Anton Bruckner 200 – 5. B-dúr szimfónia
Nem is lehetett másként, mint hogy az ötödikkel új komponálási korszak kezdődött. Valóban: szerzője tudatosan, és szorgalmasan fedezett fel eleddig nem érintett alkotói területeket. Technikai értelemben éppen ezért erre a szimfóniára sokan kísérleti műként tekintenek.
Eleve kivételt képez, ahogy indul a szimfónia. Aztán az is másképp lesz, ahogy majd befejeződik! De nézzük az elejét: a vonósok pizzicatói vezetik be a darabot, amire sem korábban, sem pedig később nincs példa Bruckner szimfonikus termésében. Itt olyasfajta varázslat történik mindjárt az elején, mint a 3. szimfónia esetében. Selymes vonóshangzás vezeti fel az első nagy tuttit, amely olyan, mintha akkor nyílna szét a szimfónia jelképes színházi függönye. Az abszolút főtéma, de nevezhetjük wagneri vezérmotívumnak is, nem bukkan fel rögvest, hanem hosszas előkészítés után szólal csak meg. Ez az a téma, amely még a jelenkor popzenéjébe is bekúszott, bár azt nem tudhatjuk, hogy ez tudatos választás eredménye-e, vagy egyszerűen csak abból fakad a hasonlóság, hogy a kitalálható dallamok száma szükségszerűen véges.
A negyedik esetében is kiemeltem, hogy a nyitótétel kidolgozási szakasza kimagasló zene, és itt is ez a helyzet. De teljesen másképp. Ott a hatalmas fortissimo csúcspont szolgáltatta ezt az élményt, míg itt a kidolgozási rész elején, az egész művet indító lassú, lírai zene újrafogalmazása hozza nem csak az 5. szimfónia, de az egész bruckneri életmű talán legcsodálatosabb 30 másodpercét. Ihletett előadásban nem túlzás, hogy könnyeket csalhat a hallgató szemébe. Sokat gondolkodtam, hogy milyen természeti jelenséggel érzékeltessem a romantikus zeneirodalom e csodálatos gyöngyszemét, de itt valóban elfogynak a szavak.
Az ezután következő fortissimo szakasz egy jó előadásban elsöprő erejű tud lenni. A tételzárás kapcsán szólnunk kell Bruckner zárlatairól. A zenetörténet különböző korszakaiban mindig voltak jellemző lezárási mintázatok, melyeket egymástól lesték el a szerzők. Beethoven ötödikje után pl. sorban jöttek a hosszan kitartott tuttik, melyek talán Schumann és Brahms zenéjében teljesedtek ki igazán. Aztán mindig jöttek új és új tételzárási tradíciók, melyek egyéni ötletekkel színesítve számtalan variációban tűntek fel a későbbiekben.
Nos, Bruckner az egészen korai műveit leszámítva sosem volt a bevett lezárások rabja, mindig az adott tétel vagy mű saját zenei anyaga formálódott organikusan valamiféle befejezéssé. Az egyetlen kivétel épp az 5. szimfónia, amelynek nem csak a nyitótétele, hanem a Fináléja is standardizált, sokat használt lezárást kapott. Talán éppen azért, mert annyi az újítás, a kísérletezés ebben a műben, hogy arra már nem maradt szufla, hogy a tételvégek a tematikus anyagból táplálkozzanak, de az is lehet, hogy ez is egyfajta kísérlet volt, valami mást szeretett volna kipróbálni Bruckner. Mindenesetre a szintén a beethoveni ötödiktől eredeztethető ritmika, amely később többek között Dvořák Újvilág szimfóniáját is lezárja, a timpani tombolása közepette hihetetlenül hatásos.
A második tétel most ismét egy csodálatos Adagio, mely szintén pizzicato-val indul. Megvan ennek a tételnek is az áramlása, lassú, hömpölygő hullámzása. Selymes, mélybarna színekben zúdul a vigasztaló főtéma, mely minden egyes visszatérésnél mintha minden bajt és nehézséget feloldana, helyre billentene. A csúcspont ezúttal nem egy mindent elsöprő hatalmas kitörés. Bár felemeli a hangját az összhangzás, mértéket tart, és nem billen ki a hegyvölgyeket bejáró, skálamenetes hullámvasútból.
