).

A másik megoldás, amit néhány karmester megkockáztat (pl. Suitner, Jochum, Mehta, a korábbi felvételeiken, ill. Skrowaczewsky), hogy a záró három hangot ugyan tempóban hagyják, tehát megtartják a gyors, lecsapásszerű karaktert, de előtte azért a felvezető akkordot jól megnyújtják, hogy mégis legyen egy lezárás érzetünk. Talán erős és sarkos az a véleményem, de tartom, hogy mindkét megoldás valójában elárulása a darab elképesztő struktúrájának és megalkuvás az instant hatás, vagy a nagyobb taps kedvéért.

Rólam aztán nehezen állítható, hogy a partitúra rabságában képzelem el az előadóművészetet, sőt. Ám ebben az esetben teljesen nyilvánvaló, hogy a vezérmotívum sokszoros visszatérései és felbukkanásai úgy nyernek értelmet, ha a zárópillanatban is megtartják a karakterüket. Látni kell ugyanis, hogy a mű közvetlen lezárása nem a vezérmotívumként használt három hangból álló leütésből áll, illetve nem csak a legutolsóból, amit az előadások ki szoktak nagyítani. Hanem pontosan négy ilyen sorminta szerűen megszólaló motívumból, melyekből az első három még a kísérő dallamok textúrájában szólal meg, míg az utolsó valóban a zenekar uniszonojában. De a lezárás ezt a négyes egységet használja, ezért hiba a legutolsót kiemelni és bárhogy hangsúlyosabbá tenni, hiszen a hangszerelés ezt amúgy is megteszi. Ezúttal egyébként – némileg paradox módon - szívesen hivatkozom a szimfónia egyébként jóval gyöngébb első verziójára, amelyben a kissé zavarosan egymás mellett megjelenő szólamok között felbukkanó motívum itt egyértelműen a tempóban tartást követeli meg, és semmi alapunk nincs azt feltételezni, hogy a végső változat jóval letisztultabb formájában ezen a téren változtatott volna a szerző. Ezért, bár nyilván magamban ezerszer „megszólaltattam” már a szimfónia lezárását, egyszer azért szívesen meghallgatnám a valóságban, hogy mit is írt le valójában Bruckner.

A nyolcadik nem a legkönnyebben befogadható Bruckner szimfónia. Nem csupán a terjedelme okán, amely átlagosan 80 perc környékén mozog, de van bő másfél órás előadása is. Nem könnyű ennyi időt forrongó láva, halálmegvető sikolyok, és súlyos sóhajok között tölteni. De ami számomra nem csupán egy hőn szeretett zeneművé, hanem életem egyik legfontosabb művészi megtapasztalásává tette ezt a szimfóniát ott az álmosító fotelben a TV képernyője előtt, az nem más, mint hogy egyre előrehaladva a darab hallgatásakor azt érezzük, hogy a lényeg, az igazán fontos dolgok még csak most következnek. Nagyon erősen indul a mű, de a zene által vezetett úton a súlyos Scherzo és a nagy ívű Adagio is csak felvezető útjelzőként szolgálnak mindahhoz, ami majd a zárótételben történik. A Finale tartogatja a legcsodálatosabb zenéket, a legfantasztikusabb álomképeket, és a megpihenésre szolgáló legkáprázatosabb helyszíneket. A 8. szimfónia legfőbb csodája, mindezeken túl az, hogy egyre feljebb és feljebb szárnyal velünk, és hogy mindig egyre jobb és egyre fantasztikusabb lesz egészen az utolsó hangig mindezt úgy, hogy az egész mű minden egyes kis eleme koherens egésszé építi fel magát. A korábbi szimfóniák is tele voltak szebbnél szebb dallamokkal, csodálatos harmóniákkal, és a legkülönbözőbb világok szellemi képe tárult elénk általuk, de hol elfogyott az igazi mondanivaló a Finale előtt (4. szimfónia), hol már csak kevésbé hangsúlyos levezetés maradt a zárótétel (7. szimfónia), volt olyan is, ahol tán az ambiciózus zenei koncepció tágasabb teret kínált annál, mint amit a tematikus anyag ki tudott volna tölteni (5. szimfónia). Itt azonban még ezeket a tágra hagyott kereteket is belülről feszítik az újabb és újabb és szebbnél-szebb zenék és dallamok, amelyek egyébként mind egymásból fakadnak és mindez úgy épül egymásra, hogy a teljes, elképesztően komplex mégis nyílegyenesen építkező kompozíció legutolsó pillanatig tartalmas tud maradni.

A 8. szimfónia egyre magasabbra és magasabbra szárnyaló csodája nem ért véget azonban ennek a műnek a záró hangjainál. Bruckner utolsó szimfóniája még ehhez képest is szintet lép, és fő helyszínévé az a földöntúli szféra lép elő, amelynek ajtaján már eddig is módunk volt bepillantani a korábban megismert zenék által.