A Scherzo is sokat újít a megszokotthoz képest: sokkal nehezebben érhető tetten benne a faék egyszerűségű, középső triót két oldalról ördögi gyors zenével körülölelő szerkezet. Maga a Scherzo a megszokottnál több témát sorakoztat fel, már-már szonátaformává építkezik, ami teljesen egyedülálló az életműben. Nem is tartozik Bruckner legnépszerűbb 3. tételei közé, de a napnál világosabb, hogy a szerző itt is megpróbálta a bevált formulát újragondolni.
A Finale ezúttal minden kétséget kizáróan szervesen épül a korábbi három tétel által felépített struktúrába. Vannak olyanok – pl. Eugen Jochum, akiről nem tudom nem leírni, hogy nem csak az egyik legnagyobb valaha élt Bruckner dirigens, hanem számomra az abszolút Brahms karmester is –, akik szerint az első három tétel csak felvezetés, előkészítés arra, ami a zárótételben történik. Nagyon hasonlóan indul mint az első tétel, meg is érkezik a vezérmotívumhoz, aztán a klarinét játékos kis motívumaitól kísérve egész másfelé indul el. Mintha keresgélné az utat. Mégsem ez a jó irány, újra jön a klarinét és a mélyvonósok felelgetése, amiből egyszer csak saját motívum kerekedik ki. Soha azelőtt nem találkoztunk ilyesmivel egyik szimfóniában sem. A szemünk láttára, illetve a fülünk hallatára épül fel, születik meg a tétel. Aztán tovább építkezik a szonáta forma, ami viszont feltartóztathatatlanul torkollik az egész szimfónia legambiciózusabb vállalkozásába, ami nem más, mint a felsorakoztatott témák ellenpontozós szembeállítása. Az egész gigantikus zenei szövet egy elképesztő fúgában teljesedik ki, majd jön a valóban kolosszális kóda, és a tipizált, de mindent elsöprő lezárás.
E cikksorozatban talán még nem dobálóztunk olyan nevekkel, mint Schalk, Haas, Nowak, Carragan… Arról már szóltunk, hogy egy-egy szimfóniának van több változata, de itt akkor meg kell említeni, hogy ugyanannak a változatnak is megvannak a különböző kiadásai, amelyek többek közt a fent nevezett úriemberek szerkesztése és neve alatt jelentek meg. Schalk még Bruckner kortrárs volt (az egyike azoknak, akik mindig megpróbálták befolyásolni Bruckner kompozíciós ötleteit), Haas a náci Németország idejében és támogatásával dolgozott, Nowak a háború utáni korszak Bruckner kiadója volt, Carragan pedig tavaly halt meg, tehát a legújabb kor Bruckner kutatója. Az 5. szimfónia egyébként két változatban létezik, a helyzet mégsem olyan bonyolult, mert az első 1876-os verzió voltaképpen kiadatlan maradt, bár az utóbbi években megpróbálták feléleszteni. Gyakorlatilag mindig a második, 1878-as változatot adják elő, amely a Haas és Nowak kiadásokban csak nagyítóval észrevehető különbségeket tartalmaz.
Az 5. szimfónia tényleg különleges darab. Játékideje átlagosan 75-80 perc, ami a második leghosszabb Bruckner szimfóniává teszi. Tehát egy hatalmas zenei vállalkozás, igen gyakran egyetlen műként szólal meg a koncerteken. Az egész egy fantasztikus kompozíciós kísérlet, ami valószínűleg sokkal jelentősebb zenei tett, mint amennyit első hallásra kihallunk belőle. Nem olyan népszerű mint a 4. vagy a 7. szimfónia, de a bruckneri életműben megvan a maga elismertsége és helye, tőlünk nyugatabbra (és keletebbre) viszonylag gyakran kerül pódiumra, és sok lemez, felvétel is készült, készül belőle. Az első azon két szimfónia közül, amely a negyedikkel lezárult korszak és a három kései nagy szimfónia közötti átmenetet képezi. A másik a 6. szimfónia lesz, amely a legkülöncebb valamennyi közül.
